–

Bár június a Pride hónapja, az én történetem nem egy klasszikus coming out sztori lesz, úgyhogy aki ezért kattintott most lehet, kicsit csalódni fog. Az én történetem a lányságom, az éledező nőiségem keresgélésének és megtalálásának egyik első fontos állomása, amiben óriási szerepe volt a kétezres évek legrózsaszínebb ikonjának, Elle Woodsnak és nem mellesleg az őt alakító Reese Witherspoonnak.

Amikor én még kissrác voltam

Ha visszagondolok, egészen kicsi korom óta foglalkoztattak a genderkérdések, de persze a kilencvenes években sem én, sem a szüleim nem tudták még, hogy ennek egyszer neve, egyetemi tanszéke és erőteljes politikai színezete is lesz majd. Arra viszont már gyerekként is folyamatosan kerestem a válaszokat, hogy

miért tűnök mások szemében különc kislánynak, ha egyáltalán nem akarom megnöveszteni a hajam, farsangon nem királylánynak, hanem bacilusnak vagy műtősnőnek szeretnék öltözni, és semmi nem tesz annyira boldoggá, mint ha apukámmal csúzlizhatok vagy késeket dobálhatok egy farönkbe?

Számomra a saját lányidentitásom sosem kérdőjeleződött meg, mindig is kényelmes volt a saját testemben létezni, de a kor akkori elvárásait nem tudtam eléggé a magaménak érezni. Nem tudtam és nem is akartam szépen csendben mindenkinek megfelelni, csendben ülni az első padban, vigyázni a tiszta ruháimra, balettórán kecsesíteni a csámpás járásomat, és azt meg pláne nem akartam hallgatni, hogy nekünk, lányként az a dolgunk, hogy példát mutassunk az „éretlen fiúknak”.

Mivel az akkori korszellem nem kínált számomra elég vonzó perspektívát kislányként, én lettem a kettő közti átmenet: a fiús lány, akinek egy kicsit mindent szabad.

A vastag fűzős deszkás cipők, a fenék aljánál kezdődő bő gatyák és a túlméretezett, graffitimintás pólók jelentették akkor számomra az önkifejezésem legautentikusabb formáját, meg persze a sportboltokból elkunyerált matricák, amikkel teleragasztgattam a gördeszkámat.

Az osztályban egyedül nekem volt szabad átjárásom a fiúk és a lányok egymástól teljesen elszigetelt világa között: nem maradtam ki a lelkizős-barátnőzős pizsamapartikból, de a fiúk társaságában is teljes értékű tag voltam, amikor footbag- vagy rapversenyt tartottunk a szünetekben. A tanárok szemében viszont mégis gyakran én voltam a problémás lány, aki a helyesen cserfes helyett túlságosan nagyszájú, a bájosan eleven helyett feltűnősködő, a szabálykövető helyett határfeszegető – és nem egyszer előfordult, hogy a fiúkkal közös balhékért csak az én ellenőrzőmbe véstek be egy-egy intőt.

Hiszen egy lány ne legyen ennyire sok, ennyire harsány, ennyire szabálytalan, férjünk csak bele a nekünk szabott skatulyákba.

Utólag is elnézést, kedves szőke hajú nőtársaim