„Tudtam, hogy ez az év kivételes, és nem jön vissza” – Interjú Al Ghaoui Hesnával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Nem mindenki tudja, de az ember nemcsak akkor élhet át kultúrsokkot, amikor egy másik országba költözik, hanem akkor is, amikor hazajön. Veled ez történik most?

Al Ghaoui Hesna: Kultúrsokknak talán nem nevezném, inkább csak simán sokknak.

Gy. D./WMN: Mi az, ami sokkol?

A. G. H.: Sorolhatnám, de eldöntöttem, hogy nem fogok panaszkodni. Már kint is pontosan tudtam, mi vár rám, ha hazajövök, a legutóbbi események egyszerűen csak felülmúlták a várakozásaimat. Az elmúlt négy hétben, amióta itthon vagyok, megszűnt a kata, megváltoztatták a felsőoktatási felvételi követelményeket (szubjektívabbá vált a rendszer), elképesztő az infláció – lassan ugyanannyiért vásárolunk egy itteni közértben, mint Kaliforniában –, és kilátásban van, hogy nem lesz benzin az országban. Az első hétben még belementem az erről folytatott beszélgetésekbe, de aztán rájöttem, hogy csak az energiámat pazarlom rájuk, semmi értelme nincs.

Most arra koncentrálok, ami a feladatom, és ami örömet okoz.

Gy. D./WMN: Máris hasznosíthatod az Amerikában tanultakat, hiszen épp a rezilienciát, a lelki alkalmazkodóképességet kutattad.

A. G. H.: Próbálom alkalmazni, de tudod, mindig magadon a legnehezebb. Persze igazán hiteles képviselője csak akkor leszek, ha magam is eszerint élek, de ez nem azt jelenti, hogy sosem csúszhatok bele rossz mintákba. Nemrég elkezdtem egy reziliencia-tréninget is, ami azt jelenti, hogy – ha minden jól megy – a végén lesz egy amerikai oklevelem arról, hogy taníthatom, de addig még a napi szokásaimat is át kell hangolnom, a saját szemléletemet is át kell kereteznem. Mit mondjak, a hazajövetellel jól be lettem dobva a mélyvízbe… most ebben kell megtalálnom a jót a nehézségek közepette, fókuszálni az értékes kapcsolatokra, és csendben jókívánságokat küldeni azoknak, akik nem azt az értékrendet képviselik, amiben én hiszek.

Gy. D./WMN: Elég sok mindent láttál már a világban, tudod, hogy milyen körülmények között is élnek emberek – anélkül, hogy a mi bajainkat bagatellizálnám. Szerinted ezek a dolgok most azért fájnak nekünk annyira, mert a mieink?

A. G. H: Persze, mindig az fáj a legjobban, ami a miénk, és amivel kapcsolatban terveink, elképzeléseink voltak. Az én vágyaimban egy olyan ország szerepelt, amelyik toleráns, és a tudásra, az őszinteségre, a becsületességre meg a szeretetre épül – ahol a gyerekeimnek jövője lehet. Ha most körbenézek, akkor egy csöppet sem derűs jövőt látok. Persze hogy ez fáj az embernek. És rossz látni, milyen sokan szenvednek a csalódottságtól, a dühtől, a gyűlölettől, és nem tudom, ezen hogyan lehetne változtatni. De mivel Facebook-forradalmárnak lenni nem az én utam, ezért úgy döntöttem, hogy én az előadásaimon, a könyveimen, és a tudásomon keresztül próbálok változtatni azon, ami elkeserít, és valamit adni az embereknek. 

 

Ahogy a Félj bátran! című könyvemmel is már gyakorlati tanácsokat is próbáltam adni, úgy az új, most készülő könyvemmel is ez a célom. A változáshoz azonban sok apró szokásunkon kell csiszolni, alakítani. Mondok egyet: például, hogy mi a legelső, amit teszünk, miután felébredünk reggel. A telefonunkhoz nyúlunk? E-maileket vagy híreket olvasunk azonnal? Vagy – amit én is csak most tanultam, a tréningen – először három olyan fontos kapcsolatunkra gondolunk, amik sokat jelentenek nekünk. Mert ha az előbbit választjuk, akkor adrenalin kezd termelődni a szervezetünkben, ha pedig az utóbbit, akkor dopamin. És ha az ember csak pár ilyen pici dolgot finomhangol az életében, egy idő után azt veheti észre, hogy más szűrőn keresztül látja a világot.

A reziliencia-tréningen tanultam azt is, hogy amikor nem vagyunk fókuszált üzemmódban, hanem csak vándorol a figyelmünk, olyankor a legfogékonyabb a negatív ingerekre. És sajnos manapság a nap nagy részét ilyen állapotban töltjük, miközben

folyamatosan bombáznak minket a különböző félelmeinkre apelláló üzenetekkel: a média, a kereskedelem, a politika, de még a hétköznapi emberek is a fodrásznál, a kozmetikusnál, a játszótéren. Nem csoda, hogy így egész nap szorongunk, ami hosszú távon felemészt minket és az immunrendszerünket is.

Gy. D./WMN: Én ugyanakkor azt is érzem, hogy lassan megtanultunk védekezni ellene, csakhogy ezáltal épp a másik végletbe esünk: az apátiába. Amiből persze egy-egy újabb inger mindig ki tud rántani…

A. G. H: A közönnyel azonban együtt jár az is, hogy nemcsak a negatív érzelmeket tartjuk távol magunktól, hanem a pozitívakat is. Úgyhogy az én javaslatom ehelyett az, hogy tanuljuk meg a figyelmünket irányítani, és akkor nem leszünk annyira kitéve az állandó veszélyhelyzettel bombázó impulzusoknak. Ezt gyakorlással lehet pallérozni.

Gy. D./WMN: Nagyon úgy tűnik, mintha épp egy új karrier irányába indulnál el. Vagy még újságírónak vallod magad?

A. G. H: Nem tudom már definiálni, mit csinálok, és egyre kevésbé is szeretném. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, inkább elkezdem sorolni, mit csináltam az elmúlt évben, és hozzáteszem, hogy nehezen tudnám kategorizálni magam. Az elmúlt éveket könyvírással, előadások megtartásával és podcastok készítésével töltöttem, és az újságírói feladatok gyakorlása mellett a munkám részévé vált a pszichológia is. Amerikában már kezd kibontakozni egy új terület, amibe talán belepasszolnék, ezt úgy hívják, hogy mentálhigiéniás kommunikáció (mental health communication), amibe sok minden beletartozik, nemcsak a tanácsadás és figyelemfelkeltés, hanem a kutatás is.

De én már a Fulbright-ösztöndíj pályázatomban is jeleztem, hogy a kutatási eredményeket nem elsősorban a tudományos szféra, hanem inkább a hétköznapi emberek felé szeretném kommunikálni. A Berkeley-n – ahol az elmúlt évet töltöttem – is rengeteg olyan tudományos eredmény született, ami még nem jutott el szélesebb rétegekhez. De szerencsére azt tapasztaltam az egyetemen, hogy ez a trend is változóban van, ismerek olyan professzort, akit épp a pandémia ébresztett rá arra, hogy nem elég a tudományos publikáció, mert életek múlhatnak azon, hogy a felfedezéseit hogyan tudja prezentálni az embereknek, mennyire teszi érthetővé, elérhetővé és elfogadottá. Én pedig most pont ebben találtam meg a szerepem,

tulajdonképpen a tudomány egy szeletét tanulmányozom, és erről tudósítok az embereknek.

Gy. D./WMN: Milyen érdekes, hogy amikor a tévés karriered indult, még mennyire más pályamodellt láthattál magad előtt… 

A. G. H: Igen, és ha végignézek a pályámon, azt látom, hogy három-négy évente új fordulatot vett. Ezt lehet átokként is felfogni, hiszen általában fogalmam sincs, hogy három év múlva mit fogok csinálni, és miből fogok pénzt keresni, ugyanakkor nagy szabadságot is ad, mert mindig az érdeklődésem után megyek. Nagyon hiszek abban, hogy akkor tudunk jót alkotni, ha belső tűz hajt minket. Persze nem állítom, hogy amikor először foszlott szerte az a pályamodell, amit külpolitikai újságíróként magam elé képzeltem, akkor nem volt bennem düh – de azóta látom, mennyit profitáltam belőle: rákényszerített, hogy újra meg újra kitaláljam, hogy most épp merre vezet az utam, és folyton újradefiniáljam magam.

Gy. D./WMN: Mit gondolsz, hozott valamit számodra, hogy ez az ösztöndíj a pandémia miatt végül egy évet csúszott? Ebből profitáltál valamit?

A. G. H: Abszolút! Annak ellenére, hogy amikor kiderült, mégsem tudunk elindulni, először bizonytalanság és félelem uralkodott el rajtam, hiszen nem lehetett tudni, meddig tart, és hogyan, mikor tudunk mégis kimenni Amerikába. De mivel eleve a lelki ellenállóképesség kutatásával pályáztam, arra gondoltam,

mégis hogyan segíthetnék másoknak ennek az elsajátításában, ha én sem tudom kihúzni magam egy ilyen helyzetből? Ilyenkor igyekszem „kizoomolni”, és kívülről rálátni az életemre, aztán megkeresni a helyzet pozitívumát.

Ekkor jöttem rá, milyen egyedülálló helyzet, hogy az egész világ ugyanabban a válságban van, ugyanazzal a problémával küzd – milyen jó lenne most egy nemzetközi összehasonlító kutatást végezni. Bele is vágtunk dr. Fülöp Mártával és azzal a professzorral, aki a Berkeley-n fogadott volna. Ez a projekt nagyon jó volt arra, hogy elfeledtesse a személyes drámámat. 

Gy. D./WMN: Mi derült ki a magyarokról ebben a kutatásban?

A. G. H: Számomra az eredményekből meglepő volt, hogy az első hullámban a drámai események ellenére is sokan voltak képesek megtalálni a jó dolgokat a sok bizonytalanság közepette, és ezekre fókuszálni. Hozzáteszem, hogy nem volt reprezentatív a minta, tehát nem lehet az ország egészére nézve következtetéseket levonni. De a válaszadók többsége újraértékelte a legközelebbi rokoni kapcsolatait, és energiát fektetett abba, hogy ezeket megerősítse, és sokan próbáltak valami új dolgot is tanulni. De a kép biztosan árnyaltabb lesz, ha befejeződik a második hullám válaszainak teljes kiértékelése és a két eredmény összehasonlítása is. Mindenesetre így én is ki tudtam használni ezt az egyéves halasztást: elkezdtem jobban elmerülni a témámban, interjúkat és szakirodalmat olvastam, jó alapot szereztem a kinti tevékenységemhez. Ezek után sokkal célirányosabban tudtam megkeresni azokat, akikkel mélyinterjúkat készítettem. 

Volt még egy hozadéka annak, hogy plusz egy évet töltöttünk itthon: közben nyertem egy másik ösztöndíjat is a Fulbright mellé, a Rosztoczy-ösztöndíjat – ami, mivel egy teljes évre mentünk ki, nagyon kellett az anyagi biztonsághoz –, és több időnk volt spórolni az útra, mert kint azért elég drága az élet.

Gy. D./WMN: Nagyon vissza kellett venni az életszínvonalatokból?

A. G. H: Átlagos életet éltünk kint, és nem panaszkodhatok, hiszen utazgattunk is, de voltak olyan dolgok, amiket nem engedhettünk meg magunknak, vagy amit aránytalanul drágának ítéltem meg ahhoz, hogy rendszeresen költsek rá, főleg a szolgáltatások terén, mint például a manikűr, a kozmetikus vagy az étterembe járás. De a bolti árak is magasabbak – voltak eddig, most már nem vagyok benne olyan biztos. Ezt nem panaszképpen mondom, mert alapvetően jó dolognak tartom, ha az ember időnként ilyen helyzetbe kerül – utána jobban értékeli, amit megengedhet magának. Vagy épp arra jön rá, hogy nem is olyan fontos neki.

Én itthon az egyre szűkebb középrétegbe tartoztam, de kint rá kellett ébrednem, hogy ebbe az életformába nálunk sok olyan dolog is beletartozik, ami másutt nem. Érdekes összehasonlítás volt.    

Gy. D./WMN: Mivel töltötted a tanulmányi idődet?

A. G. H: Ez elég sok szeletből áll össze. Egyrészt képeztem magam, bejártam néhány egyetemi órára, olyanokra, mint például „a boldogság neuropszichológiája” (vagyis mi történik az idegrendszerünkben, a szervezetünkben bizonyos érzelmek hatására), másrészt – ahogy említettem – mélyinterjúkat készítettem olyan professzorokkal, akik a témámhoz kapcsolódó területen végeztek kutatásokat. Több olyan reziliencia-, illetve traumaszakértővel is beszélgettem Amerika-szerte, akik maguk is valamilyen komoly traumán estek át, így találkoztam például Edith Eva Egerrel, akinek nem a holokauszt volt az egyetlen trauma az életében, hanem traumák sorát élte át, mire elkezdett pszichológiával foglalkozni. Nagy hatással volt rám, hogy megismerkedhettem néhány számomra igazán ikonikus tudóssal is, mint például Carol Dweck, a szemléletmód (mindset) elméletének megalkotója, vagy Paul Ekman, aki az arckifejezés-felismerés rendszeréről vált világhírűvé. Aztán tartottam előadásokat is az egyetemen (például a traumatudatos interjúkészítésről), és együttműködtem kinti munkacsoportokkal is.

Illetve belevágtam egy izgalmas projektbe, mert amikor kirobbant az orosz-ukrán háború, az teljesen földhöz vágott, és felhozta bennem azok az emlékeket, amikor a 2015-ös menekültválságban a határon önkénteskedtem – ahogyan most sok ismerősöm tette.

Gyötrődtem pár éjszakán át, hogy mit tudnék onnan, több ezer kilométerről segíteni, aztán egyszer csak jött egy ötlet… 

Kapcsolatba léptem egy norvég pszichológussal, aki szíriai menekült gyerekekkel dolgozott éveken át libanoni menekülttáborokban, hogy nincs-e kedve együtt dolgozni velem. Írtunk egy mesét, ami két ukrán testvérről szól, és olyan szituációk vannak benne, amelyeken a háborúból menekülő gyerekek is keresztülmehetnek. Én a Holli-könyvek kapcsán foglalkoztam már a félelem és a szorongás témájával, gyerekeket megszólítva, a norvég pszichológusnő pedig néhány éve kidolgozott egy nagyon klassz, az érzelmek felismerésére és kezelésére fókuszáló módszert, kifejezetten fegyveres konfliktusokból menekülő gyerekek számára. Szóval ezeket is beledolgozva a történetbe a mese mellé készítettünk egy letölthető feladatlapot, és eközben rájöttünk, hogy az egész anyag még hatékonyabb lenne, ha egy applikáció is készülne belőle. Amihez találtunk is egy techcéget a Szilícium-völgyben, amelyik, úgy néz ki, önkéntes alapon beszáll a projektbe. Úgyhogy most ezen dolgozunk.

Gy. D./WMN: Nagyon úgy hangzik, hogy kimaxoltad ezt az egy évet Kaliforniában.

A. G. H: Igen, mondhatjuk így, és szerencsére ezek a munkák és együttműködések itthon is folytatódnak. De így is telhetetlen vagyok – van még hová fejleszteni a terveimet.

Gy. D./WMN: Mindeközben családanyaként is új feladat elé állított ez az egy év, otthon is komoly kihívásokat élhettél át…

A. G. H: Érdekes, hogy neked mindjárt az elején ilyen hosszan beszéltem a szakmai eredményekről, mert ha bárki megkérdezi, milyen volt ez az év, valahogy először egyből arról kezdek áradozni, milyen gyönyörű Kaliforniának ez a része, ahol laktunk, mennyit kirándultunk, milyen jó barátokat szereztünk, és az egész milyen szuper volt. Mert valójában az első, ami eszembe jut, hogy mennyit töltődtünk. 

Nagyon aktív szociális életet éltünk (hiába figyelmeztettek előre, hogy az ember külföldön egyedül érezheti magát), és sokat jöttünk-mentünk, kirándultunk. Isteni szerencsénkre a gyerekkori barátnőm egy órányira lakott tőlünk, és nagy élmény volt újra kapcsolódni egymáshoz. De több új, igazán jó barátot is szereztünk kint, akikkel nagyon sokszor összejártunk. Itthon messze nem éltünk ilyen aktív életet, például nem voltunk egy túrázós család, kint meg folyton a szabadban voltunk. Az egyik fogadalmam, hogy ezt folytatni kell itthon is.

Persze kint elképesztő hajtóerő volt, hogy tudtuk: korlátozott idő áll rendelkezésünkre. Emiatt sok mindent előre megterveztünk, hogy melyik hétvégén hová megyünk. Nagy tanulság nekem, hogy sokkal tudatosabban kell a szabadidőt eltölteni, és az is, hogy baromira nem elég a fontos baráti kapcsolatokat telefonon ápolni – ami sajnos egyre jellemzőbbé vált az utóbbi években, a gyerekek születése óta. Közös élményeket kell szerezni, mert az tölti csak fel az ember érzelmi bugyrait.  

Végül elmondhatom, hogy kint egyetlen hétvégén sem dolgoztam, sokkal többet voltam a gyerekekkel és a családdal, mint itthon, mert jobban figyeltem a munka-magánélet egyensúlyára. Tudtam, hogy ez az év kivételes, és nem jön vissza.

Gy. D./WMN: Mit hoznál még haza Amerikából?

A. G. H: Sokszor mondják, hogy milyen felszínesek az amerikaiak, mert, ha megkérdezik egymástól, „hogy vagy”, mindenki azt válaszolja, „jól”. Én meg most azt mondom, néha inkább ezt választanám ahelyett a panaszáradat helyett, ami itthon egy ilyen kérdésre ránk ömlik – mert ez meg a másik véglet. Még a gyerekek is észreveszik, hogy kint az emberek csak úgy, spontán rámosolyognak egymásra az utcán. Meg is kérdezték a lányaim, hogy miért – most meg azt kérdezték: „Anya, itthon miért nem mosolyognak vissza az emberek?”. Azt hiszem, ebben minden benne van. 

 

Csak ezt most nehéz számonkérni rajtunk, amikor ilyen nehéz időket élünk, és sokan azt sem tudják, meleg lakásban tölthetik-e majd a telet. Csakhogy amikor nem néztünk ekkora válság elébe, akkor is jellemző volt ez a mentalitás – még azokra is, akiknek nem volt megélhetési gondjuk. Még rám is, engem is be tudott szippantani! Erre is a lányom mutatott rá, amikor egyszer egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, hogy „Hjaj!”. Én meg néztem, hogy ez meg mi volt? És rájöttem, hogy csak azt csinálta, amit én szoktam.

Utána már gyakrabban észrevettem magamon a „jajistenemezést”, és emlékeztettem rá magam, hogy ilyenkor pontosan azt csinálom, amit kifogásolok másokban. Ebben is érdemes tudatosabbnak lenni. 

Még egy nagy különbséget érzékeltem kint. Ha ott van egy ötleted és hozzá teherbírásod, akkor senki nem mondja, hogy „Áh, ezt úgysem lehet”, hanem helyette azt mondják: „Menj, és csináld, majd megtalálod hozzá az erőforrásokat”. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy egy telefonos applikáció készítésén fogok dolgozni, biztosan kinevetem. Ott meg elmeséltem egy embernek a tervet, az elküldött egy másikhoz, a harmadikkal pedig elkezdtünk rajta dolgozni. Kint az emberek nem gördítenek akadályokat maguk elé a kishitűséggel. Fontos célom azóta, hogy az önbizalmamat és a magamba vetett hitemet tovább erősítsem – még ha sokat fejlődtem is e téren az elmúlt években. 

Gy. D./WMN: Azért az ezekkel a dolgokkal való szembesülés is kultúrsokkot okozhattak neked.

A. G. H: Hát, az elején én is komoly mélypontokat éltem meg, a teljesen új közegben – mint kiderült, sok korábbi ösztöndíjashoz hasonlóan – én is átmentem egyfajta identitásválságon, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit ér a tudásom, stb. De közben tudtam, hogy ez nem baj, csak egy építkezés kezdete. Aztán szép lassan elkezdtem válaszokat találni ezekre a kérdésekre, meg arra is, hogy mit tudok nyújtani ezeknek az embereknek – és rájöttem, hogy erre kell koncentrálnom, nem arra, ami nem vagyok, és nem is leszek, vagy amit nem tudok nyújtani.

Nagyon fontos megtanulni, hogy ne egymáshoz hasonlítgassuk magunkat, hanem arra fókuszáljunk, hogy mi mit tudunk, és azon belül hogyan tudnánk fejlődni.

A hétköznapokban ezeken a kérdéseken nem dilemmázunk, de én a világ egyik legjobb pszichológia tanszékére kerültem nem pszichológusként, úgyhogy nekem muszáj volt. Ma már nagyon örülök, hogy átmentem rajta, és hogy ennyire élesen kilöktem magam a komfortzónámból. Így kénytelen voltam az alapoktól újraépíteni az önképemet, pozicionálni a tudásomat és a tapasztalatomat, és ez nagyon sok önbizalmat, önismeretet adott. Amint ezt egyenesbe tettem, elkezdtek érkezni a pozitív visszajelzések is, hiszen számukra bennem pont az volt az izgalmas, hogy mennyi olyan dolgot megéltem, amit ők elméletben kutatnak.

Szóval önismeret szempontjából is nagyon hasznos ez az egy év, ezért mondom, hogy receptre írnám fel mindenkinek.

Ráadásul ugyanezen a folyamaton átmentünk családként is. Nehéz volt, hogy a tágabb család és a nagyszülők, akikre itthon mindig és mindenben számíthatunk, és akik a gyerekeknek is rettentően hiányoztak, hirtelen többezer kilométer távolságba kerültek. A kis burokból, amiben éltünk, kilöktünk magunkat, és alapvető kihívásokkal kellett újra megküzdenünk, mint például, hogy hogyan írassuk be a gyerekeket iskolába, ha nem tudjuk háromféle módon bebizonyítani, hogy hol lakunk, vagy hogy mit kezdünk azzal, ha nincs internet, se telefonelőfizetés, se helyismeret, mint a legelején. Úgyhogy voltak nehéz napok, de ezek a kihívások még jobban összekovácsolták a családunkat, mára még erősebb egységet alkotunk. Hál’ istennek Ervin és a gyerekek is elképesztően sokat kaptak ettől az évtől. 

  

Persze az, hogy láttuk ennek az utazásnak a végét, elég erős motiváció volt ahhoz, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle, és elsősorban a jó dolgokra koncentráljuk. Ahogy egy kedves barátunk mondta: „Ó, Hesna, ez még a nászutas fázis!” De tudod, mit? Nem baj, mert ez egy szuper nászút volt.   

Gyárfás Dorka

Képek: Chripkó Lili/WMN