–

Közösségben lenni jó. 

Egy közösséghez tartozni nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, hanem azt, hogy nem vagy egyedül. Hogy van kihez fordulnod, hogy vannak körülötted olyanok, akik kimondják helyetted is azt, amit érzel, gondolsz vagy tapasztalsz. És ettől valahogy minden egy kicsit könnyebb lesz. 

Én az egész életemet közösségekben töltöttem: bölcsőde, óvoda, iskola, tánciskola, edzés, egyetem, munkahelyek – mindig volt körülöttem valaki, valakik. Dolgoztam konditeremben recepciósként, kommunikációs asszisztensként egy gyógyszercégnél, bankban civil szervezetekkel, egy ismert hazai lap újságírójaként, sőt még felszolgálóként is – és ez még csak a fele a felsorolásnak.

Néha szeretek azzal viccelődni, hogy „minden is voltam már, csak akasztott ember nem”. Máskor meg – félig komolyan, félig keserűen – azon morfondírozom, milyen jó lenne, ha ez a szedett-vedett múlt egy kicsit egyenesebb, kiszámíthatóbb lett volna. Mi lett volna, ha már a diploma után megtalálom azt az utat, azt a helyet, azt a szakmát, ami igazán az enyém? Amit mostanra azért megtaláltam: az újságírást.

Talán sokan vagytok hasonlóan, mint én. De hadd mondjak valamit, egy másik nézőpontot, ami talán kicsit más fénybe helyezi a dolgokat.

Ezek a helyek, közösségek, ahol megfordultam, mind adtak valamit, mind formálták a személyiségemet, a gondolkodásomat, a hozzáállásomat.  Megtanítottak könnyen kapcsolódni másokhoz. Kíváncsinak, nyitottnak lenni. Bírni a monotonitást. Feltenni jó kérdéseket – és egyáltalán rájönni, mitől jó egy kérdés.

Ezek a közösségek formálták azt is, ahogyan a világra nézek. Megtanítottak kiaknázni a képességeimet, bízni magamban, és arra is, hogy sokkal jobban megéri előítéletek nélkül közelíteni másokhoz, mint magas lóról beszélni.

A közösségek maguktól születnek, fenntartani őket azonban kemény munka

Fontosak a közösségek. Az olyan alkotóműhelyek is, mint a WMN. Amikor áprilisban idekerültem, épp egy nehéz időszak közepén voltam. Egyik napról a másikra kihúzták a lábam alól a talajt. Köpni-nyelni nem tudtam, aztán kis időre rá már itt találtam magam: a WMN szerkesztőségében, új arcok, új ritmus, új rendszer, új lehetőségek és kihívások között. Nagy váltás volt.

A WMN-nél egy nem mindennapi közösség tagja lettem. Egy olyané, ahol tényleg figyelnek egymásra. Nem azért, mert „így illik”, vagy mert jól mutat a céges bemutatkozóban, hanem mert tényleg érdekli őket a másik. És ez csak egy azon értékek közül, amiket a WMN a magáénak érez, tud és képvisel. Ilyen érték szintén a bátorság, sebezhetőség, sokszínűség, nyitottság, függetlenség, szabadság.

Szükségünk van közösségekre, mert az ember alapvetően szociális lény.

Nem arra vagyunk kódolva, hogy egyedül legyünk, és magányos farkasként kóboroljunk ebben az életnek nevezett dzsungelben, tele finom gyümölcsökkel, egzotikus virágokkal – meg persze mérges pókokkal és ragadozó bestiákkal.

A közösségek maguktól születnek, nőnek, alakulnak – organikusan, ahogy mindig is tették. De megtartani és fenntartani őket már egészen más történet. Különösen most, amikor elvileg minden közelebb hoz minket egymáshoz, mégis mintha egyre messzebb sodródnánk. Elérhetőek vagyunk 0–24-ben, egyszerre nyolc különböző platformról kapjuk az értesítést, záporoznak az üzenetek, mégis valahogy az az érzésem, hogy soha nem voltunk még ilyen távol egymástól.

Egy közösség léte, működése a tagjain múlik. Kell hozzá elhivatottság, elköteleződés, és olyan kevésbé költői, magasztos dolgok is, mint infrastruktúra és pénz. Igen, tudom, itthon nem szeretünk az anyagiakról beszélni, mert kényelmetlen. De hát mi is pont az ilyen kényelmetlen, elhallgatott témákról írunk és készítünk videókat, mint például a nők ellen elkövetett erőszak, gyermekvédelem, kiégés, szülőség, függőségek, öngyilkosság, endometriózis – és még sorolhatnánk.

Ahhoz, hogy ez a közösség – a mi közösségünk – továbbra is működjön, rátok is szükség van. Mert attól lesz igazán színes egy csapat, ha sokfélék vagyunk, és ha sokan vagyunk, sok mindent el tudunk érni. Nem véletlenül mondják, hogy egységben az erő.

A közösségben az is gyönyörű, ha mindenki lehetőséget kap arra, hogy megszólaljon: elmondhassa, mi bántja, mi örömet okoz, mi foglalkoztatja. A WMN-Tagság – ez az új korszak – sokunkban más-más érzéseket és gondolatokat mozdított meg. Olvasd el, mit gondol a tagságról D. Tóth Kriszta, Milanovich Domi, Szentesi Éva, Kurucz Adrienn, Fiala Borcsa, Sándor Anna, Csepelyi Adrienn és Both Gabi. Hogy látják az elmúlt tíz év történéseit, mit gondolnak arról, mi tette a WMN-t WMN-né, és miért fontos számunkra a fejlődés és a függetlenség.

Gyere velünk tovább, és támogass minket akár egy mozijegy árával! A WMN-Tagságról itt találod a részleteket.

Kaiser Orsolya