Napóleon a haláláig szerelmes volt első feleségébe, Joséphine de Beauharnais-ba

–

A Bonaparte Napoleon szívét rabul ejtő e (eredeti nevén Marie Josèphe Rose Tascher de La Pagerie) 1763. június 23-án született a Karib-térségben található, Franciaország által gyarmatosított Martinique szigetén.

A legenda szerint egy boszorkány azt jósolta neki kislánykorában, hogy a királynénál is nagyobb rangra emelkedik majd.

A szépségével nagy feltűnést keltő lány tizenöt évesen Franciaországba került, egy évvel később pedig hozzáment egy tábornokhoz, Alexandre de Beauharnais-hez. Házasságukból két gyerek, egy fiú és egy lány született. A pár néhány év után különköltözött, aminek legfőbb oka a férj hűtlensége volt – a válókeresetet viszont nem adták be. A jakobinus hatalomátvételt követően mindkettőjüket bebörtönözték és halálra ítélték. A katonatiszten végre is hajtották az ítéletet, de a feleség megúszta a guillotine-t. Állítólag annak köszönhette megmenekülését, hogy egy írnok eltüntette a vádiratot – méghozzá úgy, hogy összerágta és lenyelte.

Az özvegy szabadulását követően szorult helyzetbe került: nem jutott hozzá családja örökségéhez, ezért kölcsönökhöz folyamodott. Hogy kilábaljon a nehézségekből, belevetette magát a párizsi társasági életbe, ahol befolyásos férfiak társaságát kereste – némelyikkel intim viszonyba is került. Az egyik szeretője az országot irányító Direktórium legbefolyásosabb tagja, Paul Barras lett. A politikus a nőt az egyik bálban bemutatta Bonaparte Napóleonnak – akit azonnal megigézett a „vonzó és szellemes” asszony. A visszaemlékezések szerint a nő kezében egy ibolyacsokor volt, amit a búcsúzáskor a kocsijából Napóleonnak dobott.

A fiatal tábornok a megismerkedésüket követően levelekkel árasztotta el szerelmét:

„Várlak, tele vagyok veled. Ha rád gondolok és arra az elbűvölő estére, minden érzékem izgalomba jön. Édes, egyetlen Joséphine, mit tettél a szívemmel?” – írta neki. 

A nő nyitottan fogadta a lánglelkű katonatiszt közeledését, aki 1796. március 9-én feleségül vette. Sokan úgy vélik, inkább számításból, mint szerelemből ment hozzá a férfihoz.

Levelei mindenesetre kevéssé szenvedélyesek. „Az előző leveled egyáltalán nem tett boldoggá. Úgy írsz, mintha az egyik barátom lennél, nem pedig szerelmem” – olvasható a kétségbeesett Napóleon egyik válaszában.

A házasság az első pillanattól kezdve viharos volt. Napóleon szülei nem nézték jó szemmel, hogy fiuk egy nála hat évvel idősebb, kétgyerekes, vagyontalan özvegyet vett feleségül. A mézeshetek után ráadásul hosszú időre távol kerültek egymástól. Napóleont ugyanis az itáliai hadjárat várta – a hadsereg parancsnokának nevezték ki –, és amíg a frontról küldte a szerelmes üzeneteit („egyre kevésbé bírom ki nélküled, minden pillanatban rád gondolok”), a nő szeretőtől szeretőig vándorolt. A hadvezér egy idő után gyanút fogott, és leveleiben már arról  érdeklődött, mit csinál felesége az ő távollétében: „Mivel foglalja el magát egész nap, madame?”

Gyűlölte és szerette 

Idővel Napóleon tudomást szerzett felesége csapodárságáról – és bár haragját nyíltan kifejezte, azt sem titkolta, hogy még mindig bolondul érte. Rapszodikusan változó érzéseiről így vallott:

„Már nem szeretlek, sőt, ellenkezőleg: gyűlöllek. Egy aljas és gonosz ringyó vagy. Egyáltalán nem írsz nekem, semmi sem jelent már neked a férjed.” Néhány sorral lejjebb pedig ezt írta: „Remélem, hamarosan újra a karjaimban tarthatlak. Millió forró csókkal foglak beborítani.”

Napóleon végül úgy döntött, nem akar többé hűtlen feleségével élni, ezért elhatározta, hogy elválik tőle. De később meggondolta magát és visszavonta a válókeresetet – állítólag Joséphine gyerekeinek könyörgése miatt. Az asszony a történtek után gondosan vigyázott arra, hogy többet ne haragítsa magára a férjét, de ez nem tartotta vissza a sértett Napóleont attól, hogy hódításaival nyilvánosan hencegve bosszút álljon feleségén.

A házasságban az is feszültséget szült, hogy a dinasztiaalapításról álmodozó Napóleon nagyon vágyott egy fiúgyerekre, Joséphine viszont nem esett teherbe, hiába járt fürdőkúrákra férje császárrá koronázása után, hogy visszanyerje termékenységét. 

Az uralkodó fejében az is megfordult, hogy a felesége azért nem esik teherbe, mert ő maga nemzőképtelen – de miután az egyik szeretőjével, Éléonore Denuelle de La Plaigne-nel 1806 decemberében fiuk született, ezek a félelmei eloszlottak. A császár egyébként elismerte saját gyerekeként a törvénytelen fiút, amit azzal is nyomatékosított, hogy nemesi címet ajándékozott neki. 

Érdekházasság

A császár 1809-ben másodjára is elindította a válópert, és új feleség után nézett. Választása I. Ferenc osztrák császár lányára, Mária Lujzára esett. Napóleon döntésében leginkább politikai megfontolások játszottak szerepet – a hatalmat jobban szerette, mint Joséphine-t. Szerette volna, hogy a Habsburg hercegnővel való házassága segítsen a jó viszony megerősítésében Franciaország és Ausztria között, és a dinasztiaalapítási terveiről sem tett le.

1811-ben megszületett a hőn áhított trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, aki apja második lemondását követően két hétig II. Napóleon néven birtokolta a császári címet.

Az elhagyott feleséggel, Joséphine-nel a válás után is tartotta a kapcsolatot Napóleon: gyakran meglátogatta, időnként tanácsokat kért tőle, és továbbra is levelekkel halmozta el.  

Rózsák és ibolyák 

A császár rendkívül bőkezű volt egykori házastársával: örökös császárnénak tette meg, ajándékba adta neki a Párizs melletti Malmaison kastélyt, rendezte az összes adósságát és évi hárommillió frankot is fizetett neki. Az asszony így folytathatta azt a fényűző életmódot, amit már a házassága alatt elkezdett. Malmaisonban megalapította a kor leghíresebb rózsakertjét – egyedülálló gyűjteményét azokkal a rózsákkal is gyarapította, amelyeket a férje katonái hoztak a meghódított országokból. Virággyűjtési szenvedélyére még az ellenséges seregek is tekintettel voltak: az elfogott francia hajókban talált rózsákat mind eljuttatták a rózsakertbe, és amikor a szövetséges haderők betörtek Párizsba, utasítást kaptak a gyűjtemény megóvására. 

Miután Joséphine 1814-ben tüdőgyulladásban meghalt, Napóleon friss ibolyacsokrot küldött a sírjára, amelyből a második császárságának véget vető waterlooi csata után két szálat kiszakított és egy aranyszelencébe zárt – amit élete végéig magánál tartott. Az ibolya tehát az összetartozásuk szimbólumává vált. Ahogy említettem, megismerkedésükkor Napóleon egy ibolyacsokrot kapott Joséphine-től, aki a menyasszonyi ruhájára is ibolyát hímeztetett. Amikor a hadvezér távol volt feleségétől, akkor is gondja volt arra, hogy a házassági évfordulójukon ibolyát küldjön neki – a nőnek, akit még a halálos ágyán is emlegetett. A visszaemlékezések szerint ugyanis az egykori császár utolsó szavai ezek voltak: „Franciaország… hadsereg… a hadsereg eleje… Joséphine…”

Nádudvari Péter