Gyilkos születik – Hogyan válik valaki bűnözővé?
Régóta foglalkoztatja a tudósokat a kérdés, hogy mitől válik valaki gyilkossá. Van, aki a génekben keresi a magyarázatot, mások inkább a nevelés körülményeit okolják, de a legtöbben egyetértenek abban, hogy a hajlamnak és a környezeti tényezőknek egyaránt szerepük van abban, hogy egy ember eljusson a szélsőséges tettekig. De mégis, mit tudhatunk arról a „csomagról”, amit a legveszélyesebb bűnözők cipelnek? Vannak-e előjelei annak, hogy valaki el fogja venni embertársa életét? Fábián Emese írása.
–
Fejletlen kontrollképesség
Adrian Raine, a kriminológiai agykutatás egyik úttörője, negyvenegy gyilkosságért elítélt ember agyát tanulmányozta a PET (pozitronemissziós tomográfia) módszerével, kontrollcsoportként melléjük állítva szintén negyvenegy hasonló korú és profilú, ám nem bűnöző agyáról készült felvételt. Bár elég kis mintával dolgozott, egyértelműen látszott a különbség a két csoport között: a gyilkosok prefrontális kérge, vagyis a végrehajtó funkciókért felelős agyterület alulfejlett volt. Ez a jelenség a cselekedetek feletti tudatos kontroll csökkenéséért tehető felelőssé, és az agresszió szabályozásának nehézségére utal.
Persze, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ezekért az agyi elváltozásokért nem a gyermekkori környezetet kell okolnunk.
Raine maga is talált olyan összefüggéseket, amelyek szerint a születési komplikációk és az anyai elutasítás is hozzájárulhat az erőszakos természet kialakulásához.
A „gyilkos gén”
Nagyjából Raine kutatásaival egy időben, 1993-ban jelent meg az a tanulmány, amelyben egy agressziójáról ismert holland család genetikai profilját vizsgálták. Náluk fedezték fel a MAOA-gént, amely a monoamin-oxidáz nevű enzim termeléséért felelős. Ez az enzim kulcsszerepet játszik több ingerületátvivő anyag, például a dopamin és a szerotonin lebontásában. Ha mutálódik a gén, illetve alacsonyabb aktivitással működik, akkor nem lesz elég monoamin-oxidáz, és
túltengnek azok az anyagok, amelyek hozzájárulnak az agresszió, az impulzív viselkedés kialakulásához, ezzel megnehezítve az érzelmek kontrollálását. Mindebből tehát úgy tűnik, nem sok szerep jut a szabad akaratnak vagy az egyéni döntésnek ebben a kérdésben. Vagy mégis?
Pszichopaták a rács két oldalán
Raine saját példájával cáfolt rá a biológia determináló erejére, ugyanis miután a saját agyáról is felvételt készített, azt vette észre, hogy sokkal több közös vonása van a pszichopatákkal, mint a kontrollcsoport tagjaival. Ahogy egy interjúban elmondta, ezután keresni kezdett más fizikai és élettörténeti „nyomokat” is, amelyek igazolnák pszichopátiáját. Ahogyan visszaemlékezett, gyerekkorában sokszor volt renitens, miközben már kamaszként vonzotta a pszichopátia témája.
Emellett olyan testi tünetei vannak, mint például az alacsony pulzusszám, amiről talán nem is gondolnánk, hogy szintén az agresszív viselkedés jelzője lehet. Raine felteszi a kérdést, vajon miért a rács külső és nem pedig a belső oldalán találta magát az említett hajlamokkal. Úgy tűnik, ez a pszichopátia kutatásának, és talán az egész pszichológiának is az egyik legnagyobb kérdése. Min múlik, hogy erre vagy arra billen a mérleg nyelve? Raine példája egyben ki is zárja azt a lehetőséget, hogy pusztán a biológiára alapozzuk a választ. Ráadásul nem is ő az egyetlen különösnek tűnő példa.
Szintén pszichopata gyilkosok agyát tanulmányozta James Fallon, amikor kiderült, hogy saját agya is a pszichopátiára jellemző vonásokat mutat.
Ahogy szellemes TED-előadásában beszámol róla, végül az édesanyjától tudta meg, hogy felmenői között jó néhány gyilkos található. Ő maga azonban nem vált bűnözővé, mindamellett nem tudott teljesen elszakadni a témától, jól illusztrálva ezzel a transzgenerációs hatást. Fallon boldog gyermekkorával magyarázza azt, hogy végül nem lett belőle gyilkos, és nagyjából a tudóstársadalom is egyetért abban, hogy gyakran a korai években dől el, mi történik később.
Az erőszakos múlt
Az epigenetika szerint a környezet hatással van a gének működésére, arra, hogy mennyire aktív egy gén. A kutatások összefüggést találtak a MAOA-gén passzivitása és a gyermekkori bántalmazás között.
Vagyis a gén és az erőszak átélése együttesen felel a későbbi agresszív viselkedésért. Hasonló a helyzet akkor, amikor valaki szélsőségesen és tartósan erőszakos közegben – például háborús övezetben – nő fel, és nap mint nap tanúja a véres eseményeknek. Emellett az anya depressziója, illetve – ahogy már Raine megfigyelte – az elhanyagoló, elutasító bánásmód is a nehezítő körülmények közé tartozik.
Bár úgy tűnik, a környezetnek legalább akkora szerepe van abban, hogy valaki bűnelkövetővé válik-e, mint a biológiai és a családrendszeri hozománynak, hajlamosak lehetünk azt a következtetést levonni, hogy az ember sorsában nagyobb a determináció ereje, mint a személyes döntésé. Mindez számos kérdést vet fel annak kapcsán, hogyan kezeljük a bűnözőket, miközben megoldási irányokat is mutathat, és arra is rávilágít, hogy talán megelőzhető lenne a gonosztevővé válás.
Fábián Emese
