Mózes Zsófi: Nincs linzer meg hókifli, és te sem vársz már

–

Mire megérkezünk Vásárhelyre, már kész van minden. A dohányzóasztalon rojtos szélű, szőtt terítő, és a sötétbarnán csillogó szarvas, amit dédapám faragott egyetlen faágból, amit gyerekként annyira csodáltam – és aminek évekkel ezelőtt letört a szarva, de visszaragasztottuk. Körülötte egy tálban linzer, egy másikban zserbó és bejgli, meg hókifli vár. Ez a kedvencem, úgy, ahogy te csinálod: nem száraz, nem kemény, ahogy eszem, az ujjbegyeimen áttetsző, fehér nyomot hagy a cukor, a dió meg ropog a fogam alatt.

Még most is érzem az ízét a számban, pedig nem ettem évek óta. Amióta nincs linzer meg hókifli, és te sem vársz már.

Csináld csak meg, Zsofony, mondanád most, ahogy mondtad mindig, ha megkívántam a főztödet. Mennyivel könnyebb lett volna, ha megvársz néha, nem vársz készen mindennel, hanem együtt csináljuk, gyúrjuk a tésztát, daráljuk a diót. Ha nemcsak alapanyagokat meg körülbelüli mennyiségeket látok, hanem azt is, ahogy készíted. De mire megérkeztünk Vásárhelyre, már kész volt minden – úgyhogy soroltad a receptet, hol telefonban, később meg már a Messengeren, biztattál, hogy nem nehéz, meg ügyes vagyok, menni fog az. De nem tudtad, mert én sem tudtam sokáig, hogy nem a recept a lényeg. Te voltál az, Bogikám.

Keresem a messengeres üzenetek között a hókifliét. Már a bablevesnél járok, de a betűk egyre homályosabbak, a sorok összefolynak, és ahogy telik meg a szemem könnyel, már abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e csinálni.

Nem a hókifli miatt, meg nem miattad – hanem mert tudom, hogy nem lesz olyan, mint a tiéd.

Oda se neki, Zsofony, biztosan nagyon finom lesz, mondanád. Meg hogy bárcsak itt lehetnél, és megkóstolhatnád – és nem is tudod, mennyire vágyom rá, hogy itt legyél te is.

Bezárom az alkalmazást, megnyitom a másikat. A kosárba dobok mindent, ami kell, lisztet, vajat, cukrot, darált diót. Mik vannak, csodálkoznál rá, én meg fél óra múlva már szaladok is le a rendelésért a kapuba.

Először a lisztet mérem ki, hozzámorzsolom a vajat, és ahogy egymás után kerülnek a hozzávalók a keverőtálba, ahogy egyre inkább homogénné válik a massza az ujjaim között, úgy tör utat magának a gyász is. Mintha nem hagyhatnám ki a receptből, mintha a könnyeimnek ott lenne a helyük a diódarabok között, csak állok és bőgök – maszatos kézzel, a konyhapult mellett.

Sírok, amiért nem vagy itt, amiért nem gyúrhatjuk együtt a tésztát, sírok, hogy sosem tanultam meg, te hogyan készíted a hókiflit, és most biztos elcsesztem, mert nem kell bele se víz, se só, de nem tudom kiszedni, már telesírtam a tálat.

Sírok, hogy már nem láttad, ahogy rendet raktam, ahogy a helyére került az életem. Meg hogy túléltem mindent, amiről sokan gondolták, hogy nem sikerül, és hogy annyi év után végre tényleg, igazán boldog vagyok.

A tésztából hosszú hengereket nyújtok, darabolok, kiflit hajtok, de megkóstolni nem merem. A sütőtől várom a csodát, de tudom, hogy nem lesz olyan, mint a tiéd. Hogy is sikerülhetne elsőre, ha te évtizedeken át gyúrtad a masszát? 

Jövőre megpróbálom újra. Ha te nem vagy már, legalább az íz legyen meg. Hadd egyenek a fiúk is abból, hadd tudják meg ők is, milyen a világ legjobb hókiflije. Nem száraz, nem kemény, és ahogy eszem, az ujjbegyeimen áttetsző, fehér nyomot hagy a cukor, a dió meg ropog a fogam alatt. Amiben nem a recept a lényeg – te vagy az, Bogikám. 

Mózes Zsófi