Úgyhogy nem kertelek, nem tökölök, öntök. Ja, nem, ez egy másik versike. Bocs.

A lényegre térek ám mindjárt... tényleg... mindjárt, mondom... ne sürgessetek! Mondom, ne! Csak iszom egy felest. Az előző kettő után. Mert így egyrészt majd takarózhatok azzal, hogy részeg voltam, nem tudtam mit csinálok, amikor ezt írtam, másrészt, ha maradunk a máglya-motívumnál, akkor tekinthetjük úgy, hogy előre beáztattam némi alkoholba magam a gyorsabb átsülés érdekében (nem értek a főzéshez, se a sütéshez, lehet, hogy ez nem is így működik, de most ezt is engedjük el.)

Na. Túl a feles(ek)en, nekiugrom, és megírom nektek, miért tartom alapvetően jogosnak... nem, nem... inkább érthetőnek, hogy váláskor a gyerekekért folyó versenyfutásban a bíróság megszavaz némi lépéselőnyt az anyáknak.

Ez volt a legdurvább mondat, becsszó, a továbbiakban ennek árnyalására, tompítására... és a félreértések elkerülésére fogok törekedni.

Nemrég elvált az egyik legjobb barátom. Két kisfia van. Példás apa, gondos, odaadó, aki a hétvégi apuka kifejezést legfeljebb a tévéből ismeri. Ő ugyanis igazi apuka, aki a hétköznapokban is teljesít, nemcsak vendégségben lovagoltatja a térdén az utódait. A felesége pedig... hát, ki vagyok én, hogy minősítsem. Nem látok bele az életükbe, nem is vagyok teljesen elfogulatlan az ügyben, de majdnem biztos, hogy nem tévedek, amikor azt állítom: ez a bizonyos barátom apaként sokkal jobban teljesít, mint a felesége anyaként. Mindezt a bíróság nem kívánta mérlegelni, a gyerekeket az anya kapta, a szokásos láthatási feltételeket kiszabva a könnyeit nyelő apa számára. Ezt a példát azért mondtam el, hogy lássátok, nem ment el teljesen az eszem, és nem gondolom azt, hogy csupán azért, mert valaki képes világra hozni egy gyereket, már mindjárt alkalmasabb is a szülői feladatok ellátására azzal szemben, aki nem. Nyilván azt gondolom, mint minden normális ember, hogy ilyen esetben (és más esetekben is) a gyerek érdekeit kellene szem előtt tartani, és az, hogy az apa vagy az anya kapja a láthatást, nem múlhatna pusztán azon a tényen, hogy ki hozta őt világra. (Huh... talán kicsit sikerült kijjebb húznom a fejemet a hurokból.)

De. (És már dugom is vissza, amekkora állat vagyok.) Mégiscsak vannak szempontok, amelyekről szerintem nem igazságos megfeledkeznünk. Úgy értem, az anyákkal szemben nem igazságos. Ez pedig akkor jutott eszembe, amikor nálunk vacsorázott a férjem barátja és a felesége, akiknek szintén két gyerekük van. A barát végig oltogatta a feleségét, amiért meghízott, elhanyagolta a karrierjét, és „csak“ egy anyuka lett. Miközben a feleség láthatóan úgy érezte, hogy élete párjának igaza van, és látványosan szégyenkezett, én azt a filmet pörgettem le újra meg újra a fejemben, ahogy állon vágom ezt a faszit egy asztallappal, és az arcába ordítom fél centiről, hogy: hülye vagy, bazmeg? Ez a nő megszülte a gyerekeidet, neveli, szereti, gondozza őket, és tudom, hogy a te fejedben az van, hogy otthon lenni a gyerekekkel az lófasz, ahhoz képest a kemény irodai munkához képest, amit te csinálsz két kávézás közben, de azért kapjál már a fejedhez. Ez a mozi kicsit segített, hogy látványosan ne jöjjek ki a béketűrésemből (értsd: élve elhagyhassa az otthonunkat).

Mindkét fenti példa végletes, de sajnos egyik sem extrém annyira, hogy ne találkoznék vele a mindennapokban.

De, vissza oda, hogy miért gondolom: jár az a bizonyos lépéselőny (amit aztán simán vissza is lehetne venni, ha a tények mást igazolnak, vagy ha ezeket a szempontokat elhomályosítják) az anyáknak. 

A következő három egyszerű ok miatt:

1. Az anyák hordják ki a gyereket

Sajnálom. Minősíthetjük a természetet – ami csupán a női testet faragta egy gyermek kihordására alkalmasnak – igazságosnak vagy igazságtalannak, de a tény attól még tény. Mi hordjuk kilenc hónapig magunkban, mi érleljük, mi élvezzük a terhességnek minden csodáját és csodátlanságát. Tudom-tudom, a férfiak élete sem könnyű ebben az időszakban, mert el kell viselniük, hogy mi ilyenkor esetleg el-elsírjuk magunkat egy reklámon, meg azt, hogy felszippantunk pár kilót (nem csak a mellünkre), meg néha talán hangulatingadozásaink is vannak, sőt, lehet, hogy fagyiért is el kell ugraniuk egy éjjel-nappaliba. De ettől még, és remélem, ez nem kérdés, terhesnek lenni némileg embert... vagyis asszonytpróbálóbb feladat, mint elviselni valakit, aki terhes.

2. Az anyák szülik meg a gyereket

Őszintén szólva szerintem se teljesen fair a természet ebben a gyerekszülés kérdésben. Igazságosabban is kioszthatta volna a feladatokat. Mondjuk, mi, nők kihordanánk, a férfiak pedig megszülnék. Vagy fordítva. Peeeerszeee-perszeeee... tudom én, hogy az apák sokszor irigylik az élményt. Sok-sok férfitól hallottam már, hogy milyen csodás lehet a szülés, és mennyire sajnálják, hogy ők ezt sosem élhetik át. Mondjuk, azt meg sok anyától hallottam, hogy életük párját már a szülőszobai környezet is annyira megviselte, hogy az előre megcímzett „most születik a babánk“-videón mindössze annyi szerepel, hogy néhány nővérke az eszméletlen férjük fölé hajol, és próbál bele életet lehelni. Tény, hogy a férfiak sokkal élethűbben, átszellemültebben és szenvedőbb arccal tudnak beszélni egy prosztatavizsgálatról, egy foghúzásról vagy akár egy sima bevásárlásról is, mint ahogy mi, nők tudunk beszélni a szülésről, de azért, remélem, nem kérdés, hogy a feladatok sorában annak nehézségi fokát tekintve melyik a listavezető. Arról nem is beszélve, hogy – bár általában  csak jópofaságként szokott felmerülni: „a férfiak egy náthába is bele tudnak halni”, valójában nem áll messze a valóságtól, hogy – két lázmérés közben ilyenkor azért eljátszanak a kérdéssel, hogy koporsót vagy urnát válasszanak, ha esetleg úgy alakul. Úgyhogy képzeljük csak el a semmiségektől is vérprofin szenvedő férfit szülés közben! Hahahaha... Még egyszer! Ugye, hogy jó?

3. Az anyák szoptatják a gyereket

Tudom-tudom, a férfiak szerint menjek a picsába, hiszen ezek eddig mind csak olyan lapok, amiket a természet osztott nekünk, és nem ők tehetnek arról, hogy nem tudnak kihordani-, megszülni- és szoptatni egy gyereket. És igen. Igazuk van. Ártatlanok abban, hogy ránk hárulnak ezek a feladatok. De ettől ezek még ránk hárulnak. És tudom-tudom... számos apa van, aki ugyanúgy kel ebben az időszakban három óránként a gyerekéhez, vannak apukák, akik böfiztetnek, sőt, olyanok is, akik pelenkáznak. De ez a részükről egy döntés. Amit ki azért hoz meg, mert részt akar vállalni a szülői feladatokban már a kezdetektől, ki azért, mert úgy érzi, így illik, ki meg azért, mert az asszonyka véreres szemmel ráripakodik. Az ilyen példamutatóan teljesítő apukák előtt mindannyian kalapot emelünk, a lustább apukabarátok pedig még egy „Év apukája” FB-profilt létre is hoznak számukra. Előttünk, anyukák előtt azonban nem emel senki kalapot, ha ellátjuk ugyanezeket a feladatokat, mert nekünk ez a kötelességünk (tényleg az), nincs benne semmi extra, ha megcsináljuk, viszont szaranyák vagyunk, ha nem.

Mi nem dönthetünk úgy, hogy hát... ma inkább nem szoptatok, helyette legurítok egy sört. Mi nem mondhatunk olyanokat, hogy jó, a pisis pelenkát kicserélem, de a kakis a tiéd.

Mi nem dönthetjük el, hogy milyen gyerek körüli teendőkből vesszük ki a részünket, ezek a teendők ránk hárulnak, és ha életünk párja segít nekünk ezekben, akkor hálásak lehetünk. Ha meg nem, akkor csinálhatunk mindent magunk.

Az én férjem csodás apa. És ezt nemcsak azért mondom, mert sokkal erősebb (nem ám) és nagyobb (ami tény, az tény), hanem, mert tényleg az. Még azt is megkockáztatom (ezt kicsit csak azért, mert tényleg nagyobb), hogy olykor jobban teljesít apaként, mint én anyaként. Pedig nem volt terhes, nem szült és nem is szoptatott. Nem hiszek abban, hogy a szülői minőségnek bármiféle köze lenne ehhez a hármashoz. De ettől még nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor szülés után nem sokkal picit összezörrentünk (fejhangon üvöltöztünk egymással), majd ő azt mondta, most elmegy kiszellőztetni a fejét, és becsapta maga mögött az ajtót. Én meg ott álltam, mellettem a kiságy, amiben békésen szuszókált az utód, és arra gondoltam, hogy... és... és én? Én nem szellőztethetném ki a fejem? És tudtam, hogy nem. Mert rövidesen jön az újabb szoptatás, amihez én kellek. Fizikailag én kellek.

És, hangsúlyozva újra, amit gondolok erről a kérdésről, attól, hogy valaki kihord-, megszül- és szoptat egy gyereket... még nem lesz jobb szülő annál, aki nem, de anyának lenni eredendően, a természet jóvoltából egy jóval nagyobb csomag, mint apának lenni.

És míg az, hogy az apa ebből a csomagból mennyit vesz át az anyától, az az ő döntése, addig az anyának (egy valamirevaló anyának) nem adatik meg ez a döntési lehetőség. És igen. Szerintem emiatt, emiatt jár az az egy lépéselőny.

Jöhet a máglya! Addig pucolok egy kis hagymát, hogy ezzel se menjen az idő.

Kormos Anett