–

Két hét

Lontai Léna azt mesélte, viszonylag későn vitték édesanyját orvoshoz, ugyanis sokáig sikeresen titkolták a szülei előtte és nővére előtt az anyukája állapotát. Aztán egyre több volt az intő jel: egyre többször főzött Léna apukája, holott korábban az édesanyja tüsténkedett többet a konyhában, később pedig már azt sem tudta megmondani, milyen évszak van. Időközben az író az apukáját is elveszítette egy súlyos betegség miatt, de azt még meg tudták beszélni, hogy elviszi az anyukáját orvoshoz.

A teljes körű kivizsgálás után pedig megszületett a diagnózis: Alzheimer-kór. Innentől kezdve felgyorsultak az események, erről így mesélt:

„Értetlenül álltam ott, hogy ezzel most mit kezdjek. Az is nagyon hamar kiderült, hogy anyukám alkalmatlan arra, hogy egyedül éljen. Tehát mindenképpen meg kellett szervezni, hogy valaki magához vegye, vagy a nővérem, vagy én – erre volt két hetünk.”

Megérteni és elfogadni

Lénáék esetében fel sem merült, hogy az édesanyja intézménybe kerüljön. Azt meséli, amikor megkapták a diagnózist, még meg tudta beszélni az anyukájával, hogy mit szeretne – ő pedig azt választotta, hogy Lénához és a férjéhez költözik.

Az író azt meséli, nehéz volt elfogadnia, hogy ezen az ösvényen nincs visszaút, hogy nem azért dolgozik, hogy az édesanyja jobban legyen, mert, ahogy fogalmaz, a demencia egy „lejtmenet”.

„Anyukám kérése volt, hogy nálunk legyen, nem akart intézménybe kerülni, és eleinte nagyon erős voltam, azt gondoltam, hogy én ezt majd megoldom. De nap mint nap szembesültem azzal, hogy ez nem ilyen típusú feladat – inkább csak meg tudom szépíteni az utolsó napjait, a lassú haldoklását.

A méltatlan, embertelen körülményeket tudom kicsit boldogabbá tenni. Ezt kellett elfogadnom és megértenem”

– mesélte Léna.

Hetvenezer

Az otthonápolás a lelki nehézségeken és a fizikai fáradtságon túl súlyos anyagi teherrel is jár, amivel Léna is szembesült. Az írónak fel kellett adnia fordítói és idegenvezetői munkáit, hogy gondoskodhasson az éjjel és nappal is segítségre szoruló édesanyján, akinek az ápolása is rengeteg pénzbe került, ezen felül pedig az otthonukat is alkalmassá kellett tenni arra, hogy el tudják őt látni. Ezeket az anyagi terheket pedig nem kompenzálta az a havi hetvenezer forint, amit Léna otthonápolási díjként kapott.

„Hiába van állami segítség, az nem túl sokra elég, mert például vannak gyógyszerek, amik nagyon költségesek. Azon kívül teljes fürdőszoba-átalakítás volt, ami milliókban mérhető. De át kellett alakítani konkrétan a lakást – ez nem a hetvenezres otthonápolási díj kategóriája” – mondta az író, aki arról is beszélt, mi segített volna neki abban, hogy könnyebb legyen az a négy és fél év:

„Ha felkészítenek mindenben arra, hogy mit kellett volna csinálnom. Ha nem magamnak kell kitapogatnom, hogy mit lett volna jó tennem. Ha nem lavinaként sodor az egész. Ha hamarabb elvisszük orvoshoz, és van időnk a tervezésre – ez segített volna”.

A Breakout Room adásában Lontai Léna beszél arról is, hogy mi volt az a mondat, amibe kapaszkodott a nehezebb napokon; mit gondol azokról, akik intézménybe adják a demens hozzátartozóikat; és mikor jött el az a pont, amikor úgy érezte, nem bírja tovább csinálni. Nézd meg a teljes beszélgetést!

Dián Dóri