Robert Redford az őslakos filmesek szövetségese is volt – Mutatunk 3 példát

–

Robert Redford filmes színészi indulása a hatvanas években alapvetően egybeesik azzal az időszakkal, amikor Hollywood elkezdett magához térni abból a csapásból, amit a televízió elterjedése okozott – mármint, hogy az emberek inkább otthon maradtak esténként, és nem mentek moziba. Az 50 éves A cápáról írt cikkben már meséltem arról, miért szeretem annyira az Új-Hollywoodnak (1960-as évektől kb. az 1980-as évekig) elnevezett korszakot, de elég, ha arra gondolunk, hogy a nagy klasszikusokként elkönyvelt és máig ható amerikai filmek egy jelentős része ekkor készült: A keresztapa, Taxisofőr, Rosemary gyermeke, 2001: Űrodüsszeia és a többi.

Csakhogy, a hetvenes évektől elkezdett bejönni a blockbuster rendszer (ez máig tart) az amerikai filmgyártásban, aminek következményeként, a biztos profit és a nagy kockázatok elkerülése érdekében egyre kiszámíthatóbbak lettek a nagy sikerfilmek, és egyre merevebbek a stúdiók. És ez Redford öröksége szempontjából fontos információ.

Ugyanis, ha belegondolok,

könnyen lehet, hogy az eljövendő filmtörténészek nem is annyira a színészi vagy rendezői, mint inkább a produceri, támogatói, alapítói munkássága miatt tartják majd számon Redfordot olyan filmesként, aki évtizedekre kiható nyomot hagyott az amerikai és a globális filmgyártáson.

Nincsenek határok

A „nagy emberek” képének egyik állandó jelzője, hogy megsejtetik, mi következik, és megelőzik a korukat. A korábbi két évtized forrongása, kísérletezései után megszilárdulni kezdő hollywoodi rendszerben Redford tisztán látott két dolgot:

• a vérfrissítés, a kreativitás, a lendület, az izgalmas ötletek forrása az a művészi szabadság, amit egy keményedő rendszer nem igazán tud/akar biztosítani;

• ő pedig képes megteremteni a kereteket, hogy kibontakozhassanak a nagy stúdióktól és cégektől független alkotó tehetségek.

Redford 1981-ben alapította meg a nonprofit Sundance Institute-ot, amivel az amerikai mozgóképes történetmondást támogatták vásznon és képernyőn. És igen, ez a globálisan nagy presztízsű, független filmes Sundance Filmfesztivál testvére, egészen pontosan a fesztivált az Institute keretein belül rendezik meg.

A Sundance Institute egy játékfilmes és egy filmzenei programmal indult, és az elmúlt több mint negyven évben igencsak kinőtte magát: mára több mint 11 ezer művész kapott tőlük lehetőségeket. A programokat később bővítették többek között színházival (1997-ben), dokumentumfilmessel (2002) és ami a mi szempontunkból fontos, 1994-től egy olyan, őslakos filmeseket támogató programmal, amelybe nemcsak az USA-ból, hanem a világ bármely pontjáról csatlakozhatnak őslakos művészek. 

Mindjárt ajánlok három művészt és néznivalót, ami kapcsolódik a Sundance Institute-hoz, előbb viszont hadd meséljek kicsit az amerikai őslakos filmekről. (Személyes érdeklődésből filmes újságíróként is viszonylag sokat foglalkoztam már az amerikai őslakos jelennel: az ilyen filmes tárgyú cikkeimet elsősorban a Filmvilág archívumában és a Filmhu-n találod.)

Ők mondják el a saját történeteiket

Az őslakos film reneszánszának nevezik azt a fordulatot a kilencvenes évektől, aminek keretében végre őslakosok készítenek filmeket saját magukról. Végre teret kaptak, és elkezdhették ők írni, rendezni ezeket a darabokat, ők állnak a kamera előtt és mögött, dolgoznak a stábban. Jelentős fordulópontnak, és az őslakos filmes reneszánsz tulajdonképpeni nyitófilmjének a sájen-arapahó Chris Eyre Füstjelek című filmjét tartják 1995-ből – ezen az ötleten Eyre a Sundance Institute rendezői workshopjában kezdett dolgozni.

Amellett, hogy a két őslakos srác utazásáról szóló, alapvetően elég vicces film fesztiválsiker lett, tételesen és tudatosan listázza azokat a történelmi, szociális, identitásbeli témákat is, amik azóta is visszatérnek az amerikai őslakos filmben: élet a rezervátumban, a családi kapcsolatok sérültségei, szegénység és függőségek, a hagyományokhoz való viszony, fehérek és őslakosok közötti kölcsönös rasszizmus, a történelmi tragédiák öröksége, illetve identitásválság. A Füstjelek szerintem azért is egyszerre szórakoztató és tanulságos belépő az őslakos filmbe, mert gunyorosan nekimegy azoknak a fehérek által táplált romantikus sztereotípiáknak, amiket itt Magyarországon is jól ismerünk az indiános regényekből és filmekből.

Például, hogy az őslakosok olyan nemesen komolyak. 

Itt legszívesebben felsorolnék egy rakás filmet és rendezőt, de inkább azt javaslom, hogy menj rá a Sundance Institute programjának oldalára, ahol idei munkákból találsz ízelítőt, vagy csak kezdd el random böngészni az őslakos filmfesztiválok elmúlt éveinek-évtizedének programját.

Lényeg a lényeg: a Sundance Institute számos őslakos filmesnek amolyan alma matere lett. És itt érdemes hangsúlyozni, hogy Redford nem fehér megmentőként (white savior), hanem fehér szövetségesként (white ally) viselkedett – ez egy fontos különbségtétel a kortárs őslakos aktivizmusban is. Azaz Redford ezzel a programmal

arra használta a befolyását, a kapcsolatait, a hangját, a pénzét, a lehetőségeit, hogy teret és lehetőséget adjon ezeknek a művészeknek. Ez a folyamat nem róla szólt, nem az ő nagyszerűségéről, hanem ezekről az alkotókról és a munkáikról.

És akkor jöjjön három filmes – és három néznivaló, aminek a megszületéséhez közvetve vagy közvetlenül a Sundance Institute-nak köze volt.

Taika Waititi: Vademberek hajszája (2016)

Vele kezdem a sort, mert most messze ő a leghíresebb őslakos származású rendező – nem amerikai, hanem maori. Waititi 2005-ben vett részt a Sundance Institute rendezői műhelyében, azóta ismerheted a II. világháborúban játszódó Jojo Nyuszi vagy a vámpírhagyományt kifigurázó Hétköznapi vámpírok kapcsán – de rendezett már Thor-filmet is a Marvelnek (ami, hát, hagyjuk).

Amit nagyon ajánlok tőle, mert

nagyokat fogsz nevetni, és közben aranyló melegség önti el a szíved, épp mielőtt kicsit ripityára is törik,

az a Vademberek hajszája. Ebben úgy alakul, hogy egy árva maori fiú (Julian Dennison) és egy morózus fehér férfi (Sam Neill) menekül az új-zélandi vadonban a hatóságok/gyámügy elől. Egyszerre irritáló, de nagyon megszerethető karakterek, akik között a végére persze amolyan apa-fiú kapcsolat szövődik. Két nevetés közben pedig a film mesél nekünk őslakos identitáskérdésekről, a társadalom pereméről, generációs különbségekről és kapcsolódásokról is.

Ha genyó akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ezen a filmen látszik igazán, milyen volt az, amikor Waititi még tudott filmet csinálni – mielőtt bedarálta volna Hollywood. De nem leszek, mert nagyon szeretem Waititi kreativitását is.

Sterlin Harjo: A rezervátum kutyái (2021–2023)

A szeminol-maszkagí Sterlin Harjónak már volt pár fesztiválsiker dobása, mikor a Sundance Institute-nál összebarátkozott Taika Waitivel (tényleg országos cimborák lettek, sokat mesélnek interjúkban arról, milyen gyorsan és könnyen megtalálták a közös – humordús – nyelvet). Waititi meglátta Harjóban azt a bizonyos pluszt, ráadásul ő is küldetésének vallja az őslakos hangok felerősítését, így a saját befolyását használva elérte az FX-nél, hogy adjanak Harjónak egy lehetőséget. És elindult A rezervátum kutyái.

A többi sorozattörténelem: nemcsak azért, mert a Hollywood Reporter a 21. század eddigi legjobb sorozatainak 50-es listáján a hatodik helyre tette (olyanok előzik csak meg, mint a Maffiózók, a Mad Men, az Utódlás vagy a Drót), hanem azért is, mert ez az első teljes egészében őslakos gyártású műsor a képernyőn.

A sorozat egy fiktív rezervátumban játszódik, és azzal indul, hogy egy csapat kamasznak fel kell dolgoznia a barátjuk öngyilkosságát.

A kemény felütés ellenére, vagy azzal együtt, szerintem csodálatos, ahogy Harjo játszik a drámai és humoros regiszterekkel, miközben lenyűgözően komplex képet fest az amerikai őslakos jelenről.

Ebben megfér a szociális érzékenység mellett a totálisan abszurd humor, a hagyományok és a modern élet ütköztetése, és leginkább – tényleg, leginkább erről szól a sorozat – a kapcsolatok és a közösség megtartó erejébe vetett mély hit.

Szeretem a kamasz főszereplőket, igen jó választások – de érdemes kábé egyenként végigguglizni a mellékszereplőket is, mert az őslakos színészlegendákon túl (mint a napokban elhunyt Graham Greene) olyan cameók is felbukkannak benne, mint például maszkagí Joy Harjo, az Egyesült Államok korábbi (és az első őslakos) koszorús költője, vagy az America’s Got Talentben berobbanó pauni ikerpár, a rapper Mike és Bone, illetve a Füstjelek egyik főszereplőjét alakító Evan Adams.

Erica Tremblay: Fancy Dance (2023)

Az eredetileg dokumentumfilmes kajuga-szeneka Erica Tremblay már a Sundance Institute tanácsadója lett, első fikciós nagyjátékfilmjében pedig egy feszült családtörténetet mesél el. Főhőse Jax (a Megfojtott virágokkal világhírűvé vált Lily Gladstone) lopásokból él, ám amikor eltűnik a nővére, magához akarja venni annak lányát, a 13 éves Rokit. A hatóságok Jax életmódja miatt a fehér nagyszülőkre akarják bízni a kamaszlányt, Jax viszont megszökteti az unokahúgát, mert az anyja elvesztésével Rokinak csak egy vágya van: hogy ismét táncolhasson a nagy hagyományőrző eseményen, a powwow-n.

Ez egy lassan kibomló, érzékeny dráma, ami fókuszába emeli az eltűnt és meggyilkolt őslakos nők mai napig akut problémáját

– amellett, persze, hogy beszél a szocializációs kérdések bonyolultságáról, ezek hatásáról a családi kapcsolatokra, valamint a fehér hatóságok és az őslakosok egyenlőtlen hatalmi viszonyairól is. Én nagyon szerettem benne azt, hogy a párbeszédek jelentős része kajuga nyelven hangzik el, vagy az olyan részleteket, mikor Roki teljesen természetesen elmondja a nagynénjének, hogy megjött „az első holdja”, Jax pedig ugyanilyen természetességgel ünnepli meg a lány nővé válását. Kicsit didaktikus ez a film, az én ízlésemnek néha túl direkten adja a szereplők szájába az üzeneteit, de ezzel együtt is jó nézni, ajánlom.

–

Hát így. Ezek csak villanásnyi példák, de talán rámutatnak, hogy miért is lett a Sundance – az Institute és a fesztivál is – az amerikai független film legjelentősebb keltetője és támogatója. És igen, most már egészen biztos vagyok benne, hogy Robert Redford ezzel alapjaiban hatott a filmtörténet alakulására. Mélyen tisztelem azért, amit létrehozott.

Farewell, Mr. Redford.

Sándor Anna