„Ha az ember szeretne valamit újrakezdeni, nem nézhet hátra”

–

Simon Eszter/WMN: Tavaly a zalai Margófeszten olvastad fel édesapád történetét, majd a szöveget később publikáltad is. Ez a rész különösen megfogott: „Szokták mondani, hogy nincsenek véletlenek. Nem tudom, hogy vannak-e, az mindenesetre gyanús, hogy éppen ezen a nyáron érkezik a felkérés a Margó Feszttől, hogy mondjam el apám történetét. Kitüntetett nyár ez a mostani az életemben, mert most vagyok éppen annyi idős, amennyi apám volt, amikor meghalt. Negyvenhat éves volt.” Milyen érzés volt közönség előtt felolvasni?

Fazekas Gergely: Nem szokott nehezemre esni, hogy szabadon beszéljek az életemről, hiszen tizenhét éve egyetemi előadásokat tartok a Zeneakadémián, de amikor megkértek, hogy meséljem el apám történetét a Sántakutya című programon, Szentgyörgyváron, rájöttem, hogy élőben ez nem fog menni, mert túl mélyen érint; muszáj volt megírnom és felolvasnom. Az írásnak számomra éppen ez a varázsa, hogy biztonságot ad, szilárdan összekapcsolja a szavakat és a gondolatokat.

Van egy elméletem a gondolatok lehetséges halmazállapotairól. Amikor valami eszembe jut, kavarog a fejemben, a gondolat még légnemű. Amikor kimondom, elkezd formát ölteni, folyékonnyá válik. Végül, ha leírok valamit, az megszilárdul. Sokat hezitáltam az apámról szóló szöveg publikálásán, mert elsősorban magamnak írtam, és zenetörténészként nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire személyes szövegeket adjak közre, de sokan bátorítottak, és

rájöttem, talán másoknak is segíthet, ha látják, hogyan alakult egy kis faluból induló, tehetséges ember pályája a huszadik század végi Kelet-Európában, és abból milyen konzekvenciákat von le az őt korán elvesztő fia.

S. E./WMN: Egy másik írásodban arról beszélsz, hogy miként értetted meg jobban Schubert Erlkönig című dalát, miközben előadást tartottál róla a Zeneakadémián.

F. G.: A tanítás egyik csodája, hogy rengeteget tanul közben az ember. Az a felfedezésem egy apró zenei mozzanatról szólt, arról, hogyan modulál a dal egyik hangnemből a másikba, amivel Schubert mintha arra világítana rá, hogy az a rémség, amitől a dal főszereplője, a beteg kisfiú fél, valójában az apja. Számomra a tanításban fontosabb, hogy képesek legyünk értelmezni a zenét, jelentést tulajdonítani neki, mint adatokat biflázni. A nagy zeneszerzők hihetetlenül érzékeny emberek voltak, akik sokunknál nagyságrendekkel mélyebben értették az emberi létezés lényegét.

S. E./WMN: Mi a tanár legnagyobb sikere?

F. G.: A tavaszi félévben barokk kurzust tartottam első évfolyamos hallgatóknak. Részletesen tárgyaltuk Monteverdi 1607-es Orfeóját, az első jelentős operát. Elolvastuk az Orfeusz-mítosz Ovidius-féle verzióját (Monteverdiék elsősorban ebből dolgoztak), és átbeszéltük a történet körvonalait. Euridiké halála után Orfeusz lemegy az alvilágba, hogy gyönyörű énekének segítségével visszahozza szerelmét, de az alvilág urának van egy kikötése: miközben visszafelé tartanak, Orfeusznak kell elöl mennie, és nem nézhet hátra Euridikére, különben örökre elveszíti (szomorú spoiler: Orfeusz kudarcot vall, végleg elveszíti szerelmét).

Próbáltam elmagyarázni a diákoknak, hogy ezeket a mítoszokat nem szó szerint kell értelmezni; a halál itt bármilyen veszteség metaforája lehet, például a szakításé, amit 19-20 évesen könnyű megérteni.

De ez a mítosz arról is szólhat, hogy ha az ember szeretne valamit újrakezdeni, nem nézhet hátra, muszáj bíznia a másikban és önmagában.

Pár héttel az óra után odajött hozzám az egyik diák, és azt mondta: „Csak szeretném megköszönni, amit az Orfeusz-mítoszról mondott, nagyon fontos volt nekem. Épp egy ilyen szerelmi történetben vagyok, és nem gondoltam volna, hogy a zenetörténet-óra fog segíteni.” Ez számomra felér egy Széchenyi-díjjal.

S. E./WMN: És ha ez nem lenne elég, a Dalszerelőműhelyben, sőt most már azon kívül is, Taylor Swift munkásságával foglalkozol.

F. G.: Szinte minden zene érdekel, és Taylor Swift remek dalokat ír. Szakmai szempontból is foglalkoztat, hiszen Taylor Swift és a körülötte lévő swiftie-univerzum popkulturális jelenségként is hihetetlenül izgalmas. Pár napja olvastam egy cikket a The Atlanticben arról, hogy Taylor Swift vonzereje a dorkiness, amit talán a sutaság szóval lehet leírni.

A gondolat lényege, hogy Taylor Swift minden népszerűsége ellenére (vagy éppen azért) egy kicsit ciki, de ő ezt bátran vállalja. Több dala is arról szól, hogy a gimiben és fiatal felnőttként is kínosnak tartotta magát, és emiatt rengetegen tudnak azonosulni vele, hiszen minden kamasz azt gondolja magáról, hogy nem (elég) menő, és ezt felnőttként sem felejti el senki.

A cikk szerzője azt írja, hogy Taylor Swift legnagyobb paradoxonja abban áll, hogy a minden tini által átélt népszerűtlenség-érzetét a világ legnépszerűbb embere tudja a leghitelesebben közvetíteni.

Persze Swift ma már egyáltalán nem csak amerikai tinilányokhoz szól. A Covid alatt kijött két lemeze, a Folklore és az Evermore, ami egy magamfajta negyven pluszos férfinak is sokat jelent. 

Ami pedig a cikiség–menőség spektrumon való elhelyezkedést illeti, ez nem feltétlenül tartalmi kérdés. Az idei nyár legmenőbb jelensége minden bizonnyal Charli XSX, akinek pár hónapja jött ki a Brat című lemeze. Fésületlen, nyers, súlyosan elektronikus popzene, kegyetlenül őszinte szövegekkel. De ha megkapargatjuk a felszínt, és megfigyeljük a zenei alapokat, a dallamépítkezést vagy a szövegeket, sok olyan elemet találunk benne, mint amiket Taylor Swift használ a Reputation című lemezén. A különbség az, hogy Charli XSX menő, Taylor Swift nem annyira. Persze a menőség nem esztétikai kategória és a népszerűség mértékével sincs összefüggésben.

S. E./WMN: Taylor Swift szövegeit Shakespeare-éihez hasonlítják az interneten. Van ennek létjogosultsága?

F. G.: Szerintem minden dal esetében meghatározó a szöveg, Taylor Swift esetében pedig különösen fontos. Az interneten futó „Taylor or Will” játékot – amiben el kell találni, hogy az adott sor szerzője Shakespeare vagy Taylor Swift – nem kell halálosan komolyan venni. A Dalszerelőműhelyben a Taylor Swift előadáshoz én is csináltam egy saját „Taylor or Will” összeállítást, és ha megfelelően válogat az ember, tényleg van relevanciája, bár swiftie-kkel nem jó játszani, mert ők fejből tudják a teljes Swift-életművet; persze a kemény kalapos Shakespeare-rajongókkal sem jó ez a játék, de ők ritkábban fordulnak meg a Dalszerelőműhelyben.

Sir Jonathan Bate angol Shakespeare-kutató írt egy cikket tavaly a Sunday Timesban, amiben amellett érvel, hogy Taylor Swift nem csupán popsztár, hanem valódi költő. Erre a jelenségre Taylor Swift maga is rájátszik a legutóbbi albumán, már csak a címével is: The Tortured Poets Department. Csodálatos nyelvészeti vita bontakozott ki róla, még a New York Times is arról cikkezett hogy, hogy hiányzik-e aposztróf a címben a poets szóból.

A nagyobbik lányom most szerezte meg a felsőfokú nyelvvizsgát, és volt egy fantasztikus magántanára, aki segített neki a felkészülésben. A lemez megjelenése után az volt a lányom egyik feladata, hogy írja ki a számára ismeretlen szavakat az új Taylor Swift-album szövegeiből és közel kétszáz szót írt ki. A But Daddy I Love Him című számban található a következő versszak: I don’t cater to all these vipers dressed in empath’s clothing / God save the most judgmental creeps / Who say they want what’s best for me / Sanctimoniously performing soliloquies I’ll never see. Ez magyarul nagyjából annyit tesz: Nem törődöm a sok viperával, akik az együttérzés ruháját öltötték magukra / Isten óvja a legelőítéletesebb patkányokat / Akik azt mondják, a legjobbat akarják nekem /Álszenteskedve előadva monológjaikat, amiket soha nem látok.

Nyelvi megformáltságát tekintve ez semmiképp sem tekinthető átlagos popdalszövegnek. 

S. E./WMN: Fulbright-ösztöndíjjal egy évet tanítottál a New York állambeli Bard College-ben. Mi volt a leginkább szembetűnő különbség a magyar és az amerikai oktatási rendszer között?

F. G.: Másképp definiálják a tudást. A magyar gondolkodás szerint annak van a legnagyobb tudása, akinek több adat van a fejében. Amíg nem álltak rendelkezésünkre okoseszközök, és pozitivista módon hittek abban, hogy minél több adatot gyűjt be valaki, annál jobban megismeri a világot, ez a tudásfogalom érvényes volt. Ma azonban a világ másképp működik. Nagyságrendekkel több – jórészt felesleges – információ vesz körül minket, és ebben az irgalmatlan zajban kell eligazodnunk. Ma az oktatásnak szerencsésebb olyan készségeket nyújtania, amelyek abban segítenek, hogyan lehet eligazodni a világban. Az amerikai oktatás sokkal közelebb áll ehhez, ugyanakkor az amerikai oktatási rendszer nagyon vegyes színvonalú – borzasztó gyenge iskoláktól a világ legjobb egyeteméig mindent megtalálunk náluk.

Én azt gondolom, bizonyos mennyiségű fejben őrzött adatra kifejezetten szükség van. Vagyis az ideális szerintem a magyar és az általam tapasztalt amerikai rendszer keveréke volna. A Bard College egyébként egy egészen kicsi, úgynevezett „liberal arts college”, egy elit egyetem, ahol alig kétezer diák tanul, és ahol nincsenek előadások, maximum 16 fős csoportokban zajlik az oktatás. A tanároknak negyedévente személyre szabott véleményt kellett írniuk a kurzusaikra járó összes diákról. Vagyis a rendszer megköveteli, hogy a tanár tényleg odafigyeljen a diákra.

S.E./WMN: Jól hangzik, mindamellett ez rengeteg munka.

F. G.:

Egyetemen tanítani sok munka, de ezért fizetik az embert. Pontosabban ezért fizetik jól az amerikai oktatókat, és ezért felháborító, hogy nagyjából az öt-hatszorosát keresik annak, mint amit egy magyar tanár kap a Zeneakadémián.

Számomra jókora lelki terhet jelent, hogy a körülmények miatt képtelen vagyok úgy odafigyelni a zeneakadémiai hallgatókra, mint anno az amerikai diákjaimra, mert a tanítás mellett másik három helyen kell dolgoznom ahhoz, hogy normális életszínvonalon élhessünk.

S. E./WMN: Elkeserítő ezt hallani. Van valami, amit Amerikából hozol és sikerült átültetni a magyar oktatásba?

F. G.: Sok mindent. Például: az amerikai diákok – legalábbis a Bard College-on – hihetetlenül részletes, 4-5 oldalas leírást kapnak minden félév elején, amiben órára lebontva szerepel, hogy mikor mi lesz a téma, mit kell az adott alkalomra elolvasni, meghallgatni, melyik feladatukkal mikorra kell elkészülniük. Ezt próbálom minden kurzusomnál megcsinálni itthon is, mert a diákoknak óriási segítség, ha tudják, hogy mi vár rájuk.

Persze a már említett körülmények között olykor nem jön össze a leírás elkészítése, és akkor klasszikus kelet-európai tanárként rosszul érzem magam.

Magammal hoztam az is, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, amikor látszólag nem történik semmi. Régen, amikor feltettem egy kérdést a diákoknak, és percekig megszeppenve hallgattak, a csendes perceket veszteségként éltem meg. Az volt benne, hogy mennyi mindent elmondhattam volna ezalatt nekik. De amióta nem az az elsődleges célom, hogy minél több anyagot adjak át, sokkal nyugodtabb vagyok a néma percekben. Tudom, hogy nemcsak akkor születik meg a tudás, amikor a tanár beszél, hanem akkor is – sőt talán akkor igazán –, amikor a csöndben gondolkoznak. 

S. E./WMN: Igaz, hogy az amerikai diákok bátrabbak?

F. G.: Sokkal bátrabbak. Olykor egészen fellengzősen válaszolnak olyan kérdésekre is, amelyekről nincs is megfelelő tudásuk. De nagyon fontos képesség, hogy az ember mások előtt is merjen érvelni, megfogalmazni gondolatokat.

S. E./WMN: Itthon a diákok nagy része úgy érzi, hogy ciki válaszolni, véleményt mondani.

F. G.:

Ha a teljes tudás száz egység, abból egy átlagos magyar diák negyvenet tud, amiből csak tíz látszik, mert nem mer megszólalni, fél, hogy hülyeséget mond. Az amerikai diák tudása lehet, hogy csak húsz, de harmincnak tűnik, mert magabiztosan vállalja önmagát. Tudja, hogy nyugodtan mondhat hülyeséget, azért van ott, hogy tanuljon.

Az egyetemistákat magyarul hallgatónak hívjuk, hiszen az oktatási rendszerünknek az a lényege, hogy a tanár beszél, a diák hallgat. Amerikában a diák inkább vitapartner, aki szeretné a legtöbbet kihozni a tanórából. Ennek nagyon egyszerű oka van: rengeteget fizetnek az oktatásért, vagyis szolgáltatásként tekintenek rá. Itthon, az állami rendszerben, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az oktatás ingyenes, pedig nálunk is rettenetesen drága, csakhogy itt az állam fizeti a költségeket. Legalábbis így gondoljuk, mert így vagyunk szocializálva. Csakhogy nem az állam fizeti az oktatás költségeit, hanem mi, adófizetők. A diákok hozzáállása is megváltozna, ha az állam nem azt sugallná, hogy ingyen tőle kapunk mindent, hanem tisztába tenné a diákok fejében, hogy a szüleik adójából mennyi pénzt költ oktatásra.

S. E./WMN: Visszatérve Taylor Swifthez! Mi lehet az oka annak, hogy ilyen nagy számban és ilyen új szerepekben vannak jelen a női előadók a zeneiparban?

F. G.: Nincs rálátásom a teljes popzenére, de régen is voltak nők a toplista élén: Tina Turner, Madonna, Britney Spears. Ha most megnézem a Spotify legkeresettebb előadóit, vagy a Billboard slágerlistáját, az élbolyban nagyjából fele-fele arányban találok nőket és férfiakat, de ennél is fontosabbak azok az új szerepek, amelyeket a női popsztárok felvesznek.

Nyilván voltak kivételek, de régen a női előadók jórészt arról énekeltek a popzenében, hogy milyen csodálatos, ha szereti őket egy férfi, és milyen fantasztikus az az aktuális férfi, akiről a dal szól.

Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy női előadónak olyan száma fusson be, mint Taylor Swift új lemezének címadó dala, amiben a volt pasijáról, az 1975 nevű rockzenekar macsó énekeséről, Matty Healyről azt énekli, hogy bár hatalmas hódítónak tartja magát, valójában olyan, mint egy tetovált golden retriever.

De a változásra a legjobb példa Beyoncé Cowboy Carter című új lemezén a Jolene című szám. Ez eredetileg a countryénekesnő, Dolly Parton ikonikus száma 1973-ból, ami arról szól, hogy az áldozatszerepben lévő nő könyörög egy másik nőnek, Jolene-nek, hogy ne szeresse el tőle a pasiját. Arra, hogy milyen az a férfi, akit csak úgy heccből el lehet csábítani, egyáltalán nem reflektál a dal. Ötven évvel később Beyoncé előveszi a számot, zeneileg lényegében nem változtat az eredetin, de átírja a szöveget, és arról énekel, hogy ide figyelj, Jolene, nem ajánlom, hogy elvedd a pasimat, különben kicsinállak. Szerintem ez csodálatos. 

S. E./WMN: Tényleg bátrabbak a mai női előadók, de azt hiszem, még mindig több kritika éri őket.

F. G.: Az önreflexív női előadókat azért is szokták kritizálni, hogy egoisták és narcisztikusak, akik mindig csak önmagukról énekelnek. Valójában arról van szó, hogy a mai popzenében új szerepük van a nőknek. Már nemcsak a rózsaszín habos-babos világ leírására van lehetőségük. Billie Eilish, Charli XCX vagy éppen Taylor Swift arról is énekelnek, hogyan küzdenek meg a szakítás fájdalmával, hogyan másznak ki az áldozatszerepből, és hogy miért nehéz fiatal vagy épp középkorú nőnek lenni.

Persze a sztereotípiák még mindig erőteljesen működnek, Taylor Swift szintjén is. Sokan még ma is úgy gondolják, hogy Taylor Swift nem saját jogú alkotó, hanem a zeneipar kreálmánya, és nem is maga írja a számait. Azt nem igazán szokták megkérdőjelezni, hogy Eminem maga írja-e a szövegeit. Miért van ez a megkülönböztetés? A válasz szerintem egyszerű: Eminem férfi, ezért könnyebben elhisszük róla, hogy alkotó, Taylor Swift pedig a szőke nő, aki bizonyára nem képes önállóan alkotni. 

S. E./WMN: Szerencse, hogy egyre több olyan erős női előadó van a popzenében, mint Billie Eilish, Charli XCX és szerencsére a lista velük nem ér véget.

F. G.: Számomra nagyon pozitív vonása a mai popzenének, hogy a dalszövegek egészen jelentős részére jellemző az a folyamatos önvizsgálat, amiben a női előadók élen járnak. Az utóbbi években a zenetudományi szakra jelentkező diákok felvételi beszélgetésein mindig meglepődünk a tanszéki oktatókkal, hogy a 18-19 éves fiataloknak milyen erősek az önreflexiós képességeik. Pontosan tudják, honnan jönnek, milyen nehézségeik vannak, és még ha nem feltétlenül tudják is, merre akarnak menni, az önismeret biztonságot ad nekik. Nem állítom, hogy a zenetudományi szakra felvételiző diákok gondolkodásában kimutatható Taylor Swift vagy Billie Eilish életművének a hatása, de azt gondolom, hogy ezek a popsztárok tökéletesen tükrözik a huszonegyedik századi nyugati ember lelkiállapotát.

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Simon Eszter