Bármit, csak ezeket a zsidó karikatúrákat ne!

–

A tíz darab, alig félórás részből álló minisorozat az IMDb oldalán tízből nyolc pontot kapott, a Rotten Tomatoes felületén pedig 94 százalékon áll, október 10-én a Netflix ezüsttálcán hozta az örömhírt, hogy 2025-ben megérkezik a folyatása is, a nézők java része pedig csak szuperlatívuszokban nyilatkozik róla. Úgyhogy ha te már ledaráltad, és szeretnéd még jó darabig megőrizni a romantikus utóízt a szádban, akkor azt javaslom, ne is olvass tovább! Vagy csak saját felelősségre. (Én szóltam.)

Mintha már láttuk volna

A háttérsztori alapkonfliktusa sok sztoriból ismerős lehet (ha máshonnan nem, akkor a Fleabag című brit sorozatból). Noah (Adam Brody), aki hagyományos zsidó családból származik, egész életében arra vágyott, hogy rabbi lehessen, és most úgy tűnik, szerencsésen keverte a kártyáit, mert a vágyott pozíció szinte már zsebben van. 

Joanne (Kristen Bell) a húgával (Justine Lupe) együtt vezet egy népszerű podcastot, ahol a randipartnereiktől kezdve a párkapcsolati problémáikon át a szexig szabadszájúan csevegnek bármiről. Ha együtt vannak, az élet maga a podcast stúdiója, rögzítenek mindent, testvéri perpatvarokat, vibrátor-véleményezéseket, de a húgyhólyaguk aktuális telitettségébe is beavatják a hallgatóságot.

Intim pillanataikat gátlástalanul megosztják a közönségükkel, hangsúlyosan nemcsak a tabudöngetés, de a minél nagyobb hallgatottság okán is.

Joanne tehát afféle Carrie Bradshow egy közösségi média által modernizált verzióban (ám ahogy Sarah Jessica Parker által játszott karakter esetében, úgy ezúttal sem értem: hogy az istenbe tudja ebből bárki is eltartani magát?). A két lány családi háttere is nagyon modern: a szüleik elváltak, miután az apjuk coming outolt, és a felesége helyett inkább a férfi partnerét választotta. Az anyjuk még mindig nem igazán tette túl magát a válásán, talán ezért is szerves része a harmincas lányai életének.

A rabbi wannabe és a shiksa 

Ami a hátteret illeti, Noah és Joanne nem is állhatnának távolabb egymástól, úgyhogy amikor összeismerkednek egy házibulin, hiába pezseg fel az erős kémia közöttük, megbeszélik, hogy csak barátok lesznek. Ez a kijelentés persze olyan gyorsan lesz semmissé, ahogy ez általában történni szokott. A két félből irigylésre méltó sebességgel lesz összeszokott, egészséges, felnőtt kapcsolatot ápoló pár, minden ellenkezés dacára.

A környezetük ugyanis igen rossz szemmel nézi a viszonyt – innen is a sorozat angol címe, ami szó szerint fordításban: ezt senki sem akarja.

Joanne húga, Morgan egyáltalán nem örül a folyamatnak, ahogy a régóta szingli testvér a párkapcsolatban boldogan feloldódik, ami szerintem nettó seggfejség a részéről. (Ahogy Sashával, Noah testvérével való kapcsolatát is igen aggasztónak találtam.) Értelemszerűen Noah közege sem kifejezetten befogadó egy olyan lánnyal kapcsolatban, akinek minden vallási jelkép csak díszlet, érdekes kuriózum. Kábé mintha valaki besétálna vasárnap egy keresztény istentiszteletre, és nevetgélve azt firtatná, hogy a kockás hasú csávó mégis miért nyújtózkodik a kereszten.

Noah és Joanne azonban fittyet hány minden spirituális és humán irányból érkező ellenszélre.

Noah szinte Joanne veséjébe lát, értő érzékenységgel kezeli a lány korábbi sérüléseiből fakadó bizonytalanságait, Joanne pedig segít Noah-nak belazulni, például azzal, hogy elkísérteti magát egy szexshopba. A pár tagjai végül majdnem minden kanyart jól vesznek be, Noah felpróbál egy chokert, meghallgatja az összetört szívű mamát, és lenyűgözi Joanne baráti társaságát. A lány pedig sikeresen bemanipulálja magát Noah haverjainak szorosra zárt csatolmányi körébe, de még a show-t is ellopja pár családi összejövetelen és sporteseményen.

A judaizmus nem hobbisport

A sorozat eredeti címe Shiksa lett volna, a héber eredetű kifejezést a nem zsidó személyekre használják, nem épp pozitív értelemben. Ezt a szót használja Joanne-re Noah édesanyja, amikor az első epizód vége felé beesik a zsinagógába egy szertartásra, amit Noah vezet. És épp ezzel érkezünk el az egyik igencsak kellemetlen vonásához a filmnek: úgy kezeli a zsidó vallást a podcastsztár szemszögéből, mintha az valami szeszélyből felvehető hobbisport lenne. Persze, ha én szeretem Józsit, ő meg szerdánként squashol, akkor miért ne fallabdázhatnék én is a kedvéért? Joanne kétpercnyi Google-keresés után dönt úgy, hogy Noah kedvéért simán betér, nem ügy.

Bár soha nem volt vallásos, és nem hisz az intézményesített istenhitben sem, de akkor két hét múlvától fogva (nagyjából ennyit ígért a website, amire rátalált) zsidó lesz.

Ez a megközelítés nekem azért is furcsa kissé, mert a forgatókönyvet Erin Foster írta, méghozzá a saját sztoriját véve alapul: bár az ő férje nem rabbi, de hithű zsidó, aki miatt Erin is felvette a vallást. 

Ki akarna ezek után zsidó nő lenni? 

Ahogy a Bazinagy görög lagziban kissé karikatúraszerűen mutatják be a görögöket, akik hangosak, és a vegetáriánus menü részének tekintik a bárányt, úgy a sorozatban megjelenő zsidó karakterek is egyszerre vannak leegyszerűsítve, elnagyolva, miközben a legnagyobb szeterotípiákat vonultatják fel, nem feltétlenül hízelgő módon. Mintha sokszor csupán ellenpontként szolgálnának a két lánytestvér lezser, bohém jófejségével szemben.

Míg a két szőke shiksa jókedvű, magabiztos, vicces és olyan laza, hogy majd szétesnek, addig a zsidó lányok kissé befeszült, ellenséges, frusztrált és merev macák. Noah anyja, Bina kiköpött jiddise máme: még mindig szájra csókkal köszönti a harminc pluszos kisfiát, a vele érkező barátnőt igyekszik elmarni, a férjét leuralja, a családi életet vaskézzel fogja össze, de a legaggasztóbb vonása a hipokritasága: bár a felszínen ragaszkodik a kóserhez, kitúrja a kukából a sertés sonkát, hogy aztán úgy zabálja fel, „mint egy mosómedve”.

Rebecca, Noah exe törtető és manipulatív nő, aki meg sem várja, hogy megkérjék a kezét, maga húzza fel a gyűrűt az ujjára, és a legnagyobb karrierálma, hogy rabbifeleség legyen. Esther pedig még a férje szerint is ijesztő, igazi ellenséges bully – csak hogy még hangosabb legyen Joanne sikere, amikor őt is megnyeri magának.  

„Hát ebbe bele sem gondoltam!”

Különösen kiábrándító, hogy amikor az újságíró Elizabeth Karpen nekiszegezte a kérdést a szerzőnek, vajon miért pont így ábrázolta a zsidó nőket, ő azt felelte:

„Ezen nem gondolkodtam túl sokat.” 

Ami sajnos látszik is… ahogy a lezárás is nagyon hollywoodi, és emiatt számomra elég hihetetlen. Hiszen milyen jövője lehet Noah és Joanne kapcsolatának? A lány nem adhatja fel a podcastját, mert azzal nemcsak a saját, de a testvére megélhetését is aláásná. (Tényleg, mi az, amihez ez a két lány amúgy ért az intimitásuk bősz szellőztetésén túl?) Noah részéről is aránytalan áldozatnak érzem, hogy feladja élete álmát, és elkezdje félvállról venni a vallását egy olyan nőért, aki úgy shalomozik, mint egy idegen földre tévedt turista, aki boldog és büszke, amiért egy teljes szót sikerült megtanulnia „külföldiül”. 

De igazad van, legyünk optimisták, és bízzunk benne, a második évad majd kevésbé lesz klisés és felszínes. Hogy kiköszörüli a csorbákat, amiket az első évad ejtett, és nem csupán azért születik meg, hogy lehúzzanak még egy bőrt erről a megosztó, de igen népszerű rókáról.

Fiala Borcsa