Vér és rejtély: szülőgyilkos testvérpár a vádlottak padján
Megnéztük a Menendez-testvérekről szóló sorozatot
Ennek semmi értelme – visszhangzik a fejemben, mióta az utolsó epizód végén bekúszott a vége főcím. Próbálom kitalálni, miért kellett elővenni ezt a több mint harmincéves történetet azon kívül, hogy a biztos siker reményében az alkotók meglovagolják a true crime-őrület hullámait. Hogy hetekig újra azon csámcsoghassunk, vajon igazat mondott-e Lyle és Erik Menendez, amikor azt állították, hogy évekig szexuális erőszakot követtek el rajtuk a szüleik? Vagy hazudtak, és csak a vagyon motiválta őket abban, hogy megölték az apjukat és az anyjukat? Áldozatok vagy hidegvérű gyilkosok? Nem derül ki, ahogyan az sem, mi volt a céljuk a készítőknek a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori című kilencrészes Netflix-széria elkészítésével. Dián Dóri írása.
–
Azoknak mondom, akik nem ismerik az ügy részleteit: a cikk spoilereket tartalmaz!
Két, első látásra elkényeztetettnek tűnő, gazdag, fiatal srác éli a luxuscikkekkel körberakott életét, mígnem 1989-ben, egy augusztusi estén az otthonukban hidegvérrel megölik a szüleiket.
A gyilkosságok után a 18 és 21 éves testvérek értesítik a rendőrséget és a maffiát hibáztatják a történtekért. Miután eltették láb alól Josét és Kittyt, Lyle és Erik Menendez féktelen dorbézolásba kezdenek, ami sokaknak szemet szúr, és a maffiás történet is gyenge lábakon áll, ám vesztüket végül az okozza, hogy Erik nem tud egyedül megküzdeni a tetteivel, és bevallja közös pszichológusuknak a gyilkosságokat.
Így kezdődik a Menendez-fivérek évekig tartó kálváriája, amelynek során kibontakozik egy rettenetes család képe: szexuális ragadozó, bántalmazó apával, neurotikus, a rémségekhez némasággal asszisztáló, a fiaira féltékeny anyával, és generációról generációra öröklődő traumával.
Azonban végig ott lóg a levegőben, hogy mindez talán nem is igaz.
Hogy Lyle és Erik csak kitalálták a szörnyűségeket, hogy mentsék a bőrüket, és valójában gátlástalan gyilkosok, akiket csupán a mesés örökség motivált a vérengzésben.
Annak idején az eset óriási nyilvánosságot kapott, az évekig elhúzódó tárgyalások folyamatosan foglalkoztatták az embereket, a közvélemény pedig két táborra szakadt: azokra, akik elhitték a fiataloknak, hogy szexuálisan bántalmazták őket a szüleik, és együtt éreztek velük; és azokra, akik úgy vélték, a testvérek csak kitalálták a sorozatos erőszakot azért, hogy felmentsék őket. Sosem derült ki egyértelműen az igazság, csak egy biztos pont van ebben a történetben: az ítélet, ami szerint Lyle és Erik előre megfontoltan, anyagi haszonszerzés céljából öltek.
A Menendez-fiúk ma is életfogytiglani börtönbüntetésüket töltik.
Hiábavaló kérdések
A túl hosszú sorozat kilenc epizódon keresztül két kérdést boncolgat:
A) Vajon igazat mondanak-e a fivérek, vagy csak kitalálták az erőszakot?
B) Kik a valódi szörnyetegek: a gyilkos fiúk, vagy az őket megnyomorító szülők?
Csakhogy előbbire nincs válasz, és így az utóbbi felvetés is értelmét veszti.
Hatalmas hiba volt a készítőktől, hogy erre a két, sehova se vezető talány szétszálazására fűzték fel a sorozatukat, ami így nem tart sehova, nem mond semmit.
Ryan Murphyék nagyon jó érzékkel egyensúlyoznak a között, hogy sajnáljuk vagy épp elítéljük, hiszünk vagy nem hiszünk az elkövetőknek, ám így csupán egy fájdalmasan részletes, megrázó összefoglalót kapunk az esetről. Mint a jó tanulók, alaposan körbejárják az ügy részleteit, minden akkoriban felmerülő vád, kétely, találgatás és pletyka helyet kap a történetben, ám mivel a valóságban sem derült fény arra, hogy pontosan mi motiválta a testvéreket a gyilkosságra, a sorozat sem több egy minden apróságra kiterjedő esetbemutatásnál. Ez pedig nem elég egy jó sorozathoz.
Pedig lett volna mit boncolgatni
Az iránytévesztés alapjaiban kérdőjelezi meg sajnos a sorozat létjogosultságát. Pedig bőven van muníció ebben a történetben azon túl, hogy a fiúk indítékait firtassuk. Bemutathatták volna, hogy milyen nehéz helyzetbe kerül az igazságszolgáltatás, és hogyan mond csődöt a jogrendszer, amikor bántalmazásról, azon belül is családon belüli erőszakról van szó, amelynek sokszro nincsenek egyértelmű bizonyítékai.
Hogy milyen eszközei vannak vagy éppen nincsenek a rendszernek arra, hogy kiderítsék: amikor az elkövetők áldozatnak állítják be magukat, vajon igazat mondanak-e.
De azt is körüljárhatták volna, hogy az amerikai igazságszolgáltatás egyik rákfenéje a show, a színház, a látszat, ami mögött az igazság olykor elsikkad.
Lyle és Erik esetében az első tárgyalás során az esküdtek képtelenek voltak döntést hozni, a második alkalommal pedig nagy szerepet játszott az ítélet meghozásában, hogy Erik és Lyle „alakítása” nem volt meggyőző.
A sorozatban bemutatják, hogy mik bizonyíthatják és cáfolhatják a testvérek erőszakról szóló állításait, azonban a széria egyértelművé teszi, hogy a végső ítéletet nagyrészt a tárgyalóteremben történtek határozták meg.
A készítők ugyan megkapargatnak olyan témákat, mint az ügyvédnő nehézségei a férfiak által dominált szakmában, vagy mekkora tabunak számított akkoriban (és sajnos ma is), hogy férfiak is lehetnek szexuális bűncselekmények áldozatai, azonban egyik ennek sem mennek a mélyére, túlságosan lefoglalja őket az, hogy ügy minden apró aspektusára jusson elég idő.
Kicsit olyan érzésem volt a végére, mintha az alkotók legfontosabb szempontja az lett volna, hogy ne érhesse szó a ház elejét azért, mert valami felett elsiklott a figyelmük, nem kerek a sztori.
Gyomorgörcs és rettenet
Mivel annyi a kérdőjel és bizonytalanság ebben a történetben, Ryan Murphyék jobb híján a brutalitáshoz fordultak mint érzelmeket kiváltó eszközhöz – ez úgyis bevált nekik az antológia első felvonásában, ami Jeffrey Dahmer ügyét mesélte el.
A gyilkosságok ábrázolása is erős gyomrot kíván, ám még ennél is brutálisabb az ötödik epizód, ami gyakorlatilag Erik Menendez bő félórás, részletes monológja arról, milyen szörnyűségeket művelt velük az apjuk, és hogyan asszisztált ehhez az anyjuk.
Ám mivel nem derül ki, hogy egy pszichopata zseniális alakítását láttatják a filmkészítők, vagy az igazságra derül fény éppen, így az egész csak rettenetesen kényelmetlen, cserébe pedig napokig nyomaszt a kétely.
Céltalan kukkolás parádés minőségben
Bár jogosan merül fel a kérdés az emberben a sorozat végén, hogy miért is kellett nekünk ezt a már többször feldolgozott sztorit ilyen formában végignéznünk, azt nem lehet mondani, hogy a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori unalmas lenne. Ez elsősorban a színészeknek köszönhető. Javier Bardem a pszichopata-gyanús és szexuális ragadozó José Menendez szerepében lenyűgöző alakítást nyújt, ahogy a Lyle-t alakító Nicholas Alexander Chavez, az Eriket játszó Coper Koch és Ari Graynor (az ügyvédnő) is zseniális. A vágás ötletes és a zeneválasztás is ütős, a tempó a széria nagy részében jól ütemezett, és a történet is összeáll a végére abban az értelemben, hogy valóban nem marad ki semmi lényeges, amit már eddig is tudtunk az ügyről, csak az a kár, hogy ennél több nincs benne.
Ideje átgondolni, hogyan érdemes foglalkozni ezekkel a bűnügyekkel, és mit akarnak mondani azzal, hogy újra előveszik a múlt tragédiáit.
Az ugyanis nem elégséges állítás egy kilenc epizódból álló sorozat végén, hogy vannak érdekes esetek, amikről talán sosem fogjuk megtudni, mi az igazság.
A Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori a Netflix kínálatában érhető el.
Kiemelt képünk forrása: Netflix