–

Az ördög országútja

„Szinte tarkón vág a forróság. A köves talaj, amelyen folyton megbicsaklik a lábam, éppúgy ontja magából a hőséget, mint a fejem fölé a végtelen kékségre szegezett sivatagi nap, amely mintha ablakot nyitna a mindenség kohójába. A szám órák óta taplóval van kibélelve, és a nyelvem is valaki másé, ám az elgémberedett vállamat ólomsúllyal húzó, félig már üres kanna tartalmával takarékoskodnom kell. Az egyre ritkább pihenők során kortyolt poshadt, meleg víz sem hoz megkönnyebbülést, csak a sóvárgó vágyat fokozza, testem minden egyes sejtje éltető nedvesség után jajgat. Messze még a cél, de szinte érzem a nyakam köré fonódó gyerekkarokat, hallom a gyöngyöző kacagást, amely előhívja a rejtett tartalékokat, és ha el nem is űzi, de elviselhetővé teszi a forróság okozta kínt és a megtett mérföldek előidézte fáradtságot. Ez már egy másfajta túlélésről szól, nem az életszínvonalról, hanem a húsbavágó fajtáról, ahol a testnedvekkel az élet szivárog el, itt, az Isten háta mögött, az ördög országútján! Minden más valószerűtlenné zsugorodik, marad a délibábként folyton meg-megremegő, megközelíthetetlen horizont, a csörgőkígyók innen-onnan felhangzó figyelmeztetése, és a mindent – gondolatot, érzelmet és értelmet – felperzselő forróság!"

A Mexikót és az Amerikai Egyesült Államokat elválasztó Sonora-sivatag igazán embert próbáló hely, amelyen a mostoha körülmények ellenére a mexikói illegális bevándorlók évtizedek óta újra és újra megpróbálják az átkelést. Nem mindenki érkezik célba: valakit a határőrök toloncolnak vissza, másokat az embercsempészek hagynak helyben és/vagy hátra, a sivatagra bízva a piszkos munkát. Az ördög országútját – ez nem pusztán elcsépelt filmcím, hanem egy valóban létező sivatagi út „beceneve” – valódi emberi maradványok szegélyezik.

Moises, a „migráncs”

A Desierto főszereplője Moises, az illegális bevándorló archetípusa, aki nem először lép az ördög országútjára. Most épp a rég nem látott fiához igyekszik az Egyesült Államokba. A szétválasztott család egy jelenleg is érvényben lévő törvényi rendelkezés áldozata: a gyermek, mivel az Államokban született, már amerikai állampolgárnak minősül, ám az illegálisan az országban tartózkodó szülőket minden további nélkül kipenderítik a határon. Moises tehát azért vonul illegalitásba, hogy a gyermekét lássa. A mexikóiak többsége pedig a jobb élet reményében, az életminőségük javítása miatt kockáztatják az életüket.

Moisest elhagyja a szerencséje. Az embercsempészek autója bemondja az unalmast a senki földjén, így gyalog kénytelenek nekivágni a sivatagnak. Az emigránsok csoportja azonban idővel széttöredezik: nem mindenki bírja az erőltetett menetet, főleg egy olyan helyen, ahol a napi folyadékszükséglet hat liter, többségüknek viszont a teljes, több napos útra áll rendelkezésre ennyi víz. A hab a tortán azonban az az önjelölt igazságosztó, aki a határ amerikai oldalán nekiáll módszeresen levadászni a határsértőket, akár az állatokat. Távcsöves puskájával nagy távolságból bárkit leszed, látszólag úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét, és a menekülőkre nem rest a kutyáját is ráereszteni. Moises hamarosan egy rémálom közepén találja magát: kénytelen macska-egér játékba bocsátkozni egy idegennel a túlélés érdekében.

Cuarónék az elevenünkbe vágnak

A Desierto a mexikói Cuarón-család közös vállalkozása. Az Oscar-díjas Alfonso Cuarón, aki anno modernizálta Charles Dickens klasszikusát (Szép remények), feltörte Azkaban tömlöcét (Harry Potter és az azkabani fogoly), megreptette az űrben Sandra Bullockot és George Clooney-t (Gravitáció), valamint a termékenység ígéretével lepett meg egy meddő világot (Az ember gyermeke), ezúttal csak producerként bábáskodott fia, Jonás által írt és rendezett filmnél.

A Desierto első pillantásra egy minimalista B-mozinak tűnik, amely magát az unalomig ismételt filmes toposzt – a mexikóiak átszöknek az amerikai határon – bontja ki egy egész estés filmmé. Ám mindezt olyan lehengerlő feszültséggel teszi, amely, úgy látszik, minden Cuarón vérében van. A film egyik érdeme, hogy az illegális bevándorlók szemén át láthatjuk az eseményeket, ugyanakkor megtartja a kellő távolságot Moises karakterétől: a közvetlen motivációján kívül – lásd: a gyermekéhez igyekszik – szinte semmit sem tudunk meg róla, jelleméről csupán tettei és az őt alakító Gael García Bernal (Korcs szerelmek, Che Guevara: A motoros naplója) gesztusai beszélnek. Hasonló a helyzet az ellenlábasát alakító, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Jeffrey Dean Morgan-nel, aki sármját egy militartista patriotizmusa mögé rejti el.

A Desiertoban emellett főszereplővé lép elő maga az embertelenségében és kegyetlenségében is gyönyörű sivatagi táj, amely Damian Garcia operatőr – aki legutóbb a National Geographic Marsról szóló sci-fi sorozatánál működött közre! – fantasztikus nagytotáljain merevedik örök időtlenségbe.

A film csak érintőlegesen utal rá, de meglehetősen sanyarú sors jut osztályrészül az illegálisan határt átlépő nőkre: a Fusion szerint az átkelést kockáztatók négyötöde válik szexuális erőszak áldozatává.

A helyzet annyira rossz, hogy a határ Mexikó felőli oldalán megnőtt a kereslet a fogamzásgátló injekciók iránt. Az embercsempészek a szexuális szolgáltatást jellemzően beleszámítják a viteldíjba.

Álomkerítés

A 3000 kilométer hosszú amerikai-mexikói határ valamivel több mint egyharmadát övezi jelenleg kerítés. A négy év alatt kiépült műszaki határzár nem igazán oldotta meg az illegális bevándorlók és a nemzetközi terrorizmus miatt jelen lévő problémát. Ellenzői pénzpocsékolásnak tartják, amely amellett, hogy veszélyezteti a migránsok egészségét, környezetvédelmi problémákat (kettévágja az állatok élőhelyét, korlátozza a szabad mozgásukat, illetve a tengerbe nyúló szakasz korróziója kihat a tenger flórájára és faunájára) is felvet, nem beszélve arról, hogy nincs elég hatékony visszatartó ereje sem.

Barack Obama volt amerikai elnök, majd tavaly a választáson elbukó Hillary Clinton is a migrációs reformokban látta a megoldást, ám végül Donald Trump zéró toleranciája diadalmaskodott. Az új amerikai elnök gyorsan világossá tette, hogy nincs bocsánat az illegális bevándorlók számára: nem kaphatnak munkát, juttatásokat, amnesztiát vagy méltányos elbánást. Csak egy hazafelé mutató ujjat, kitoloncolást, és a határnál jelképesen rájuk csapott ajtót.

És persze kerítést, jó hosszan, a Kaliforniai-öböltől a Mexikóiig! Íme, az amerikai jövőkép: a szegregáció! Viszlát, pánamerikai (vágy)álom!

28 évvel a berlini fal leomlása után még most is falakat emelünk. Lám, az amerikaiak két évszázad alatt sem jutottak sokkal többre, mi, európaiak, pedig még nagyon az elején járunk. Most mi is megkaptuk a magunk menekültválságát, amelyre készen kapott jó megoldással senki sem szolgálhat. Néhány év alatt mi is eljutottunk az ösztönös elutasításig, a félelem gátakat emelt bennünk, amit rögtön kivetítettünk magunkból materializálva a határainkra. Régen minket zártak vasfüggöny mögé, most mi zárjuk körbe saját magunkat. És emiatt képtelenek vagyunk észrevenni, hogy mindez csak ideiglenes megoldás lehet.

Most úgy érezzük, jó így begubózni az illuzórikus biztonság melegébe. De ez nem változtat a tényen, hogy a kerítés túloldalán is emberek állnak. 

Bányász Attila

Fotók: Pannonia Entertainment