Kőrizs Kata: Először repülőre ülni úgy, hogy már szülő vagy, újfajta halálfélelem

–

Repülni gyerekekkel és nélkülük

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem úgy repülőre ülni, hogy már vannak gyerekeim, egészen más érzés, mint nélkülük volt. Van például olyan barátnőm, aki nem nagyon száll repülőre, de ha mégis, azt kizárólag a gyerekeivel teszi, hogy ha netán valami katasztrófa történik, ne maradjanak itt szülő nélkül. Aztán olyan anyaismerősöm is van, nem is egy, aki a munkája miatt folyamatosan repül, akár több ezer kilométert. Senkinek semmi baja tőle. Mások simán utaznak ide-oda a gyerekekkel, és tök jól működik az is.

Ami engem illet, tele vagyok vegyes érzésekkel ezzel kapcsolatban. Mi kisgyerekkel együtt még egyetlenegyszer sem ültünk repülőre. Általában ugyanoda járunk velük pihenni, és ha új helyre megyünk, az is leginkább belföldön van. A férjem a munkája miatt többször repült, mióta apa lett, én viszont nyolc éve gyakorlatilag alig tettem ki a lábam az országból, és ha mégis, az utam legfeljebb Bécs és környéke határáig terjedt.

Azelőtt viszont, hogy megszülettek volna a gyerekeim, kifejezetten sokat utaztam, éltem külföldön, dolgoztam külföldön, és azt egyáltalán nem állíthatom, hogy ez soha ne hiányozna.

Annak, hogy mi a gyerekekkel közösen, teljes családdal miért nem fogunk egyelőre repülni, megvan a maga oka, szóval ez a felállás kiesik, de attól még a vágy megmarad.

Az elmúlt másfél évben sokat változtattam azon, hogy gyerekek nélkül többféle formában töltsek időt: munkával, barátokkal, sporttal, kultúrával és valamennyi utazással. Írtam róla nektek itt és itt, és kaptam is érte hideget-meleget. Szerintem fontos szem előtt tartani azt, hogy szülőként nem egyforma a személyiségünk, nem egyforma családmodellt láttunk magunk előtt, a szülőtársaink pedig nem egyforma időben és minőségben vannak jelen velünk a gyereknevelés nonstop szolgálatában. Épp ezért nem érdemes általános igazságokban gondolkodni, mert abban sem vagyunk egyformák, hogy mikor telítődünk, és abban sem, hogyan tudunk regenerálódni.

Nincs olyan, hogy „kötelező anyaszabi”, és olyan sem, hogy „kötelező énidő”.

Az viszont tagadhatatlan, hogy Magyarországon (és a világ sok más részén) nemcsak hogy természetesnek, hanem sokszor elvárásnak vesszük azt, hogy egy anya folyamatosan készenlétben van, és magát mindig az utolsó helyre sorolja. Ez már csak egy-egy olyan mondatból is kiderül, amikor azt mondják nekem, hogy milyen rendes a férjem, amiért nem hagyott el egy atipikusan fejlődő gyerek mellett.

(Annak ellenére, hogy kedvességnek szánták, csontig hatolt és nagyon igazságtalannak éreztem, ráadásul elképesztő módon tükrözi a társadalmi normáinkat, és nagyon szomorú, hogy így állunk.)

Én magam azt gondolom, hogy vagy így, vagy úgy, de anyának lenni egy olyan szerep, amit teljesen sosem tudunk kikapcsolni, és nem is kell. De attól még a hosszú távú mentális egészségünket szolgálja az, ha törődünk az egyéb szerepeinkkel is. Innentől viszont már élethelyzettől, anyagi lehetőségektől, személyiségtől, temperamentumtól, a gyerekek személyiségétől, életkorától, és a család körüli segítségtől is függ az, hogy ki milyen arányban és tevékenységekkel fogja beosztani az idejét gyerekekkel és nélkülük.

Van, hogy nagyon menni kell, de olyan is van, hogy maradni szeretnék

Tavaly télre már eljutottunk oda, hogy tök jól veszik a gyerekek, ha egy-két napot távol töltök tőlük, szóval elhatároztam, hogy ellátogatok egy hétvégére egy nagyon kedves barátnőmhöz, aki Madridban él. Megbeszéltük a konkrét dátumot, de ahogy teltek-múltak a hetek, csak nem vitt rá a lélek, hogy megvegyem a repülőjegyemet. Logikus érvek és ösztönös érzések is szóltak amellett, hogy ezúttal elnapoljam az anyaszabimat, szóval végül lemondtam, és nem bántam meg.

De az érzés, hogy olyan jó lenne kicsit kimozdulni valahova valamikor, újra és újra visszatért. Így megszületett a terv: a születésnapomon elrepülök egy napra Londonba az egyik barátnőmmel. Az, hogy egy napon belül jövök és megyek, a többség számára elég értelmetlennek tűnt, csakhogy nekem egészen más úgy a gyerekeimtől távol aludni, hogy szükség esetén két órán belül még éjszaka is haza tudok menni, mint úgy, hogy ha nem. Na meg egyébként is a fokozatosság híve vagyok. Szóval megszerveztük, és az „apróbetűs részbe” azért belevettük, hogy az esetlegesen magas lázzal otthon fekvő, hányós-fosós gyerekkel maradunk. Így az utolsó előtti napig direkt nem éltem bele magam, és nem szerveztem meg előre semmit a kint töltött időre.

Arra viszont nem számítottam, hogy én magam mennyire be leszek rezelve attól, hogy repülőre szálljak úgy, hogy a gyerekeimet itthon hagyom.

Nagyjából három héten át készültem eleinte tudat alatt, később pedig óvintézkedéseket megtéve az esetleges halálomra.

Például átküldtem a férjemnek az összes gyerekeinkkel foglalkozó orvos és szakember elérhetőségét és az azzal kapcsolatos tudnivalókat. (Aztán pár baráti beszélgetésből az is kiderült, milyen általános az, hogy ezeket az ügyeket az anyák kezelik, méghozzá úgy, hogy az apáknak gőze sincs róla). Elmondtam az anyukámnak, hogy melyik gyereket hogyan, és milyen potenciális intézményekben segítsék a tanulás és az életük további útjain. Gondosan belefűztem a beszélgetéseinkbe a nyolcéves lányomnak egy-egy életre szóló tudnivalót. Például arról, hogy mindig lehet változtatni, és másik utat választani, még az utolsó pillanatban és azután is. Vagy hogy sosem szabad ott maradni, ahol nem szeretnek vagy bántanak. Hogy mindig lehet segítséget kérni, nem kell egyedül maradni semmivel. 

Az utazás előtti utolsó napon, amikor csodával határos módon még mindig nem volt beteg senki, a szorongás helyét szép lassan átvette az izgatott várakozás. Tényleg fel fogok szállni egy repülőre, ha túlélem, ha nem, és talán még jól is fogom érezni magamat!

Azt már megtapasztaltam, hogy a százszázalékosan felhőtlen, aggodalmaktól mentes anyaszabi egyszerűen nem létezik. Nincs olyan, hogy úgy megyek el, hogy minden lelkiismeret-furdalást vagy aggodalmat magam után hagyok.

A gyerekeink sejtszinten is tagadhatatlanul és örökre az életünk részei minden egyes pillanatban, még akkor is, ha bármilyen okból fizikailag nem lehetnek velünk. Vagyis jobban járunk, ha elfogadjuk, hogy a felszabadult, külön töltött idő már másmilyen, de attól még nagyon jólesik.

Végül nem zuhantunk le

„Természetesen” (itt felvillan a háttérben egy képzeletbeli riasztó az emancipáció jegyében) az utazás előtti este kikészítettem mindenki reggelijét az asztalra, mindenki uzsonnáját a táskába, és mindenki ruháját a székre, miután megoldottam egy háromfős stábbal a következő napi helyettesítésemet. (Hogy három ember helyettesített egyet, nem mártíromság és nem vicc, hanem egyszerű tény, és aztán kiderült, hogy ez a velem utazó barátnőmmel ugyanígy volt.) Még este, amikor már elaludtak, hosszan megpuszilgattam a gyerekeim arcocskáját, aztán pár óra alvás után, hajnali háromkor felöltöztem, kisurrantam az ajtón, és elvezettem a repülőtérre. A biztonsági ellenőrzés után ücsörögve, a kapu nyitására várva aztán annyira jól elbeszélgettünk, hogy majdnem elfelejtettünk felszállni, szóval volt egy kis rohanás, de aztán minden rendben volt.

Az anyaságom előtt volt egy szokásom: minden repülőút elején elmondtam egy imát, amelyben azt kértem, hogy épségben érkezzünk meg. Hiszen statisztikailag bármennyire a repülő a legbiztonságosabb, a kontrollvesztettség érzése bennem a levegőben jóval magasabb, mint a szárazföldi közlekedési módok bármelyikénél, elsősorban azért, mert nincs szárnyam. A felszállás előtti kis rituálémat most is megtartottam, csak némileg átformálódott, ami külön tanulságos volt a saját magam számára.

Ezúttal már nemcsak azt kívántam, hogy épségben landoljunk, hanem azt is, hogy ha mégsem, akkor a gyerekeim szeretetben és támogató közegben élhessék le az életüket, legyenek bárhol. A felhők fölött aztán elfogott az az ismerős szabadság, amit mindig érzek, ha utazom.

Azt már korábban megfigyeltem, hogy Nagy-Britanniában a repülőtereken a legkisebb mennyiségű hó is fennakadást okoz, szóval köröztünk egy ideig a város felett. Aztán a varázsos téli táj, ami érkezéskor fogadott bennünket, kompenzálta a tervezettnél hosszabb út kellemetlenségeit.

Tudtam ugyan, hogy pár nap múlva nyit a híres-neves Winter Wonderland, de őszintén meglepődtem az ottani karácsonyi készültség előrehaladottságán: angyalkákkal kivilágított utcák, karácsonyi vásárok, feldíszített fenyőfák, girlandok a pubokban, a mesébe illő játékbolt előtt ünnepi zenére táncoló manók… Sőt, már a kávéspohár is karácsonyi díszben tündöklött. Erről eszembe jutott, hogy kisgyerekkoromban advent idején a saját anyukám is rendszeresen kiruccant egy-két napra a barátnőivel egy közeli Nyugat-Európai városba. 

Mondanom sem kell, hogy aztán hazafelé sem zuhantunk le, egyedül annyi izgalom ért, hogy a leszállás előtt a légiutas-kísérők pont mellém ültették a hányós utast. Aki végül szerencsére nem hányt. Ha már azt megúsztam, hogy a gyerekeim Murphy törvénye szerint éppen akkor legyenek betegek, amikor én szeretnék utazni, azért legyen, ami emlékeztet erre… A távollétet egyébként jól viselték, és úgy tűnik, az ismeretségi körömben lévő anyákat (de még apákat) is lázba hozta ez a fajta kiruccanás: többen elhatározták, hogy útra kelnek.

Nem csoda: egy csomó érzést és gondolatot indít el, ha kicsit máshol vagy, mást eszel, mást látsz. Másképpen tudod értékelni azt, amid van. Annak meg, ha néha adunk egy kis időt magunknak, vagy kilépünk a komfortzónánkból, kettős szerepe van a gyerekeink és a környezetünk felé: azon túl, hogy magunkkal törődünk, nekik is megmutatjuk, hogy

ér pihenni, ér élni, ér időt kérni és kikapcsolni akkor is, ha szülő vagy.

Különösen advent idején, amikor a természet által sugallt elcsendesedés és több kikapcsolódás helyett mindenki csak tapos, rohan a mókuskerekében.

Kőrizs Kata