Életeket követel, szellemek lakják, és forróbb, mint a pokol – mégis turisták ezreit vonzza a Death Valley

–

– Szuper hetet választottatok a látogatásra, ma kifejezetten kellemes idő lesz – nyomja a kezembe Death Valley térképét a szállásadónk, egy cowboykalapot és wesco-csizmát viselő, nyakig tetovált ápolónő. Mintha egy Tarantino-filmből vagy egy Queens of the Stone Age-videóklipből lépett volna ki. A háza ajtaján bivalyfej lóg, a háttérben kaktuszok, csak a kezéből hiányzik a stukker.

– De szuper, akkor akár gyalogolhatunk is – nézek fel rá, de az arcán megjelenő cinikus mosoly mindent elárul.

– A kellemes időt úgy értettem, hogy maximum 40 fok. Hidd el, darling, nem akarsz te ott gyalogolni – nevet fel, és már sorolja is tovább a legfontosabb tudnivalókat.

Minimum 6 liter víz, kalap vagy sapka, annyi naptej, amennyit nem szégyellünk. Papíron belépős a nemzeti park, de a kutya sem nézi az ilyesmit, ő évek óta nem látott erre ellenőrt. A full tank viszont fontos, a megállókban pedig maximum 20 percet töltsünk – igazán nem szeretne hőgutával ápolni bennünket a hátralévő időben –, a csörgőkígyótól nem kell félni, csak akkor támad, ha piszkáljuk. Ha maradnánk naplementéig, az az Artists’ Palette-ről a legszebb, de őszintén szólva a többség nem bírja addig –, karikázza be a térképen a spotokat. Noha megannyi kérdésem lenne – főleg a csörgőkígyós részt illetően –, látom, itt nincs szarakodás. Az ajtó felé terel: induljunk időben, mert gyorsan beüt a meleg, térerőben pedig ne is reménykedjünk.

Nehéz felmérni a távolságokat egy olyan placcon, ahol nincsenek épületek viszonyítási pontként, és több száz kilométer is elsuhanhat egyazon tájban. Egyedül egy lepukkant, rég használaton kívüli benzinkút – rajta UFO-jelzésekkel –, és egy neonfényekkel villogó kaszinó-motel jelzi, hogy jó helyen járunk. Ami térképen pár perces távnak tűnt, az közel egy óra. A kocsi légkondija feledteti velünk a szállásadónk szavait, de amikor az első megállóban, a Dante’s Viewban kiszállunk, arcul csap a hőség.

Pedig még csak reggel 9 van, „csak” 35 fok, de a kősivatag fehér-barna sziklái úgy verik vissza a hőt és a fényt, mintha parázson sétálnánk.

Utazások terén szerencsés (és eltökélt) embernek mondhatom magam, jártam már kő- és homoksivatagban is korábban, ez mégis összehasonlíthatatlan mindennel, amit valaha láttam. Talán az abszurdan sok színben játszó, valószerűtlen alakú sziklák? Esetleg a filmek és zenék, amiken nevelkedtem, és elhitették velem, hogy ez a völgy tényleg nem evilági képződmény? Valamiféle mágikus erő, az egykori helyi boszorkányok kézlenyomata, amiről annyi legenda maradt fenn? Vagy csak a napszúrás kezdeti fázisa? Talán egyik sem, talán mind egyszerre – de akárhogy is: a Halál völgyében újfajta relációba került számomra ember és természet viszonya. Tudjátok, szokták mondani, hogy ha felmászol a hegyre, a hegyet nem érdekli, hogy jutsz le. Na, ez hatványozottan igaz a Death Valley-re is:

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – avagy: éld át a fizikai és lelki határhelyzeteket, amiket a tér megkíván tőled, és engedd meg magadnak a csodálat és a kiszolgáltatottság furcsa egyvelegét.

A völgy gyilkol – de nem csak a meleggel

Heat kills, azaz: a forróság öl. Hirdeti a tábla az út szélén nagyjából száz méterenként, egyértelműen jelezve: ha ide akarsz jönni, a víz és a naptej mellett az alázatodra és a kitartásodra is szükség lesz. Nem hiába: a bolygó legmelegebbként számontartott helyéről van szó, ahol 1913-ban 57 Celsius-fokot mértek, tavaly pedig megdőlt a júliusi átlaghőmérséklet rekordja is 42,8 fokkal. Árnyéknak nyoma sincs – bár van két pálmafákkal szegélyezett kis oázis a nemzeti parkon belül, ezeken kívül kizárólag az autónkra számíthatunk.

A sivatagos talaj csontszáraz, a környező hegyek pedig megfogják a visszaverődő hőt. Ennek ellenére a völgy nem a hőségről kapta a nevét.

A terület eredeti lakói, a Timbisha Shoshone nép évezredeken át éltek összhangban a természettel: okosan és fenntarthatóan gazdálkodtak az extrém körülmények között, vándorló életmódjukkal teremtettek egyensúlyt a téli és nyári hónapok viszontagságos időjárási körülményei között. Több évszázados tudást halmoztak fel, ami a túlélésüket szolgálta – legyen szó az ecsetkunyhókról, a források gondozásáról vagy a speciális növénykezelési technikáikról – egészen addig, amíg az aranyban reménykedő európai telepesek az életükre nem törtek. A fehér ember azonban nem ismerte a többet ésszel, mint erővel elvét: felkészületlenségük, és az őslakosok félrevezető térképei sokukat brutális módon lökték a halálba.

Az egyik leghírhedtebb eset 1846-ban történt, amikor egy Donner-partinak nevezett pionírcsoport a hírhedt Lansford Hastings által javasolt rövidebb útra tért, és végül a Sierra Nevada hegységben rekedt a hó miatt. A csoport egyes tagjai végül egymást ették meg, aki pedig a társaitól megmenekült volna, az a fagy és éhínség következtében vesztette életét.

1849 októberében újabb kocsikaraván érkezett: a Forty-Niners névre keresztelt csapat Kalifornia irányába tartott az Amargosa-völgyön keresztül, és mivel tartottak tőle, hogy az előző bagázshoz hasonló sorsra jutnak, arra kérték vezetőjüket, Jefferson Huntot, hogy vágják le az utat. Így jutottak a ma már Halál völgye néven ismert vidékre, ami nem várt kihívásokat tartogatott számukra: a nappali forró hőség és az éjjeli fagyos hideg felkészületlenül érte őket, ráadásul az ivóvizük is fogyott. A csapat egy ponton kettévált, ám így sem jártak sikerrel: miután már az ökreiket is megették, sokuk szintén fagyhalál áldozata lett.

Végül a csapat néhány férfitagja kivált, köztük egy bizonyos, rendkívül bátor William Lewis Manly nevű férfival: egy óriási vihar, egy jólelkű őslakos és nagy adag szerencse közepette megtalálták a kiutat a völgyből, majd visszafordultak a hátrahagyott nőkért és gyerekekért.

Amikor átkeltek az utolsó hegyvonulaton, a Panamint-hegységen, az egyik nő visszatekintett, és így szólt: „Isten veled, Halál völgye.” Innen a név, ami 176 év elteltével sem vesztett a relevanciájából.

A Halál völgye története persze nem áll meg itt. Az évek folyamán felkeltette kutatók, kalandorok és művészek figyelmét is, és 1933-ban Herbert Hoove elnök nemzeti értéknek nyilvánította, majd évtizedekkel később, 1994-ben Nemzeti Park lett belőle. A több mint 13 350 km² terület pedig máig rengeteg történetet, kalandot, mítoszt őriz.

Titkos alagutak, vándorló sziklák és kísértő szellemek földje

A Halál völgye és az egykor itt élő őslakos törzs, a Timbisha gazdag és sokrétű mitológiával rendelkezik, amely szorosan kapcsolódik a tájhoz, valamint azokhoz a növényekhez és állatokhoz, amelyekre az életformájuk épült. A legtovább fennmaradó mítosz a Death Valley királynőjéhez kapcsolódik, és noha mára kiderült, hogy ez valójában nem a Timbisha törzstől származik, a mai napig ezt ismerik a legtöbben.

A történet szerint a Halál völgye valaha zöldellő, erdőkkel és tavakkal teli, bőséges vidék volt. A Timbisha nép virágzott, és ekkoriban egy gyönyörű, ám hiú királynő uralkodott felettük, aki arra utasította az embereit, hogy építsenek neki kacsalábon forgó palotát. A nép engedelmeskedett, de ahogy teltek az évek, és a palota csak lassan készült, az uralkodó egyre türelmetlenebbé vált, és rabszolgasorba taszította a népét – többek között saját lányát is, aki belefáradva anyja kegyetlenségébe, megátkozta őt.

A föld ekkor feldühödött a szívtelen királynő tettein, és úgy döntött, megbünteti őt zsarnokságáért. A nap perzselni kezdett, az erdők kiszáradtak és elpusztultak, a tavak kiapadtak – az egykor zöldellő völgy forró, száraz sivataggá változott.

Sok Timbisha életét vesztette, a túlélőknek pedig meg kellett tanulniuk alkalmazkodni a könyörtelen tájhoz – így alakult ki az az életforma, amelyet ma is gyakorolnak.

Noha ez a legenda sok sebből vérzik – kezdve ott, hogy a Timbisháknak nem voltak királyaik és királynőik –, valóban volt idő, amikor a völgy még zöldellt. Ez azonban jóval a mese előtti időkben történt: régészeti leletek szerint nagyjából 20 000 évvel ezelőtt volt utoljára erdős a vidék, és ekkortájt vadászó-gyűjtögető népek lakták.

Ha ez nem lenne elég, egyes mondák óriásokról is beszámolnak, akik a barlangokban alagútrendszert hoztak létre maguknak, és a mai napig ott találhatók a holttesteik – ez azonban sosem nyert bizonyítást, ugyanis aki a kutatásukra indult, annak állítólag előbb-utóbb misztikus módon nyoma veszett.

Szintén sok mendemonda kapcsolódik a környék egyik legfurcsább jelenségéhez, a vándorló sziklákhoz. A Racetrack Playa nevű kiszáradt tómederben lévő, több mázsás kövek ugyanis látszólag maguktól mozognak, és hosszú csíkokat hagynak maguk után a sivatagi talajon. Bár ma már tudjuk, hogy ennek hátterében a jég, a szél és a vékony vízréteg közös játéka áll, a környékbeliek sokáig a sivatag szellemeinek tulajdonították a jelenséget. De ez csak egy (volt) a paranormális jelenségek közül.

Állítólag a környéken rendszeresen megfigyelnek különös fényvillanásokat, kígyószerű tűzcsóvákat, és a helyiek szerint a völgyben kísért egy 19. században meggyilkolt nő szelleme. A területen emellett vannak olyan mágikus kövek, ahol a bűnök elkövetői a lelkek sírását hallják – hozzáteszem: ezt a jelenséget minden forrás egy kicsit máshogy írja le. 

Mindenesetre, bármi is igaz a fentiekből, még józan, és némiképp földhözragadt halandóként is különös érzéseket kelt az emberben a hely: a két szellemváros, Skidoo és Rhyolite úgy áll a völgy szélén, mintha megrekedt volna bennük az idő. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy a baljósan lengedező kocsmaajtók, cirádás betűkkel ellátott, összeeszkábált faépületek belsejébe valóban paranormális történeteket vizionáljunk.

Lenyűgöző és hátborzongató egyszerre

Ezek után talán nem meglepő, hogy a terület rengeteg művészt inspirált. A monumentális sziklarengeteg karcos, fenyegető misztikussága egyszerre zavarba ejtő és vonzó: amellett, hogy veszélyes óriásként tornyosul föléd, mégis ad egyfajta különleges szabadságérzetet.

Noha a Sonic Youth elsősorban a Manson család ámokfutásáról írta a Death Valley ’69 című számát, a hangulata mégis remekül illik a tájhoz:

Deep in the valley in the trunk of an old car
In the back of a Chevy, I got sand in my mouth
You got sun in your eyes
Blinded and you wanted to get there.

(Mélyen a völgyben, egy régi kocsi csomagtartójában
Egy Chevy hátuljában, homok van a számban
Napsütés van a szemedben
Vakon, de el akartál jutni oda.)

Persze nem ők az egyetlenek, akik megénekelték a Halál völgye különleges atmoszféráját: a Fall Out Boytól kezdve Marilyn Mansonon át LP-ig több műfajban is megjelenik a nevadai nemzeti park motívuma – egészen a klasszikus szimfóniáktól a stoner rockon át az alternatív indie-ig.

A filmekről nem is beszélve! Itt forgatták a Star Wars Tatooine bolygójának több jelenetét, Stanley Kubrick Spartacusának és a Zabriskie Pointnak a vágóképeit, de a helyszínek feltűnnek többek között a három Keresztapában, a Transformers 2-ben, Az élet fájában és a Robinson Crusoe on Marsban is.

Edward Abbey festőművész szerint a hely érzelmi komplexitását csak a költészet tudja visszaadni, Zhang Huan kínai konceptuális művész a halál helyett az újjászületés lehetőségét, Merilee Mitchell fotóművész pedig a valóság és a képzelet határát látja benne, de szerintem a legjobban David Maisel kortárs fotós gondolatai írják le a tájat:

„A sivatagok azok a helyek, ahova Isten megismeréséért, önmagunk megtalálásáért, egyfajta kozmikus megváltásért megyünk.”

Hasznos tudnivalók, ha elindulnál

Hogy mi a teendő tehát, ha valaha úgy döntenél, ellátogatsz ide? A környékre vagy Los Angelesből, vagy Las Vegasból vezet a leggyorsabb út – előbbiből nagyjából 4 órás, utóbbiból nagyjából másfél órás autózás a nemzeti park bejáratáig. A látogatáshoz érdemes a késő őszi vagy kora tavaszi időszakot választani, nyáron ugyanis 50 fok körül is lehet a hőmérséklet – és jogosan figyelmeztetnek rá, hogy ezt sem az emberi szervezet, sem az autók nem bírják.

A környékbeliek azt tanácsolják: sose hagyatkozzunk kizárólag a telefonunkra, mindig vigyünk magunkkal papíralapú térképet, és csak úgy vágjunk neki az útnak, hogy tájékoztatunk ismerősöket a pontos tervről. Talán túlzott aggodalomnak tűnhet, de bizony még napjainkban is halnak meg emberek hőgutában a környéken. A park területén egyébként két oázis is van, ahol hidegvizes medence, étterem és pálmaliget várja a betévedőket. Ha egy teljes napra mennél, mindenképp ejtsd útba őket – különben aligha marad energiád az összes látnivalóra.

Takács Dalma