Az óriásfarkas (Aenocyon dirus) utolsó példánya mintegy 12.000 évvel ezelőtt pusztult el (igaz, vitatott leletek alapján feltételezhető, de nem igazolt, hogy Arkansas állam területén akár 4000 évvel ezelőttig is élhetett egy kisebb populáció).

Valaha Észak-Amerikától egészen Venezueláig húzódott az élettere – ezt azokból a fennmaradt leletekből tudjuk, amelyek közül számos viszonylag jó állapotban került elő a régészeti feltárások során. És amelyek közül kettőt felhasználtak ahhoz, hogy életre keltsék a kihalt fajt. 

Az óriásfarkas veszte épp az lett, ami miatt olyan vonzó a sorozat szempontjából: míg egy szürke farkas testtömege 30-80 kg között mozog, az övé 50-110 kg közöttire tehető. A nagy ragadozótest pedig sok energiát (azaz: sok vadászatot) kíván, a terepen ugyanakkor előnyt élveznek a kisebb testű, mozgékonyabb fajok – amelyek kevesebb zsákmánnyal is képesek túlélni. 

A tudósok egyes, deformálódott leletek alapján arra is következtetnek, hogy az óriásfarkasok populációja – ellentétben a kisebb termetű farkasfajokéval vagy épp a prérikutyáéval – nem tudott keveredni a kutyával, s emiatt egyrészt kevésbé volt ellenálló a betegségekkel szemben, másrészt pedig belterjessé vált. 

És ez veti fel az első kérdést: ha az óriásfarkas nem tudott keveredi a szürke farkassal, akkor most mégis hogyan csináltak szürke farkasból „rémfarkast” a kutatók? 

állatok tudomány gének klónozás óriásfarkas
Részlet a Trónok harca című sorozatból – Kép forrása: HBO

Dollytól Khaleesiig

Ennek megértéséhez talán érdemes először átlátnunk a klónozás folyamatát, amelyet emlősön sikeresen először 1996-ban vittek végig a kutatók: így született Dolly, a birka. (Azóta több ezer állatot és sokféle állatfaj egyedeit sikerült már klónozniuk a tudósoknak.)

Klónozáshoz egy donorállat szövetmintáját használják, amelyből elkülönítenek egy sejtet. E sejt magja tartalmazza az állat teljes DNS-ét, amelyet aztán belehelyeznek egy olyan petesejtbe, amelynek saját sejtmagját előzetesen eltávolították. A módosított petesejt embrióvá fejlődik – immár a donorállat DNS-ét hordozva –, ezt pedig beültetik egy anyaállat méhébe. 

A Colossal Biosciences kutatói az óriásfarkas „létrehozásához” nem klasszikus értelemben vett szövetmintát, hanem szürkefarkas-vért használtak (ami persze folyékony szövet, csak kevéssé invazív a begyűjtése). Az eljáráshoz az ún. endoteliális progenitor sejteket használták. Ezek olyan sejtek, amelyek az érfalak „kijavításáért” felelősek, nagyon leegyszerűsítve sokféle sejtté képesek alakulni attól függően, testünknek mihez van szüksége rájuk. (E sejteket nagy erőkkel kutatják egyébként az agyérproblémák, de a demencia és az Alzheimer-kór lehetséges gyógymódjai miatt is.)

A folyamat innentől vált igazán „izgivé”: a kutatók detektálták az óriásfarkas 14 génjét: azokat, amelyek az ősi faj külső jellegzetességeit adják.

Itt jön a csavar. Ugyanis nem ezek a leletekből kinyert konkrét gének „kerültek bele” a donorfarkas  petesejtjeibe, hanem annak génszekvenciáit „írták át”, azaz módosították a tudósok az óriásfarkas DNS-ének megfelelően, hogy aztán a fent leírt módon beültessék azt egy szürkefarkas-petesejtbe. Romulus, Remus és Khaleesi tehát technikailag nem vérfarkas-géneket hordoz, hanem módosított szürkefarkas-DNS-t. 

A kutatóknak 45 embriót sikerült ily módon létrehozniuk, amelyeket két nagytestű keverékkutya méhébe ültettek be (a méret azért volt fontos, mert várható volt, hogy a kölykök már a méhben jó nagyra nőnek). Az embriók közül először kettő tapadt meg (kutyánként 1-1), ők a 2024 októberében megszületett Romulus és Remus. Khaleesi, az első nőstény egy következő kísérleti folyamatban született, idén január 30-án. Mindhárom esetben időzített császármetszést végeztek.

(A jó hír, amennyire egy ilyen szürkezónás kutatásban lehet ilyesmiről beszélni, hogy a vemhességek során nem fordult elő vetélés, és valamennyi megtapadt embrióból egészséges, életképes kiskutyák fejlődtek.)

A dzsungel könyve – fordított kiadás

A három farkaskölyök most a kutatóbázison él. A kutatócsoport vigyáz arra, hogy ne szokjanak emberhez – mindössze egyetlen gondozó van, aki megközelítheti őket, ám az ő feltűnésekor is elmenekülnek. Élő prédát egyelőre nem kaptak még – igaz, a vadászatot a természetben is később tanulják meg a kölykök. Néhány napig az egyik „béranya” szoptatta őket, azonban a tudósok úgy ítélték meg, hogy a farkasok eredeti alvás- és étkezési ritmusához mérten „túlgondozta” őket, emiatt elválasztották a kölyköket, cumisüvegből táplálták, és a lehetőségekhez mérten önállóbbá tették azokat. Ennek ellenére az egész életüket ezen az elzárt területen élik majd le, hogy a kutatócsoport követhesse, mi történik a testükben, milyen hatással van az életükre, egészségükre, viselkedésükre a génmódosítás.

Ezek az óriásfarkasok tehát félig-meddig vadállatok – de vajon óriásfarkasok-e? 

A Colossal Biosciences kutatói arról beszélnek, hogy az általuk kifejlesztett, kevésbé invazív, endoteliális progenitor sejteket használó klónozási eljárás igen hatékony, s így hamarosan a három példány véréből további klónok „állíthatók elő”, s így akár már a közeljövőben nagyobb populációkat hozhatnak létre rég kihalt állatfajokból.

Mondjuk, mint a gyapjas mamut vagy a hivatalosan 1936-ban kihalt (egyes észlelések alapján szórványosan és rejtve ma is előforduló) erszényes farkas (alias tasmán tigris). Amelyekkel szintén kísérleteznek a cég kutatói.

Az utóbbit egy közel 110 éves, tudományos célokra tartósított erszényesfarkas-fejből kinyert DNS alapján igyekszik feltámasztani a cég, amelynek álláspontja szerint „ha valami úgy néz ki, mint egy gyapjas mamut, úgy viselkedik, mint egy gyapjas mamut, és párosodva gyapjas mamutnak látszó utódokat hoz létre, az valójában gyapjas mamut, és ez esetben indokoltan beszélhetünk egy kihalt faj feltámasztásáról”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

TIME (@time) által megosztott bejegyzés

Több a kérdés, mint a válasz

Mindez persze egyáltalán nem fekete-fehér. Noha a Föld állatvilágának sokszínűsége drasztikusan csökken az ember megjelenése óta, minden azért nem róható fel nekünk: az óriásfarkas például az amerikai kontinens megafaunájának egyik képviselője volt, akárcsak a mamut. És a cikk elején említett evolúciós okokon túl éghajlati okok is szerepet játszottak abban, hogy a hatalmas termetű állatok kipusztultak. 

Az is fontos kérdés, hogy vajon mi történne, ha valóban sikerülne létrehozni néhány évtizeden belül egy jelentősebb óriásfarkas-populációt? Milyen hatással volna ez a mai farkasfajokra? Na és a többi állatra a táplálékláncban? Nyilvánvaló ugyanis, hogy amint mesterségesen illesztünk egy új fajt a megszokott rendszerbe, az borít mindent.

Elég arra gondolni, miként szorítja ki idehaza az Ázsiából behurcolt harlekinkatica a mi hétpettyesünket, vagy miként pusztították ki a röpképtelen dodót a tengerészek által betelepített macskák. A tápláléklánc jó esetben önszabályozó – a gond mindig akkor kezdődik, amikor az ember (mint külső hatás) közbelép. Ja, meg a katasztrófamozik sztorijának is mindig ez az eleje. 

Ami a bioetikai kérdéseket illeti, a legfontosabb a határhúzás. Ki mondja meg, ebben a folyamatban mi van rendben és mi nincs? (Például a kísérlet során használt – és itt ez most szándékos szóhasználat – kutyák tekintetében?) Ki vállalja a következményeket, ha valami balul sül el?

Ki mondja meg, mely állatfajokat szabad „feltámasztani”, és ki akadályozza meg, hogy néhány évtized múlva vegyi fegyverekkel felszerelt stegosaurusok masírozzanak a háborús övezetekben, mert olcsóbb az ő „újratermelésük”, mint a modern harcászati járműveké? Vajon ki gondol bele döntéshozói pozíciókban, hogy az nincs rendben, ha azért támasztjuk fel a mamutot, hogy aztán előre kimért, lefóliázott, olcsó mamuthúst lehessen venni a boltokban? Mi van, ha ezt azzal az ideológiával támasztják alá, hogy az éhezés felszámolásának legremekebb módja ez – közben pedig mások mocskosul meggazdagodnak rajta, az állatok pedig szenvednek?

Igen, ez nyilván sci-fi – csakhogy húsz évvel ezelőtt még Romulus, Remus és Khaleesi létezése is az volt, 1960-ban meg Dolly is annak számított, nem?

Akármelyik irányból igyekszünk is körbejárni a témát, ugyanoda fogunk kilyukadni: ki és mire szeretné használni a hasonló kísérleteket és az azok nyomán születő állatokat – és ki az, aki szabályozza mindezt? 

Csepelyi Adrienn

https://time.com/7274542/colossal-dire-wolf/

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: X @Colossal Biosciences