–

Korábban sok cikket írtam már a kutya-ember kapcsolatról, de ez az írás most nem erről szól. Sokkal inkább egy izgalmas kontrasztról, ami elgondolkodtatott egy sokat csócsált témáról: a feltétel nélküli szeretet kérdéséről.

Mikor hazaértem kéthetes utazásomról, 7 éves kis mentvényem, Mandula pedig szokásához híven rám vetette magát, az öröm és a szeretet mellett a bűntudat is hatalmába kerített. Hogy miért? Mert nem érdemeltem meg az örömét. Tudom, tudom: hiába érheti el egy kutya egy négyéves gyerek szintjét is, a nap végén mégsem ruházható fel emberi érzésekkel, és náluk az idő is máshogy telik – mégis, nehezen szabadultam a gondolattól, hogy én milyen fájdalmat éreztem volna az ő lelkével és az én tudatommal felruházva, mikor hátrahagytak.

Maradjunk annyiban, hiába tudom gazdiként, hogy megadom neki a tőlem telhető legtöbbet, engem nem engesztelt volna ki a prémium lazacos táp és a pépesre rágott labda. Az, hogy ő ilyenkor itt marad – pontosabban: ÉN itt hagyom – emberi léptékben talán természetes és racionális döntés, az övében viszont a pánik netovábbja (még ha csak pár órára is) – ennek ellenére nem csak, hogy megbocsát nekem, de úgy szeret tovább, mintha mi sem történt volna. És ez a legtöbb kutya-gazdi kapcsolatról ugyanígy elmondható – még a valóban bántalmazókról is.

Az utcánkban rendszeresen látok egy nőt, aki rángatja, rúgja a kutyáját, ám ő így is csaholva követi, de a menhelyekről is érkeznek cifra sztorik állatokról, akik minden kínzás ellenére hűségesek maradtak. Vajon képesek lennénk erre mi, emberek is? Vajon képesnek kellene lennünk rá?

Túlromantizáljuk a feltétel nélküliség kérdését

A feltétel nélküli szeretet fogalma úgy ágyazódott be a társadalmi diskurzusokba, mint egy nagy, giccses, rózsaszín vattacukor, aminek senki sem kérdőjelezi meg a létjogosultságát, és mindenki akar belőle egy darabot. Sőt, nemcsak, hogy akar, de meggyőződéssel hiszi, hogy már birtokolja is azt – hiszen ha azt mondanám egy barátomnak, hogy feltételekkel szeretem csak, valószínűleg egyből empátiátlan és narcisztikus bunkónak kiáltana ki a környezetem.

És ez mind szép és jó, csak ahogy demokratizálódik a pszichológia tudománya, és hál’istennek alappá kezd válni a mentális öngondoskodás kérdése, rengeteg új fogalom szivárgott be a mindennapi beszélgetésekbe. Ilyen például az énhatárok védelme, a határok kijelölésének fontossága is – ami, noha lassan elcsépelt frázissá válik, mégis, mintha ebben a kontextusban értelmét vesztené. Miről is szól ez tulajdonképpen? Hát arról, hogy felismerem, hogy ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet éljek, meg kell vizsgálnom a saját igényeimet, nemet kell mondanom arra, ami sok, ami fáj, ami felesleges, vállalnom kell a konfrontációt, és prioritásokat felállítanom önmagam érdekében.

Ez nem narcizmus, nem önzés, hanem egy olyan dolog, ami a mentális fennmaradásomhoz szükséges, és ami – nem mellesleg – ahhoz is kell, hogy a saját közösségemben hosszú távon jól és megbízhatóan funkcionáljak.

Mert ha mindig másra erősítem fel először az oxigénmaszkot, nemcsak, hogy elsorvadok, de a többiek levegőjét is elszívom majd.

És bár ezt egyre többen értjük, közben még mindig hangoztatjuk azt az átkozott feltétel nélküli szeretetet – anélkül, hogy belátnánk, a két idea sokszor ellentmondásba keveredik egymással. Hiszen mit is jelent pontosan az, hogy feltétel nélkül szeretlek?

Hogy szeretlek, attól függetlenül, aki és amilyen vagy.

Azt, hogy bármit is csinálsz, itt maradok.

Hogy szeretlek, akkor is, ha bántasz, ha megtiporsz, ha a működésed káros rám nézve.

Hogy szeretlek akkor is, ha szándékosan nem veszed figyelembe, hogy ártasz nekem.

Hogy szeretlek akkor is, ha az azzal jár, hogy magamat viszont nem szerethetem.

Hogy örökre igent mondok rád, és eltüntetem azokat a bizonyos határokat, amik elvileg a védelmem szolgálták.

Érezzük a disszonanciát, ugye?

Aki szeret, az nem bánt. És akit szeretek, az ne bántson.

Csúnya leírni, és valószínűleg még csúnyább hangosan kimondani, de azt gondolom, hogy a szeretetnek vannak feltételei. Hisz amellett, hogy nem véletlenül szeretünk meg valakit, az sem véletlen, hogy a vele való kapcsolatot fenntartjuk és ápoljuk. Ha most számításba veszel 10 embert, akit ismersz, köztük a legjobb barátodat is, mi az oka annak, hogy épp vele alakult ki ilyen mély kötelék köztetek? Amellett, hogy bizonyára volt egy kölcsönös alapszimpátia és nyitottság, mi az a plusz, ami őt közelebb hozta hozzád, mint a többieket?

Persze, beszélhetünk kémiai folyamatokról és a csillagok együttállásáról, de azért abban talán mind egyetértünk, hogy egy hosszú távú mély és megtartó kötelék fenntartásához munka is kell. Munka, befektetett energia, és feltételek, amelyek teljesülnek: legyen szó például megbízhatóságról, szavahihetőségről, empátiáról, esetleg közös tevékenységekről – bármiről, ami számodra szempont.

Hogy ezek nélkül járna-e a szeretet alanyi jogon? A bennem élő filantróp azt mondja, persze, a reálisabb énem viszont inkább más szót használna. A nyitottság, az érdeklődés, a pozitív attitűd járhat, a szeretet viszont nagyobb léptékű munka eredménye már.

És ha a legjobb barátod nem rendelkezik mindezen tulajdonságokkal – sőt, adott esetben árt is neked, feltételezhetően a felé érzett elköteleződésed sem lesz fenntartható.

Szinte hallom, ahogy a soraimat olvasva sokan felhördülnek most, mondván: ők a vészterhes időkben, a gyarlóságaik ellenére is szeretik a szeretteiket, és ez a konfliktusok hatására sem múlik el. És ez így is van jól – máskülönben valószínűleg nem lennének hosszú távú társas viszonyaink az életben. A kapcsolatok természete sosem lineáris – ahol emberek vannak, ott érzések, hullámzások, krízisek, változó prioritások is vannak – ez a játék része. Azt mondani, hogy kizárólag azt szeretem, aki mindig stabil, és elérhető érzelmileg, pont ugyanannyira utópisztikus, mint a feltétel nélküli szeretetről beszélni – ám a kettő között fontos különbség húzódik.

Nem mindegy ugyanis, hogy egy természetesen hullámzó kapcsolatról beszélünk-e, amiben, noha vannak nehéz időszakok, de megmarad a kölcsönösség, és a felek képesek újrakapcsolódni egymáshoz, vagy egy olyanról, ahol a dinamikák végérvényesen felborultak, és egyoldalúvá vált a törődés.

Nem időszakosan, nem egy nehéz élethelyzetben, hanem folyamatosan – és olyan mélységben, ami az alulmaradott fél számára káros.

Ennek ellenére is fenn akarod tartani a viszonyt? Ennek ellenére is feltétel nélküli szeretetet érzel? Nem az én kompetenciaterületem, de azt hiszem, ezekre a kondíciókra aggatják a szakemberek a sémakémia, a traumakötés, és a bántalmazó-áldozat játszmák elméleteit. Elméleteket, amik sokkal inkább beszélnek régi minták öntudatlan fenntartásáról, tudatalatti kompenzálásról és hatalmi harcokról, mintsem szeretetről. Az pedig, hogy ezekkel mi a teendő, már egy másik cikk témája, de hogy nem szabad őket összekeverni a feltétel nélküli szeretettel, az egyszer fix.

Feltétel nélkül, de nem saját választásból

Persze, amit mindeddig leírtam itt, az elsősorban az önszántunkból választott kapcsolatokra, barátságokra és szerelemre érvényes. Mikor egy barátomnak ecseteltem a nézeteimet a témában, ő rögtön fel is hozta ellenpólusként a viszontagságos szülő-gyerek kapcsolatokat, amikből – látszólag – még a legnagyobb törések esetén sem múlik ki a szeretet. Azt, hogy egy családi egységben is fontos a határaink kijelölése, már számtalanszor megírtuk – de hogy eljöhet-e az a pont, amikor az egyik fél viselkedése átvágja a szeretetet, az valószínűleg egyén- és helyzetfüggő.

Anélkül, hogy filozófiai értekezésekbe bocsátkoznék saját magammal azt illetően, hogy mi is valójában a szeretet, inkább csak kérdéseket hagynék itt. Kérdéseket, amikre nekem biztosan nincs válaszom, és talán nem is lehetne rájuk adni a kapcsolatok alapos ismerete nélkül. 

Hisz felmerül a kérdés, hogy onnantól, hogy valakinek az életünket köszönhetjük / vagy épp mi adtuk neki az övét, hogy rendezi át a sokat emlegetett feltételeket.

Hogy onnantól, hogy valakivel összekapcsol bennünket a vérvonal, automatikusan rugalmasabbá válnak-e a határaink, mint egy választott kapcsolatban tennék.

Hogy a szeretetünket mennyiben befolyásolja a felelősségvállalás, a bűntudat, a ragaszkodás, a szégyen, esetleg törődés érzése, vagy keverednek-e bele hatalmi játszmák.

Hogy meddig kötelességünk a nagybetűs megtartó hálót képezni valaki mögött, vagy – ha ebből kisasszéznánk – mégis kinek a feladata lesz az illető megóvása.

Hogy függ össze az életkorral, a cselekvőképességgel, a kognitív kapacitással és a családban elfoglalt pozícióval az, hogy meddig tartunk ki valaki mellett, és a kitartásunk feltétel nélküli szeretet-e, legyen szó gyerekről vagy idős szülőről.

Hogy elég-e a családi kötelék egy olyan ember támogatására, akit magunktól biztosan nem választanánk az életünkbe.

Hogy hol válik el egymástól embertársi kötelesség és az egyéni érdekek priorizálása.

Hogy vajon az jár el helyesen, az, aki egy meglehetősen diszfunkcionális családi hálót maga mögött hagyva elvágja a kapcsolatait, vagy az, aki minden nehézség ellenére is a szülei/gyereke mellett marad, és támogatja őt. 

A kérdések messzire vezetnek, és bár a közösségekben a válaszok teljes spektruma képviselteti magát, azt is láthatjuk, hogy ez az egyik legmegosztóbb, és legtöbbet kritizált téma. Egy olyan téma, amiben sosincsenek fekete-fehér válaszok. 

Takács Dalma

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ SasinParaksa, Unsplash/ Krakograff Textures, Sebastian Dumitru, Sixteen Miles Out