Mindenki nyugodjon le, a mozi él és virul – Ilyen volt a 96. Oscar-gála

–

Az én hibám, tudom, hogy mindig többet várok az Oscartól, hogy nem tudok leszokni arról a rossz beidegződésemről, hogy annak drukkolok, mindenben legyen haladó szellemű, bátor, sőt merész. Hogyan is lehetne az? Az Oscar tömegekhez szól, a tömegkultúrát képviseli, és mivel lassan tömegek szavazzák meg a díjait (az Amerikai Filmakadémia tagsága idénre meghaladta a tízezret), ezért még a filmszakmán belül is tömegízlést szolgál ki. És ha már így van, ennél méltányosabban és körültekintőbben nem is tehetné, ahogyan idén. 

Úgy a show, mint az elismerések mindenkinek igyekeztek megfelelni és valamit adni – kivéve szegény Maestrót és Megfojtott virágokat, amelyek alkotói üres kézzel mehettek haza, de még ezzel is a legkisebb csalódást okozva, hiszen aki követte a díjszezon korábbi állomásait, az nem számíthatott másra. 

Jimmy Kimmel házigazdai tevékenysége pont olyan volt, amilyen az egész este: patikamérlegen kiszámított, jólfésült, skatulyából előhúzott, szabálykövető, végtelenül profi… és olyan semmilyen. Nem lehet rajta fogást találni, mert ha mindent tökéletesen csinálunk, akkor csak a karakter vész el. De idénre mintha a jelöltek is mind ezt a sémát követték volna, így a köszönőbeszédek is pont olyan hosszúak, érzelmesek és politikusak voltak, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. 

Ilyen rendes, illedelmes, harmonikus világban élnénk? Vagy az Oscar egy másik bolygón landolt?

Vissza a moziba

A világ filmművészetének elmúlt éve kiemelkedően gazdag volt gondolatokban és üzenetekben, mintha az emberek újra okos kérdésekre és maradandó értékekre vágynának. A legjobb film kategóriájának összes jelöltje fontos útravalót adott:

Az Egy zuhanás anatómiája azt mesélte el, mennyire fontos a kapcsolatainkban önmagunkra és egymásra is vigyáznunk, hogy ennek mellőzése végzetes lehet.

A Barbie arról beszélt, hogy annyi évszázad elnyomása után eljött az idő a nők egyenjogúságára és összefogására, és a férfiak jobban teszik, ha tapsolnak hozzá.

A Megfojtott virágok igazságot szolgáltatott egy kisebbségi csoportnak, és megmutatta, hogy a gonoszság, a szolgalelkűség és a pénz- vagy hatalomsóvárság szétrágja a lelket.

A Maestro azt boncolgatta, lehetünk-e úgy boldogok, ha a lényünk egy részét rejtegetnünk kell, és mit tesz ez egy családdal.

Az Előző életek az identitás mibenlétét firtatta, és azt, hogyan formál minket a környezetünk és ambícióink.

A Szegény párák megint csak a patriarchális társadalomnak mutatott görbe tükröt. 

Az Érdekvédelmi terület az arcunkba tolta, hogy bármelyikünk válhat szörnyeteggé, ha az érdekünk úgy kívánja, és ezért készek vagyunk még arra is, hogy másokat megfosszuk emberi mivoltuktól,

az American Fiction a show-bizniszt kritizálta, az Oppenheimer pedig azt, ahogyan a tudományt használjuk, majd amikor rossz kezekbe (értsd: a politika kezébe) kerül, vagy kicsúszik a kontroll alól, hibáztatjuk.

Mennyi valós probléma és érzékeny felvetés! Miért is versenyeztetjük őket? Hát ezt is csak a show kedvéért, és hogy még magasabbra srófolják a mozi ázsióját.

Amire még én is csak hálával gondolhatok, ahogy arra is, hogy mára nem téma a streamingcsatornák és a mozi rivalizálása, az Oscaron legalábbis. Az említett filmek közül csak a Maestro mögött áll streamingszolgáltató (a Netflix), és ott van még a Nyad (szintén Netflix-film), ami két színészi kategóriában szerepelt. A mozi tehát visszakerült az őt megillető piedesztálra, és ehhez valóban kellett az idei gála két fontos szereplője: a Barbie és az Oppenheimer, ezt az érdemet nem lehet elvitatni tőlük. Meg azt sem, hogy bebizonyították: nemcsak a pőre szórakoztatás vezethet kereskedelmi sikerhez, nemcsak a látvány és a primer hatás fokozása, hanem az is, ha mögé gondolatokat rendelünk. 

Hát, most az egyiküknek jóval több bevétel (és ezáltal hollywoodi presztízs), a másiknak több díj (és ezáltal hollywoodi presztízs) jutott, meg jónéhány poén a színpadról, hogy örökre összefonódjon a sorsuk. 

És ettől tulajdonképpen még Martin Scorsese is boldog lehet, aki a nagy franchise produkcióktól féltette a mozit. Ugyan nem ő menti meg a közösségi filmnézést, és a filmet mint hetedik művészeti ágat a három és félórás epikus művével (Megfojtott virágok), és Oscart sem nyer érte (meg nem is segíti hozzá az alkotótársait), de legalább az ügy nem elveszett, a mozi „meg van mentve”. És vele az Oscar is, mert néhány botrányos gála és unalomba fulladt show után idén minden flottul ment és emelkedett volt.

Van mit köszönni, van kiket köszönteni

Pont annyit utaltak a forrongó világunkra, amennyit muszáj volt, de nem nyomta agyon az ünnepet: erre kellett Jonathan Glazer két díja az Érdekvédelmi területért, és szemérmesen előadott, de fontos kiállása a palesztin-izraeli háborúval szemben; illetve az ukrán Msztyiszlav Csernov büszke, méltóságteljes üzenete a 20 nap Mariupolban dokumentumfilmes díjának átvételekor. Az szinte biztos, hogy ez volt az esemény egyik legfontosabb pillanata – anélkül, hogy arányt tévesztve átkeretezte volna a rendezvényt. 

Ugyanilyen ízléssel sikerült megjeleníteni az őslakosi kultúrát az egyik zenei betéttel; a filmes stábok láthatatlan hadseregét azzal, hogy egyszer ők állhattak a színpadon, rájuk vetült a reflektorfény, és nekik tapsoltak a sztárok; az anyák is megkapták a tiszteletet azzal, hogy a gála ezúttal a brit anyák napjára esett, amit több díjazott szóba hozott; sőt most először a filmek állatszereplőit is elismerték azzal, hogy az Egy zuhanás anatómiája kutyája, Messi is meghívást kapott. És mivel idén három nemzetközi film is helyet kapott a kiemelt kategóriákban (tehát nem csak a legjobb nemzetközi filmek között), így tényleg sikerült kitágítani, kiket is ünneplünk a filmvilág legnagyobb eseményén. 

Egy filmrajongónak pedig az is csak tovább melengethette a szívét, hogy a legjobb operatőri díjjal jutalmazott Hoyte Van Hoytema a celluloidot éltette a digitális képalkotással szemben, a legjobb adaptált forgatókönyv díját szorongató Cord Jefferson pedig a kis költségvetésű, de nagy művészi ambícióval rendelkező filmeket a tuti sikerre hajtó szuperprodukciókkal szemben.  

Egyedül a filmvilág halottainak nem járt idén olyan főhajtás, amilyen a korábban gálákon, így szinte el sem jutott hozzánk, kik mentek el 2023-ban – annál nagyobb körítés került viszont a színészi díjak elé, hogy az összes jelölt győztesnek érezhesse magát: korábbi díjazottak emelték őket a mennyekbe. Számomra legalábbis ők okozták a két legkellemesebb élményt is: Da'Vine Joy Rudolph mélyen megérdemelt díja a legjobb női mellékszereplőként (a Téli szünetben nyújtott alakításáért), és Emma Stone meglepetéssikere, noha az a szobor már szinte oda lett ígérve Lily Gladstone-nak. Így legalább egy váratlan fordulat és két megható köszönőbeszéd volt az esten, ami mégiscsak az Oscar lényege volna.

Akik kimaradtak

Nehéz elképzelni olyan okot, amiért az ember nem megy el az Oscar-díját átvenni, de Mihalek Zsuzsa elismerésének így is nagyon örülhetünk (és gratulálunk ezúton is!), és Sipos Zsuzsanna két évvel ezelőtt Oscar-szobra után (melyet a Dűne díszleteiért kapott) kijelenthetjük: a Magyarországon forgó szervizprodukciók hatalmas szolgálatot tesznek nekünk. Nemcsak anyagi értelemben (úgy is), hanem mert világszínvonalra emelik a háttérben dolgozó filmes részlegeket. És ez idén nemcsak a Szegény párák berendezőjét és csapatát érinti, hanem például a film jelmezeiért felelős magyarokat is, akiknek Holly Waddington külön köszönetet mondott a díja átvételekor.

Már a filmet nézve is dagadt az ember keble a magyar nevek végeláthatatlan sora láttán a stáblistán, de éjszaka még inkább elérzékenyülhettünk.

Mihalek Zsuzsa pedig nem az egyetlen volt, aki távol maradt az ünnepléstől, hanem olyan nagymesterekkel került egy sorba, mint Wes Anderson (aki a legjobb élőszereplős rövidfilmért kapta tegnap élete első Oscar-díját, csak épp nem vette át), és Mijazaki Hajao, az animáció nagymestere.

És akkor hadd szúrjam ide az én nagy szubjektív hiányérzetemet: hogy még a jelöltek közé sem került Mads Mikkelsen A fattyú főszerepéért, sem Natalie Portman a May Decemberben nyújtott alakításáért, Helen Mirren a Golda címszerepéért, vagy A szenvedély íze a legjobb nemzetközi filmek közé. Mindezek emlékeztetnek rá, hogy az Oscar még mindig elsősorban marketing-esemény, ahol a legnagyobb befolyása a lobbitevékenységnek van, és nem a teljesítménynek. Mert hiszen a művészi teljesítményeket nem is lehet összemérni! 

Vissza a színpadra

Na de akkor maradjunk annál, hogy ahhoz képest az idei Oscar még egészen kiegyensúlyozott volt, és nem mellőzte az Egy zuhanás anatómiáját, az Érdekvédelmi területet és a Téli szünetet, és legalább számításba vette a Maestrót és az Előző életeket. És hogy végül az Oppenheimer (hét díjjal, köztük Robert Downey Jr. első Oscarjával) és a Szegény párák (néggyel) vitte a prímet (és a legtöbb pálmát), az végül is törvényszerű volt. És megérdemelt is.

Ha pedig a show-t nézzük, a ChatGPT szerint azért létezik még ennél is tökéletesebb, de ahhoz Jimmy Kimmelnek az égből kellene megérkeznie a színpadra (vagy legalábbis valami meghökkentő helyről és módon), a rajongókat legalább virtuálisan közel kellene engedni a vörös szőnyeghez, hogy úgy érezzék: részesei a felvonulásnak; egykori legendás díjazottaknak hologramos reinkarnációban kellene díjakat átadni; és a különféle kategóriák felvezetésénél az egész színpadnak át kellene alakulnia egy-egy film jelenetévé, mintha belecsöppennénk annak univerzumába, amit mi, nézők VR-szemüvegben 360 fokban élvezhetnénk.   

De a mesterséges intelligencia szerint már az is valami, ha mi, újságírók felvetjük ezeket a lehetőségeket, mert így egy nap talán valósággá válnak, és az Oscar-show újra példát mutathat az egész világnak szórakoztatásból, értékteremtésből, modern gondolkodásból. Addig pedig örüljünk a korrekt, kiegyensúlyozott, és végre viszonylag emberi időben lezavart műsornak.   

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ John Shearer / Contributor

Gyárfás Dorka