A gyerek válás után az apánál is maradhat – és van, hogy ezzel mindenki nyer

–

Hogy hány dolgot tettem életem során azért, mert akkor, abban a pillanatban úgy véltem, hogy a jó anyák ezt csinálják? Kényelmetlenül sokat. Meg voltam róla győződve például, hogy ha a fene fenét eszik is, akkor is szoptatni kell. Abban is biztos voltam, hogy ha a gyerekem bolti bébiételt eszik, akkor valami szörnyű dolog történik vele – két feje nő, elapad a Niagara, visszafele forog a Föld… ilyesmik.

Az egyik legnehezebb helyzet mégis az volt, amikor döntenem kellett: elvállalom álmaim állását, rádiós műsorvezető leszek ÉS bölcsibe küldöm az alig egyéves gyerekem, VAGY lemondok arról, amit mindig is vágytam magamnak, és olyan anya maradok, amilyennek szerintem lennem kellett. A családom, a környezetem és a saját rosszallásom ellenére végül az elsőt választottam. Nem volt könnyű, mindkettőnk számára akadtak borzasztóan nehéz napok, de soha nem bántam meg.

Még akkor sem, ha nagyon is jól emlékszem a szégyenérzetre, a szorongásra, a fejcsóválásokra, a „jószándékú kritikákra” és az önmarcangolásra, amivel úton-útfélen találkoztam. Pedig nem tettem semmi rosszat, csak hagytam, hogy a gyerekeket reggelente az – egyébként szeretetteljes és kompetens – édesapjuk ébressze, öltöztesse és vigye intézménybe.

A gyereknevelés az anyák dolga?

Tény, hogy szülni csak a nők tudnak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az apák ne lehetnének akár már a születés utáni első percektől kezdve teljes értékű, kompetens szülei a gyerekeiknek. Ahogy azt sem, hogy a nő helye otthon, a férfié pedig tulajdonképpen bárhol máshol van. Az elsődleges gondozó neme ugyanis teljesen irreleváns a kicsi számára. Neki az a fontos, hogy legyen az életében egy megbízható, szeretetteljes és bármikor elérhető ember, akihez kötődhet, és akiben minden körülmények között megbízhat.

Hernádi Judit pszichológus, krízistanácsadó szakpszichológus, képzésben lévő családterapeuta is azt mondja, az elsődleges gondozó nem csak az édesanya lehet.

„A kötődéselmélet szerint, ha a gyerek életének korai időszakában létrejön a kötődés, és a kötődési személy tartósan jelen van, a kicsi megtapasztalja a biztonságérzetet. Ez hozzájárul a belső munkamodell kialakulásához, aminek a személyiségfejlődésben és a későbbi kapcsolatok alakulásában van jelentősége” – mondja Hernádi Judit. 

„Az elsődleges gondozó szerepét azonban betöltheti bármely, a gyerek életében tartósan és megbízhatóan jelenlévő, az igényeire reflektáló felnőtt, így az édesapa is. A hangsúly ugyanis leginkább a kapcsolódás lehetőségének megteremtésén van.”

Mint mondja, annak ellenére, hogy ideális esetben a gyerek mindkét szülője jelen van a mindennapokban is, a feltétlen szeretet, az odafigyelés, az igények kielégítése számít igazán. Ha pedig valamelyik szülő nem tud vagy nem akar részt venni a gyerek nevelésében, célszerű a döntést rendszerszinten, az érintettek véleményének meghallgatásával, aktuális élethelyzetének áttekintésével vizsgálni. Számos olyan ok merülhet fel ugyanis, amely könnyen érthetővé teszi az érintettek döntéseit.

„Egy nem kívánt terhesség fájdalma, az anyával való rossz viszonyból adódó kompetenciaélmény hiánya, a rossz kapcsolatból való kilépés vélt vagy valós kizárólagos lehetősége, a karrierút megélése egyaránt arra sarkallhatják az anyát, hogy az apára bízza az elsődleges gondozói feladatokat. És a közhiedelemmel ellentétben, egy ilyen döntés soha senkinek nem könnyű.”

Krisztának például még úgy is komoly nehézséget okozott, hogy a gyerekei közül a legkisebb is felső tagozatos volt, amikor fontolgatni kezdte a külföldre költözést, volt férjét elsőrangú apának tartja, ő maga pedig huszonöt évnyi állandó „szolgálat” után érezte úgy, ideje önmagával is törődnie.

„Az emberek jó része – beleértve a saját szüleimet is – nem értette, hogy amit teszek, azt a gyerekeimmel egyetértésben, őket megkérdezve teszem. Kaptam is érte hideget-meleget, de már nem érdekel” – mondja az édesanya, aki négy gyereke közül végül egyiket se vitte magával, amikor Portugáliába költözött.

„Eljutottam arra a pontra, hogy már senki véleménye nem befolyásol. Én lettem a legfontosabb a saját életemben, nem szégyenkezem azért, aki vagyok, és szeretem magamat.

Egyébként sem álltam be igazán soha a sorba: állandóan kerestem az utam, megfelelési kényszerem volt, magamra vettem az anyaság és a háziasszonyság minden nyűgét, és közben úgy éreztem, hogy nem vagyok elég. Hogy buta, haszontalan, szerethetetlen vagyok.”

Kriszta azt mondja, az életét új vágányra terelte: segítséget kért és terápiába kezdett. Így ugyanis nemcsak visszatalált önmagához és megtanulta, hogyan húzhatja meg a határait, hanem az is kiderült, hogy a problémák egy részét a fel nem ismert ADHD okozza. A gyógyszer és a terápia azonban felfedte, hogy rengeteg lehetőség áll előtte. Ráébredt például, hogy a saját boldogsága és elégedettsége ugyanolyan fontos, mint a gyerekeié. A jó pedig az, hogy a nevelése eredményeként ezt ők is látják.

„Támogattak, hogy meglépjem a kiköltözést, és megpróbáljam megvalósítani az álmaimat” – meséli Kriszta, aki azt azért nem tagadja el, eleinte sokat szenvedett. – „Pokoli nehéz volt. Sokat sírtam az első évben, bizonytalan voltam, állandó pró és kontra beszélgetések zajlottak bennem, és rengeteget beszélgettem a fiaimmal is, akik látták, mennyit dolgozom, hogy elérjem a céljaimait.

Mire külföldre költöztem, már elgyászoltuk a folyamatot, és nem elhagyásnak éltük meg magát a költözést, hanem egy új életszakasznak, amiben kevesebbet találkozunk.”

A válás nehéz a gyereknek, nem (feltétlenül) az anya távolléte

A gyerekek számára a saját környezetük állandósága épp olyan természetes, mint az, hogy a dolgok változnak. Épp ezért jellemzően könnyen adaptálódnak, ha mellettük van(nak) az(ok) a személy(ek), aki(k)hez igazán mélyen kötődnek. Akkor azonban, ha ez a magától értetődő egység váratlanul megbomlik, a gyerekeknek számos nem várt nehézséggel kell szembenézniük.

„Egy gyereknek magát a szétválást, a család felbomlásának tényét nehéz megérteni és feldolgozni, hiszen ez elementáris veszteségélmény. A válási helyzet – és az azt megelőző időszak – tele van konfliktusokkal, félelemmel, ezáltal szorongást kelt és veszélyezteti a biztonságot” – mutat rá Hernádi Judit pszichológus. – „Épp ezért elengedhetetlenül fontos a gyerek életkorához igazított, folyamatos és transzparens kommunikáció.

A gyerek biztonságérzetének kialakításához és fenntartásához ugyanis arra van szükség, hogy ő is tudja, pontosan mi, mikor és hogyan fog történni. Nem az érdekli, ki hibázott, kinek mik a mozgatórugói… Neki az a fontos, hogy tudja, mire számíthat.”

A szakember azt is hangsúlyozza, hogy minél kisebb egy gyerek, annál nagyobb szüksége van a kezdeti időszakban szülői jelenlétre és kiszámíthatóságra, mert ezekből az élményekből fogja megtapasztalni az őt körülvevő világ milyenségét. Ez az időszak határozza meg azt is, hogyan képes kapcsolódni az elsődleges gondozójához és a környezetéhez. 

„Minél hamarabb kommunikálják a gyerek felé a történéseket – azaz magyarázzák el neki életkori szintjének megfelelő módon, miért nem él már vele egy fedél alatt az édesanyja, miért és pontosan hogyan változtak meg a körülmények, illetve tudja meg, hogy mikor és milyen módon kapcsolódhat a különélő anyával –, annál kevésbé hat majd a gyerekre a külső világ véleménye, ítélkezése” – mondja a pszichológus. Hozzáteszi: persze fontos a gyerek igénye és kérése szerint kommunikálni mások véleményéről, lehet és kell a gyerek érzéseit legalizálni. Ez szülőként gyakran kellemetlen és kényelmetlen az esetlegesen jelenlévő rosszérzések, harag, és elhagyatottság-érzés miatt, de ezt felnőttként nekünk kell kezelnünk. Ha nem megy, akkor célszerű szakember segítségét kérni.

Már csak azért is, mert a gyerekét egyedül nevelő apának és az elsődleges gondozási feladatait átadó anyának is komoly érzelmi terhekkel és vívódásokkal jár együtt a kialakult helyzet.

„A fő gondozónak fel kell nőnie a feladathoz, és előfordul, hogy olyan részfeladatokkal, nehézségekkel szembesül, amelyekre korábban nem volt rálátása.

Az anya számára pedig nehéz lehet a döntésének következményeivel való szembesülés, hiszen nemcsak a környezetük hibáztatja őket, hanem ők is úgy érzik, talán rosszul döntöttek” – segít eligazodni az érzelmek útvesztőjében a pszichológus. „Mindkét esetben fontos, hogy az érintett felnőttek, szülők megengedjék maguknak a negatív érzések megélését, ugyanis már azok legalizálása is hatalmas megkönnyebbülést jelent, melynek következtében az egyén jobban képes kapcsolódni önmagához, a gyerekéhez és a másik szülőhöz is.”  

Van, hogy az új helyzetben mindenki nyer

Gabi és férje kétszer is nekifutottak a válásnak, és csak másodszorra mondták ki a mindenki számára boldogító istenhozzádot. A folyamat során az anyagi javak elosztása könnyen ment, hiszen mindenben meg tudtak egyezni. Abban viszont sehogy sem jutottak dűlőre, kihez, mikor, hogyan kerüljön a közös gyerek.

„Nagyjából oda jutottunk, hogy vagy keresztben, vagy hosszában kell elvágni a gyereket, mert mindketten magunk mellett akartuk tudni őt. Az is világossá vált, hogy ha valamelyikünk nem enged, nagy csatározás veszi majd kezdetét. Így egy időre jegeltük a válást, és csak néhány évvel később zártuk le a procedúrát, amikor már mindketten megtaláltuk a párunkat” – meséli Gabi, aki volt férjével felesben gyakorolja a felügyeleti jogokat, a gyakorlatban azonban inkább hétvégi anyuka. Legalábbis, ami a személyes találkozásokat illeti.

„A fiam rendszeresen ír nekem online, csetelünk, képeket, mémeket küldözgetünk, ismerem a barátait, a barátnőjét is. Persze nem ölelhetem át akármikor, de azt akkor se hagyná nekem, ha együtt élne velem” – mondja az édesanya. „Az én fiam ráadásul szerencsés, mert

a volt férjem tényleg jó apa, és a felesége kiváló anyukája. Szoktam is neki mondani, hogy ha valaha valahol azt mondják, »csinálja, akinek két anyja van«, jobban teszi, ha ugrik, mert az bizony ő.”

Gabi azt mondja, persze azért előfordult, hogy egy konfliktus után a fia némasággal büntette, és van, hogy egyes nevelési helyzetekben egymásnak feszülnek, de egészében véve a gyerek édesapja, valamint annak új párja a konfliktusok elsimításában is partner. Így nem lényegi kérdés, hogy mások miként vélekednek a helyzetükről.

„A saját családom azt mondta, ne írjak alá megegyezést a gyerek apjával, és hogy ők inkább nevelnék helyettem, ha már én nem akarom. Nem értették, sőt meg se hallották, amit mondok. Ők, akik ismernek! Szóval le kellett tennem ezt a »mit szólnak majd hozzá« dolgot. Teljesen mindegy, mit szól hozzá más, hiszen az az ő véleménye, az ő gondolata. Nekem viszont nincs hozzá semmi közöm, nem kell magyarázkodnom, vitatkozni pedig nem érdemes. Ez csak ránk tartozik” – vélekedik. „És ez nem azért van, mert az apja és a felesége, meg mi közeli barátok vagyunk. Hanem azért, mert

azt akarjuk megtanítani a gyereknek, hogy azokkal az emberekkel is lehet és kell partnerségben működni, akiket nem feltétlenül kedvelünk olyan nagyon.

Muszáj látnia, hogy természetessé váljon számára: az egyet nem értés, a konfliktusok vagy az elvi különbségek nem szükségszerűen jelentenek állandó háborús helyzetet.”

Jázmin is úgy érzi, hogy neki és a gyerekeknek egészében véve érdemes volt újraszervezni az életet. Még akkor is, ha nem alakult minden úgy, ahogy tervezte.

„A két nagykorú gyerekem itthon akart maradni, de támogattak a döntésemben. A kicsi, aki transz, velem jött – és én örültem, hogy egy másik országban, nagyobb biztonságban kezdünk új életet. Később azonban úgy döntött, visszaköltözik Magyarországra, ahol egy elfogadó alapítványi suliban tanul” – meséli Jázmin. „Amolyan mixelt anyuka és »vasárnapi apuka« szerepkörben vagyok, mert a kéthetenkénti hétvégék révén élvezhetem azt, hogy én vagyok a mindig friss »józsaru«, de a mindennapi konfliktusok kezelése már nem az én feladatom. Ugyanakkor továbbra is rengeteg elsődleges gondozói szerepet én látok el, például tartom a tanárokkal a kapcsolatot, vagy elmegyünk ruhát vásárolni, sőt hét közben is nemegyszer hozzám fordul a gyerek segítségért.”

Jázmin azt sem tagadja, hogy a boldogságot nem adták ingyen, és kezdetben hetente ingázott vissza Budapestre. Ez eleinte nagyon nehéz volt, az első adventi időszakot végigsírta, ma viszont már új otthonában teljes az élete. Ennek ellenére, minden alkalommal, amikor búcsúra kerül a sor, elanyátlanodik, vagy inkább „elgyerektelenedik”.

„Azt is nehéz elfogadni, hogy míg a kicsi boldogan utazik ki hozzám, addig a naggyal megszakadt a kapcsolatom, a középső pedig – bár szoros a viszonyunk – nem szívesen látogat meg. Úgy érzi, ha én költöztem el, nekem kell jönni is.”

Mint mondja, a távolság bizonyos szempontból mindenképpen jót tesz a gyerekekkel való kapcsolatának, ugyanis a térbeli távolság a leválási folyamatot is optimalizálta közte és a gyerekei között – legalábbis számukra. 

„Nekem sokszor fájdalmas megtapasztalni, hogy jól elvannak nélkülem, és az évtizedek után, amit azzal töltöttem, hogy vágytam némi egyedüllétre gyerekek nélkül, most csak arra vágyom sokszor, hogy velem legyenek. Ugyanakkor ezt nem lehet erőltetni. Amíg kicsik, ők akarnak minden pillanatban veled lenni, és amikor nagyok, ez már nincs így. Anyaként csak vársz az üres fészekben, hogy ott legyél, ha szeretnének tőled valamit” – osztja meg érzéseit az édesanya. „Valahogy azt érzem, hogy hiába nőnek fel a gyerekek, nem lehet igazi felnőtt-felnőtt kapcsolatot kialakítani, hiszen ők mindig azt várják, hogy te a rendelkezésükre állj, de cserébe viszont hagyd őket békén.”

És hogy mi az, amiben a megszólaló édesanyák egyetértettek? A helyzet sohasem fekete-fehér, és egy anyának ugyanannyi joga van válás után a gyerekek nélkül újraépítenie önmagát, amennyi az apáknak.

Z. Kocsis Blanka