A világ legcsúnyább tengerpartján tanultam meg szeretni a testemet – Olvasói írás

–

Július van. Harmincnyolc fok. A trieszti tengerparton ülök. A rádióban Tom Petty and the Heartbreakers Free Fallin' című száma szól. Mennyit táncoltam rá gyerekként! Most egy apró, de vidám, hatvan körüli társaság tekergeti rá a testét. A kezükben fröccs, vagy ahogy itt hívják, Bianco Spritz. A zene üdítőbb, mint a tenger hűse. Végre nem Eros Ramazzotti énekel.

Nem hiszem, hogy láttál ennél rondább tengerpartot. Omladozó vakolat, kilátás az ipartelepre, sekély, kavicsos víz és kazettás magnó. Hivatalosan La Lanterna. A nevét a mellette álló világítótoronyról kapta. A triesztiek viszont egyszerűen csak Pedocinnak hívják.

Egy fal kettévágja a tengert. Férfiak és nők között.

Nem én voltam az első, aki félreértette. A fal itt nem a határokról szól, hanem a szabadságról. Annyira, hogy amikor újra meg újra felmerül a lebontása, a triesztiek rendre tiltakoznak ellene. Ez a világ legbékésebb demarkációs vonala.

A falnak legalább annyi eredettörténete van, mint egy családi pogácsareceptnek. Az egyik szerint a muszlim közösség miatt épült, a másik szerint a Monarchia szemérmes fürdőkultúrájának emléke. Hogy melyik igaz? Soha nem érdekelt igazán. Számomra ez a strand egészen mást jelent.

Egy helyet, ahol először voltam otthon. Egy euró húsz centért.

Egy helyet, ahol először éreztem azt, hogy talán nem kell folyton összehasonlítanom magam másokkal.

Mindig különös kapcsolatban voltam a testemmel. A melleim – Mary-Kate és Ashley – már nyolcéves koromban fejlődésnek indultak, és nem emlékszem olyan időre, amikor a testem ne lett volna téma a családi ebédeknél. Hol fogynom kellett volna, hol vigyáznom magamra, hol egyszerűen csak kisebbnek lennem. Egy idő után én is úgy kezdtem nézni magam, ahogy mások néztek. Évekig nem mentem strandra. Mintha minden nyár előtt vizsgáznom kellett volna a saját testemből.

Aztán 2018-ban másodszor is megműtötték a méhemet. A hasamon újabb heg maradt, én pedig negyvenéves korom körül kezdtem először azon gondolkodni, hogy

mennyi energiát pazaroltam arra, hogy büntessem a testemet azért, mert nem fért bele a  konfekcióméretbe. 

Közben pedig ez a test tette a dolgát. Egyik lépést a másik után. Átvitt veszteségeken, költözéseken és műtéteken. Én meg csak a hibáit számolgattam.

A Pedocinon értettem meg igazán azt is, amiről John Green ír. Gyakran a külső alapján választunk. Mintha a reggeli müzlit azért vennénk le a polcról, mert szép a doboza, nem pedig azért, mert szeretjük, ami benne van.

Itt, a világ legrondább tengerpartján mindenki inkább az élet ízével van elfoglalva. Hogy mennyi prosecco kerül a következő Aperolba, a húsgolyó mellé dukál-e focaccia, hogy elvitelre kéred-e a kávét, vagy a bárnál iszod meg. Ne lepődj meg, a trieszti kapucsínó felespohárban érkezik.

A pultos férfi. Ő az egyetlen. Kész átverés.

A testek nem mérik egymáshoz magukat. Nem is próbálnak hasonlítani egymásra. Szilva, körte, lapos, kerek. Van, ami már rég nem tart. Senki sem igazít rajta. Itt először életemben nem akartam más testében élni.

A déli derengésemből Nadia hangja ránt vissza:
– Susie, gyönyörű barátnőm! Ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig rajtad van a bikinifelső?

Pedig de. Mary-Kate és Ashley még mindig börtönben. Két év Pedocin, két év terápia és még egyszer sem mertem levenni.

Nadia brit és vegán. Ötvenéves volt, amikor találkoztunk, de úgy nézett ki, mint egy fotómodell. Triesztet már elhagyta, most a Csatorna-szigeteken napozik, de amikor visszajön, mindig kijön a Pedocinra.

Szerinte nincs nagyobb szabadság annál, mint fedetlen keblekkel úszni a tengerben, miközben a hullámok ringatják a testedet.

Aznap, amikor megtörténik, már túl vagyok egy Aperol Spritzen. Bemegyek a vízbe. Az apró kavicsok vágják a talpam. A bikinifelső csatja elenged. A homokra hull. Nem az enyém többé.

Börtönéből szabadult sas lelkem. A víz vállig ér.

Mary-Kate és Ashley többé nem kérnek engedélyt.

Tom Petty még mindig énekel. Szabadesés.

WMN szerkesztőség