Mózes Zsófi: Hány dobozba fér bele két teljes élet?

–

Pontosan emlékszem, milyen volt, amikor először beléptem a lakásba. Majdnem pont tíz évvel ezelőtt, alig húszévesen, tele reménnyel és tervekkel. Hatalmas tér, rengeteg ablak és végtelen napfény fogadott. Nem volt kérdés, hogy itt akarok-e élni. A környéket is imádtam, itt jártam iskolába, később itt buliztam a legjobbakat. A kedvenc emlékeim mind ide kötöttek.

A költözés könnyen ment, nem volt sok cuccunk. Sőt, dobozaink sem, elég volt néhány táska. Már nem hoztuk magunkkal a rácsos ágyat, egy nagyfiúsat szereltünk össze ketten, leesésgátlóval az oldalán. A gyerekszobába autós szőnyeg került, a polcokra könyvek és játékok.

Minden más ráért.

Hónapról hónapra laktuk be a helyet, és ahogy a dolgok fokozatosan kerültek a helyükre, lett szekrény a nappaliban, ágy a hálóban, ragacsos kis tenyérnyomok az étkező falán, úgy vált az otthonunkká a lakás. Olyan otthonná, amilyen korábban még egyikünknek sem volt, ami a miénk – és amit a saját igényeink szerint alakítunk. Ahol bármit lehet, amihez kedvünk van, mert a szabályokat mi írjuk.

Idővel hárman lettünk. Szerettem volna hinni, hogy ez már az a családkép, amire kislánykorom óta vágytam, amiben a szeretet, a partnerség és a feltételnélküliség éppúgy van jelen, mint a szabadság vagy a lojalitás. De a tágas terek és a végtelen fény helyét napról napra vette át egy nyomasztó, nyirkos sötétség. Az a fajta, amiben levegőt venni is félsz, szólni pedig már rég nem mersz. Csak akkor vettem észre, mekkora veszélyben vagyunk mindketten, amikor arra mentem haza, hogy a nappalibútor tenyérnyi darabokban hever a lakás minden szegletében. Amikor fürdés közben nem tudtam nem azt a csempét nézni, ahová előtte a fejemet verte.

Amikor ösztönből kerültem a nappali sarkát, ahol korábban gyomron rúgott. Amikor azon gondolkodtam, hogy vajon le tudom-e mosni a véremet a falról anélkül, hogy festeni kéne.

De ragaszkodtam az otthonunkhoz, foggal és tíz körömmel – ha már megteremtettem hozzá mindent, nem engedem, hogy elvegyék tőlünk. Pedig győzködtek sokan és sokszor, hogy jobb lesz, biztonságosabb, ha elköltözünk, ha nem talál ránk, aki bántani akar. Nekem viszont nem volt más, ami ismerős lett volna abból, amivé az életem lett – csak a falak, a kilátás, a környék, az út, amerre munkába indulok.

Így maradtunk a sötét, nyirkos gödör alján, és a lakásban is, megint ketten. Kellett néhány hónap, amíg el tudtam kezdeni összeszedni, ami az életünkből maradt, és nekiláttam újat építeni a régi romjain. Ahogy került új bútor a nappaliba, ahogy lemostam és lefestettem minden sérülést a falakon, úgy gyógyultunk mi is. És úgy lett egy olyan hely az otthonunk, amit azokkal osztunk meg, akiket tényleg szívesen látunk, ahol lehet nemet mondani, ha úgy komfortos, és ami értünk van ahelyett, hogy mi tennénk így.

Néhány évvel később aztán ismét hárman lettünk – majd a világ legjobb kiskutyáinak hála, kis időre öten.

Bíztam benne, hogy ezúttal tényleg jó lesz, hogy a tervek, az álmok és a célok is közösek – az odáig vezető útról és eszközökről nem beszélve. Hogy olyan otthonunk lesz a lakásban, amire mindig is vágytunk, és amit, nem kérdés, mind meg is érdemlünk.

Vakoltam falat, csiszoltam, festettem és parkettáztam. Annyira akartam, hogy jó legyen, hogy addig fel sem tűnt, amíg a szegélylécekhez nem értem, hogy nincs mellettem, akivel együtt kellene építkeznem. Hogy ami érzés van, az olyan lelki fájdalom, hogy inkább bántom a testem, csak el tudjam nyomni magamban. Hogy elmondom újra és újra, hogy nem vagyok jól, próbálom sokszor és sokféleképpen enyhíteni a bajt, de egyedül hiába. Mindenki a maga boldogságáért felelős, visszhangzik a fejemben, de nem tudom elhinni, hogy tényleg így van. Nem akarom, hogy így legyen.

Maradunk hát megint ketten, az ismerős falak viszont már nem bírják a terhet. Ott viselik magukon a könnyemet és véremet éppúgy, mint a csokitól ragacsos ujjlenyomatokat, a kutyáim taknyát és nyálát, és a bukfencezés utáni lábnyomokat. Az energiaitalt, amit véletlenül a falra öntöttem, a fekete körömlakkom nyomát, amikor nyúltam a villanykapcsolóért, de máshova néztem.

Kifesthetnék megint, de nem bír el több réteget a fal, és én sem látom már olyan fényesnek és tágasnak a teret.

Pedig vágyom a tisztaságra, az új impulzusra, a fényre, a megint fehér falakra. De itt már nincs szoba, sarok vagy bútor, ami ne lenne mementója az utóbbi tíz évnek. 

Nekem a teljes felnőttkorom, a gyereknek egy egész élet. Már nem elég néhány táska, rutinból hajtogatom a kartondobozokat, és csak remélem, hogy elég erősek ahhoz, hogy megtartsanak mindent, amit magunkkal viszünk. Próbálom belőni, hogy hányra van szükség, hány dobozba fér bele két teljes élet? Tíz, tizenkettő legalább kell. De vigyázok, hogy ne legyen túl sok – a fájdalomnak, a nyirkos sötétségnek már biztosan nem hagyok helyet.

Mózes Zsófi