Annál nagyobbat üt, minél mélyebben nézel a tükörbe – Melegen ajánljuk a C’mon C’mon – Az élet megy tovább című filmet

–

Farkasszemet nézni önmagunkkal

Szerintem legalább nyolcszor futottam neki már ennek az ajánlónak. Nem azért, mert alkotói válságban vagyok, hanem mert erőszakkal próbáltam objektíven megközelíteni a filmet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül olyan nehéz most belekezdenem.

A film néhány pontján azon agyaltam, vajon normális-e, hogy tíz esetből nyolcszor magamat és a családomat látom minden történetben. Ugyanis az én szemszögemből ez a film olyan volt, mintha a szeretteim egy álom szereplői lennének. Nemcsak azért, mert kísértetiesen hasonlítanak a film karaktereire és a színészekre, vagy mert iszonyú gyakran, sőt javarészt fekete-fehérben álmodom (és a film is ezt a formát választotta), hanem azért, mert egy perc után elfelejtettem, hogy moziban vagyok, és filmet nézek.

Nem beszippantott a film, hanem a bőröm alá mászott, a részemmé vált, és mire kettőt pislogtam, már én is ott voltam a vásznon, ahogy a fiam, a férjem, a barátaim is, és farkasszemet néztünk egymással. Pont, mint egy álomban.

Vagy mint egy tükörrel szemben.

Az attitűd a kulcs

A történet szerint úgy hozza az élet, hogy Johnny (Joaquin Phoenix) és unokaöccse, Jesse (Woody Norman) a tervezettnél kicsit több időt töltenek együtt, ugyanis Jesse édesanyjának a mentális betegséggel küszködő apának kell segítenie. Johnny és a kisfiú épp hogy ismerik egymást. 

Na mármost, képzeljük csak el ezt a helyzetet.

Adott egy kilencéves kisfiú és a nagybátyja, akit alig ismer. A fiúnak az apja aggasztóan instabil, a helyzet kezelésében az anyja is láthatóan megtört. Ebben a szituációban kell helytállnia Johnnynak apai tapasztalatok nélkül, cipelve közben a saját csomagját. Nagyon nehéz leírni a történetet, mert igaziból nem is lényeges, miről szól. Mondhatnám, hogy arról, hogy ez a férfi és a kisfiú hogyan kezdenek el kötődni egymáshoz, hogyan alakul ki köztük egy sajátos és nagyon gyengéd kapcsolódás, de ezzel beraknám egy dobozba, amiben a mindenkori felnőtt szereplő váratlanul egy gyerekkel találja magát egy háztartásban, és a kezdeti nehézségek ellenére végül ragaszkodni kezdenek egymáshoz, csomó tanulsággal és tapasztalattal gazdagodva.

Berakható a C’mon C’mon is ebbe a dobozba, csak akkor a lényege veszne el. Ugyanis 

a csoda nem a történetben rejlik, hanem az attitűdben. 

Ami pedig ennyi: Johnny szeretné megérteni a gyereket. Nagyon. Szeretné jól csinálni, szeretne jól segíteni ebben a helyzetben. És ehhez meg kell tanulnia kérdezni a testvérétől, a kisfiú anyjától, sőt, hallgatni rá. Kérdeznie kell Jesse-től, őszinte érdeklődéssel. Empátiát kell gyakorolnia, ami nélkül lehetetlen megértenünk egymást. Mert empátiával sokkal könnyebb közös hangot találni. 

Tulajdonképpen ennyi történik a filmben: emberek próbálják megérteni egymást, az életet, és a világot. De elsősorban egymást. Hogy könnyebben tudjanak összekapaszkodni.

És ebben csodálatos példát mutat, amit jó magunkkal hazavinni utána. Mind jobban járnánk, ha legalább csak hasonlóan próbálnánk közeledni egymáshoz, mint amilyen próbálkozásokat a filmben láthatunk.

Johnny közben rádiós riporterként járja a nagy amerikai városokat, és a Proust-kérdőívhez hasonlatos kérdéseket tesz fel gyerekeknek. Ezek az etűdök, a visszafogott, minimál, mégis grandiózus fekete-fehér képek szabdalják fel Johnny és Jesse ismerkedését. A film végére üdítően komplex képet kapunk a gyerekek gondolkodásáról, hogy hogyan látják ők a világot, a felnőtteket, a jövő bizonytalanságát. Johnny a meginterjúvolt gyerekek és Jesse szűrőjén keresztül szembesül a saját életével, döntéseivel, válságaival, de ez a folyamat benne zajlik, a nézőt nem avatja be.

Őszinte és minden ízében valóságos

Joaquin Phoenix hátborzongatóan visszafogott, mégis elementáris erejű játéka olyan természetes, annyira igazi, mintha csak önmagaként lenne jelen, újdonsült apaként, valódi érdeklődéssel. Úgy csodálkozik rá az esti mesére, unokaöccse bizarr szokásaira, vagy arra, hogy a testvére milyen elképesztő energiákat öl abba, hogy empátiával és nyitottsággal kommunikáljon a gyerekével akkor is, ha az épp az idegein ugrál. Johnny csodálkozik, vele csodálkozunk mi is. Nincs szüksége semmilyen színészi eszköz arzenálra, mint mondjuk a Joker-ben, amiért Oscar-díjat kapott. Csak jelen kellett lennie és ez betölti a teret a vásznon innen és túl is. Számomra ez az igazán nagy színészek ismérve, hogy ha csak ülnek és néznek maguk elé, már megszületik a pillanat. A Jesse-t alakító, mindössze tizenhárom éves Woody Norman pedig méltó, egyenértékű partnere, végtelenül tisztán, sallangmentesen létezik a filmben, simán csak jelen van, betölti a teret – nem pusztán a szájába adott mondatokkal, hanem a tekintetével, gesztusaival is. Nem mindennapi élmény.

Ami átüt a képernyőn, az a két színész közötti kapcsolódás, és az őszinte, minden ízében valóságos, közös igény arra, hogy megtalálják a helyüket a világban, ebben az életnek nevezett fura játékban, amiben 

felnőtt és gyerek ugyanúgy eltévedhet, szenvedhet, elbizonytalanodhat és lehet boldog is, sőt akár mindezt képes egyszerre produkálni. 

Egymást megérteni is tanulni kell

Anyaként számtalanszor tapasztaltam, hogy ha empatikus vagyok, az mindig segít. Segít megérteni a gyerekemet, és így könnyebben tudok megoldást találni az adott helyzetre. És ez, csak halkan mondom, nem csak gyerekekkel működik. Nyilván empatikusnak lenni némi energiát igényel, de nem többet, mintha mindig minden csak rólunk szól és belőlünk indul ki.

A film nem mélyül el semmilyen problémában, pont annyit mutat meg, amennyit egy gyerek fel tud dolgozni. Tudjuk, hogy Jesse apja súlyos mentális betegséggel küszködik, de ezt csak pár flashback és néhány erre utaló mondat erősíti meg. Tudjuk, hogy Johnny egyedül él, de hogy miért ért véget a korábbi kapcsolata, azt csak halványan érintik. A részletek, válaszok nem is szükségesek, egy gyerek számára semmiképp, és valójában a nézőnek sem. 

Mert ennél sokkal fontosabb és érdekesebb, hogy két ember, akit összesodornak a körülmények, kialakít egy közös nyelvet, egy sajátos világot. Talán azért is olyan fontos ez nekik, mert mindketten kapaszkodókat keresnek a maguk módján. 

Ismerős démonok

Legyen szó olyan számunkra is ismerős, teljesen hétköznapi helyzetekről, mint esti fürdetés, baráti vacsora, bolti balhé (tudjátok, hogy megkaphat-e a gyerek valamit, vagy sem), vagy feszültséglevezetés egy sétával (vagy ordítással) a parkban, ez a két ember egymástól, egymásból tanulva merít erőt. 

Egy gyerek szélsőséges reakciókat tud kiváltani a felnőttekből, a saját bőrömön tapasztalom nap mint nap. Ha épp olyanjuk van, az őrület szélére képesek sodorni a szülőket, akár a legjobb formájukban is. Az a zseniális, hogy miközben épp leszívnak minket, ezzel párhuzamosan úgy töltenek fel, mint semmi más. Épp ezért

senki és semmi más nem tud olyan megsemmisítően kijózanító lenni, mint egy gyerek, aki kéretlenül szembesít a legrosszabb, leggyengébb, legszánalmasabb, legkövetkezetlenebb oldalunkkal. Is.

Mert mindeközben az erőfeszítéseink, a jó oldalunk visszajelzésére már más módon kerül sor, amihez már kellünk mi is, hogy észrevegyük. Ha a gyerek megosztja velünk az érzéseit, ha a kezünk után nyúl, ha mosolyog ránk, ha ragyog a tekintete, ha hozzánk akar bújni éjjel, akkor gyanítható, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiábavalók. A démonjainkat pedig, amiket egy gyerek a felszínre hozhat, ők is őrzik magukban. 

Ezt a filmet látnotok kell. Ha sírni akar az ember, sírhat. Ha nevetni, akkor bőven van min, ha máson nem, önmagunkon. Lehet gondolkodni, de simán csak hátradőlve élvezni is, ami zajlik a vásznon. Mintha csak egy kulcslyukon át kukucskálva figyelnénk a szereplőket. Magunkat. Az életünket. Az életet.

Szabó Anna Eszter