Joker 2.: a téboly még sosem volt ennyire unalmas

–

A Warner Bros. stúdiónak dollárban számítva egymilliárd oka volt arra, hogy elkészüljön a meglepetéssikert hozó Joker-film folytatása. A hírek szerint Joaquin Phoenixnek húszmillió, Lady Gagának tizenkétmillió indokot adtak arra, hogy vállalják a közreműködést, nekem azonban egyetlen egy érvem sincs amellett, hogy miért érdemes megnézni egy olyan filmet, aminek nem kellett volna elkészülnie.

A rendező ugyanis, amikor megjelent a Joker, azt nyilatkozta, nem tervez folytatást. Egyfelvonásos műnek szánta a filmjét – amit szeretett volna, elmesélte, kész, ennyi, slussz, passz.

Már ezzel a kijelentésével az egyik legprogresszívabb író-rendező lehetett volna abban a korban, amikor minden kasszasikerről lehúznak annyi bőrt, amennyit nem szégyellnek (és Hollywood nagyágyúit nem a szemérmes fajtából válogatják össze), illetve lassan a képregényes univerzum utolsó érdektelen portása is külön spin-off sorozatot kap.

Todd Phillips azonban nem tudta magát tartani ahhoz, amit eltervezett. Igaz, nem volt könnyű dolga:

• a Joker váratlan sikert aratott világszerte;
• ami egyúttal jelentős anyagi haszonnal is járt: a hatvanmillió dollárból készült mozi globálisan több mint egymilliárd dollárt hozott a konyhára;
• a DC-univerzummal alaposan lebőgő Warner nyilvánvalóan vérszemet kapott a pénzhegy láttán, és minden bizonnyal hatalmas nyomást helyezett a rendezőre annak érdekében, hogy készítse el a folytatást;
• miközben a film kritikai elismeréseket is kapott: két Oscar-, három BAFTA- és két Golden Globe-díjat hozott el;

• és még a címszereplőt alakító Joaquin Phoenix (aki alakításáért a fenti díjakból bezsebelhetett egyet-egyet) is nyitott volt a folytatásra, sőt, a hírek szerint kifejezetten szeretett volna újra a gothami bomlott elméjű bohóc bőrébe bújni.

Ráadásul az ezelőtt a Másnaposok-trilógiát és a Terhes társaságot készítő Phillips a Jokerrel egy új polcra került, ami a karrierjét illeti, úgyhogy belátom: a körülmények mind az író-rendező ellen dolgoztak a tekintetben, hogy tartani tudja magát ahhoz a tervéhez, hogy a Jokerből nem lesz filmsorozat.

Én azonban mégis mérges vagyok rá, mert ha már egyszer nekiállt, csinálhatta volna rendesen. Vagy beláthatta volna, hogy nincs több ott, ahonnan az előző film jött.

Ez nem az a bohóc

Noha a Joker sem volt tökéletes film, mégis szerettem, ahogyan fogta a már 2019-re is bőven agyonhasznált képregényes világot, kiforgatta a négy sarkából, és készített egy karakterdrámát a Gotham Cityt rettegésben tartó őrült, a káoszban élvezetet találó bohóc történetéből.

Az ötlet, hogy Joker egy mentálisan beteg férfi agyának szüleménye azért, hogy valahogyan elbírja viselni azt a traumahegyet, amit gyerekkorában jelentős részben az anyja a vállára pakolt, szerintem kifejezetten ötletes.

Sőt, ügyes, hogy nem a jól ismert oldalról fogta meg a karaktert, hiszen Heath Ledger az ezen az úton termő babérokat már mind learatta.

És bár a Joker nem ment a mélyére olyan, általa felvetett társadalmi kérdéseknek, mint például, hogy mi vezet oda, hogy egy egész város anarchiába fullad azért, mert egy bohócnak festett faszi kinyír valakit élő adásban, azt viszont kertelés nélkül az arcunkba tolta, milyen küzdelmes lehet az élete egy mentálisan súlyos beteg embernek, akit cserben hagyott az ellátórendszer.

Bár az első filmet se lehet azzal vádolni, hogy ízekre szedte volna Joker karakterét és valami merőben újat mondott volna a sérült elme működéséről, de legalább koherens történetet mesélt el, és a jó értelemben fájt végignézni Arthur Fleck összeomlását. 

Pedig jó ötletnek tűnt

Sajnos a folytatásról mindez már nem mondható el. A Joker: Kétszemélyes téboly egyszerre dögunalmas tárgyalótermi dráma, semmitmondó börtönmozi, felejthető musical, összességében pedig egy nehezen követhető, lassú és fárasztó katyvasz, ami nem tud semmi újat mondani Jokerről vagy Gothamről, és még azt sem próbálja meg kibontani, amit már tudtunk róluk. Sőt, csak bedobálja az előző film helyszíneit és karaktereit mindenféle cél nélkül, mintha csak azt szeretné mondani: „Ugye, milyen jól sikerült az előző film? Ugye emlékeztek?”

Úgy sejtem, Phillips beleszeretett abba az ötletbe, hogy Joker elmebaját kiválóan lehet a musical eszközeivel érzékeltetni, és talán azt gondolta, ez önmagában elég bátor húzás a sikerhez – ennyi pedig elegendő is volt neki ahhoz, hogy rábólintson a folytatásra.

A történet szerint Arthur két éve az elmegyógyintézetben sínylődik, miután megölt öt (valójában hat) embert. Folyamatosan tárgyalásokra jár, az ügyvédje pedig igyekszik mindent elkövetni annak érdekében, hogy a bíróságon bizonyítsa, Arthur nem volt beszámítható a gyilkosságok elkövetésekor, meghasadt az elméje, és a másik személyisége, Joker a gyilkos. Nagy a tét, ugyanis, ha bűnösnek találják, Fleckre halálbüntetés vár.

Mindeközben a pszichiátrián Arthur megismeri Harleen Quinzelt (Lady Gaga), aki betegesen rajong a gyilkos bohócért, és két perc nem sok, annyi sem telik el, máris egymásba szeretnek. Míg a nő folyamatosan arra biztatja Arthurt, engedje szabadjára Jokert, mert szerinte az a férfi valódi énje, Arthur láthatóan csak azért küzd, hogy végre megkapja a szeretetet és törődést, ami egész életében hiányzott neki. Mindezt musicalbetétekkel fűszerezi a rendező, amik Joker fejében játszódnak, és akkor szakítják meg a drámai vonalat, amikor Fleck olyan helyzetbe kerül, amit nem tud kezelni.

Papíron frappáns ötlet lehetett, csakhogy egyáltalán nem működik.

A dalok ugyanolyanok és egyik sem különösebben figyelemre méltó, a szövegük pedig egyáltalán nem tesz hozzá annyit a filmhez, amiért érdemes volt ezt a műfajt is belegyúrni a moziba. Sőt, egy idő után inkább már csak zavaró, nem válik a film javára. A prózai része a mozinak pedig szinte darabjaira hullik, kínosan egyértelmű, hogy Phillipsnek ötlete sem volt, merre vigye tovább Joker karakterét, Arthur vívódása pedig messze nem olyan kidolgozott, hogy elvigye a hátán az egész mozit. 

Erre mondhatnánk, hogy ezért kellett Lady Gaga mint Harley Quinn a történetbe, csakhogy az ő karaktere felszínes és egysíkú, pedig, ha megkapargatták volna, lett volna muníció a gyilkost romantizáló és elvakultan imádó nő nyilvánvaló elmebajában is. Különösen ma, amikor a fél internet tele van a sorozatgyilkosokat istenítő true crime rajongókkal.

A Joker: Kétszemélyes tébolyt fáj nézni, de nem a jó értelemben: unalmas, semmitmondó, csapongó és olcsó megoldásokat felvonultató mozi, amit Joaquin Phoenix sem tud megmenteni, pedig mindent belead, amit az első moziban láttunk tőle, többet azonban sajnos nem tud. Lady Gagáról ordít, hogy minden pillanatban készen áll arra, hogy előtörjön belőle a címbeli téboly, ám erre a forgatókönyv sajnos nem ad neki lehetőséget.

A főszereplőkön túl az operatőri munkát illeti még hatalmas dicséret, a dögunalom talán még sosem volt ilyen gyönyörűen fényképezve.

Sanszos, hogy a bő kétórás, 200 millió dollárból készült Joker: Kétszemélyes téboly nem váltja be sem a stúdió anyagi természetű reményeit, sem a rendező vágyát arra, hogy senkinek nem tűnik majd fel, hogy elkummantotta a filmje sztoriját. Valószínűleg Phoenix szájíze sem lesz túl jó, és Lady Gagára sem e miatt a mozi miatt fogunk kiváló színésznőként emlékezni. 

Hiába mutatott egy csomó érv abba az irányba, hogy megérheti elkészíteni a folytatást, a Joker második részének legnagyobb tanulsága, hogy érdemes meghallani és komolyan venni, ha az alkotó azt mondja, nem tervez folytatást a filmjének.

A Joker: Kétszemélyes téboly október 3-tól látható a mozikban.

Dián Dóri