A rendezőzseni, Taika Waititi a Ragnarökkel nemcsak Thor szülőföldjét, Asgardot rombolta porig, hanem vele együtt a képregényfilmes kliséket is. A karót nyelt Thornak – a franchise-nak éppúgy, mint a karakternek – láthatóan jót tett az új-zélandi varázsgomba, ami felért egy kreatív vérfrissítéssel egybekötött béltisztító kúrával. A Marvel-moziverzum rejtegetni való mostohagyerekéből – a Sötét világ mélypontját követően – az egyik legszórakoztatóbb karakterévé nőtte ki magát, aki elsőként mondhatja el magáról a Bosszúállók közül, hogy négy önálló filmmel bír. Mindezt Waititi géniuszának köszönheti.

Újabban a tévésorozataival kissé szétforgácsolódott marveli mozgóképtárnak nem kell a szomszédba mennie némi fantáziáért: a Doctor Strange anyák napi horrorfilmje után máris itt van annak rendhagyó ellenpárja, a Thor apák napi love storyja.

Szem nem marad szárazon Christian Bale drámai belépőjétől vagy az isteni Natalie Portman köpönyegbe burkolódzó alakjától.

Azonban mi, nézők telhetetlenek vagyunk (én legalábbis mindenképp): olyan magasra emeltük az Asgard romjaira emelt elvárások katedrálisát, hogy ember legyen a talpán az a rendező, aki megtalálja belőle a kiutat.

Waititi már a Szerelem és mennydörgés nyitányában megágyaz a fő konfliktusnak. Christian Bale a bibliai Jóbot idéző alakja eleve bukásra van ítélve, mert a mindenből kiüresedett ember számára végül nem marad más, csak a hit: mentőövként vagy vasmacskaként, egyéni preferencia kérdése. Gorr megindul, hogy kioltson minden isteni szikrát a világból, és ezzel önmagából. Passzív áldozatból istenölő szörnyeteggé változik, afféle modern emberré, aki többé nem elszenvedi, hanem maga alakítja az életét. Feldolgozatlan gyásza azonban meg is mérgezi azt, kifakítva a színeket, mindent alárendelve a bosszúnak, az istenek alkonyának, a valódi Ragnaröknek.

Bale karaktere ellentmondásos érzéseket kelt a nézőben: fájdalma és kiállása vonzóvá teszi őt, ugyanakkor az embertelenségével párhuzamba állított istentelensége taszító. A Marvel Marilyn Mansonja ő, és nem csak külsőségeiben.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A színésznek Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája után eszébe sem jutott újabb képregényfilmet vállalni, mert a zsáner szakmailag nem jelentett számára kihívást. A gyerekei rábeszélésének engedett, amikor mégis igent mondott, akik szerették volna aput a Marvel színeiben is látni.

A címbéli „mennydörgés” párja a „szerelem”, amely a Thor második epizódja, a Sötét világ után halt valamikor hamvába. A Ragnarökből feltűnően kimaradt Jane Foster figurájával egyetemben az ok is, ami véget vetett a Star Wars-féle Amidala-Skywalker-párkapcsolat mélységeit megidéző románcnak. Thor és Thorné love storyja az új etapban végül csak megkapja a maga hattyúdalát, amely egyszerre lebbenti fel a fátylat az eddig ismeretlen előzményekről és a melodramatikus befejezésről. Egy isten szerelmének tüze olthatatlan; erre kell rádöbbennie Jane-nek is, miután átlényegül a női Thorrá – hogy hogyan és miért, az majd a filmből kiderül –, ám vannak dolgok – erről Herkules tudna mesélni –, amikre a félisteni lét sem szolgálhat kielégítő megoldással. Varázserejű Mjölnir ide vagy oda!

Waititi filmje bizonyos szempontból csalódást keltő: a Földön berendezkedő asgardiak tálcán kínálják a globálissá érlelődött menekültválságra való reflektálást, nem beszélve Jane leleplezésre kerülő titkáról – mind olyan kényes téma, ami magas labda a Jojo Nyuszi író-rendezőjének. Mégis kihagyott ziccerek maradnak, pedig a Szerelem és mennydörgés ezzel adhatna többet, mint a Ragnarök. Helyette marad a Zeuszként ripacskodó Russell Crowe – ami pazarul állt Jeff Goldblumnak, nem biztos, hogy bejön még egyszer az egykori gladiátorral –, az egy az egyben vágóollóért kiáltó „Mindenhatók Városával”, ahol a gőg és az infantilizmus tölti ki a szélesvásznat.

Miért érdemes mégis megnézni a Szerelem és mennydörgést? A főhős miatt.

A bűbájosan önelégült és jóravalóan zakkant Thornak még mindig van mit tanulnia az életről, a halálról és a szerelemről. Az élete legjobb formáját nyújtó Chris Hemsworth nagyszerűen ragadta meg a folyton fonák helyzetekbe sodródó figura komikus oldalát, az író-rendező pedig pazar humorral mutatja ezt meg. A Thorba csomagolt Natalie Portman pedig mesésen asszisztál ehhez – kár, hogy ennél többre nem futotta –, amihez éppúgy kipattintotta filigrán fizimiskáját, mint a címszerepet játszó színész. Ennek az átváltozásnak maga Bale is csodájára járhat!

Imádnivalók a film vendégszereplői: visszatér a Ragnarökből megismert színpadi társulat egy meglepetésvendéggel, tiszteletüket teszik A galaxis őrzői, valamint a Gorral, az Istenölővel való csörtéjéhez Thor a „Bosszúvágyók” helyett új csapatot toboroz.

Waititi korábbi filmjeihez hasonlóan most sincs üresjárat, mindig történik valami, ami elvezet az újabb történésekhez, a sztori megoldása pedig korántsem olyan egyszerű, mint amire a faéknek is beillő konfliktus alapján számítanánk.

Igaz, a rendező a humor terén néha átesik a ló túloldalára, az anekdotaszerű narratíva pedig olykor túl soknak bizonyul. A befejezés gyerekszálának a 16-os karika fényében nem sok értelmét látom, mert pont azok, akiknek szólna, nem láthatják (ne legyünk naivak, úgyis megnézik).

Ha humor és történet terén nem is olyan friss és ütős, mint korábban a Ragnarök, a Szerelem és mennydörgés azért hozza a kötelezőt, ami nem más, mint Waititi zseniális őrülete, amely keresztül-kasul áthatja a végeredményt. A film vizualitása egészen varázslatos, még a fekete-fehérre átváltó képsorokban is, a már-már paródiába hajló Thor ábrázolása – a pörölyeivel szerelmi sokszögbe bonyolódó főhőssel – pedig mindent visz. Natalie Portman szuperhőse azonban megérdemelt volna egy picivel több figyelmet. Cserébe a DC újabb Denevéremberével erősített a Marvel – Michael Keaton a Hazatérésben debütált Keselyűje után – a karizmatikus főgonoszai frontján.

Bányász Attila