„Szerintem egész jól viselik ahhoz képest, hogy milyen tragikus a csend az utolsó hang után” – Interjú Herboly Domonkossal

–

Csepelyi Adrienn/WMN: Nemrég dr. Vigh Andreával, a Zeneakadémia rektorával beszélgettem közös projektjükről, a magyar klasszikus zene napjáról. Nagy a készülődés?

Herboly Domonkos: Azt meghiszem! Több mint húsz zeneiskola és országszerte sok-sok kamarazenekar csatlakozott a projekthez, úgyhogy már a május 30-át megelőző napokban is nagyon szép program lesz online és offline is. Van, aki kisebb szabadtéri koncertet tervez, más pedig videót készít, amit a magyar klasszikus zene napja honlapján fogunk majd közzétenni.

Cs. A./WMN: Tulajdonképpen az az érdekes, hogy eddig nem létezett ilyen nap, ugye?

H. D.: Igen. A rektor asszonytól származott az ötlet, hogy végre megrendezzük ezt a napot, az alapgondolat pedig összecseng Kocsis Zoltán törekvéseivel. De úgy tapasztaltam, hogy a szakmában nagyon mélyen benne van ez az igény: amikor leültünk egyeztetni és szervezni a Zeneakadémiával – természetesen azonnal az ötlet mellé álltunk –, majd megosztottuk más zenekarokkal az ötletet, ők is azt mondták: hú, de régóta kellene egy ilyen! Az egész magyar zenésztársadalomra igaz ez egyébként, és ennek van egy általan csak félig-meddig megfejtett oka.

Szerintem lenyűgöző ugyanis, hogy nem vagyunk óriási nemzet, de arányaiban nagyon sok zenekarunk van, a magyar muzsikusok pedig az egész világon ott ülnek a legnevesebb szimfonikus zenekarokban.

Cs. A./WMN: Egyszer készítettem egy ilyen körképet, tényleg a legkiválóbb zenekarokban játszanak a magyar művészek, és több tucatnyi nevet gyűjtöttem össze csak Európából. Mit gondol, miért van ez?

H. D.: Nem vagyok zenetudós, de úgy sejtem, valamilyen formában a magyar népzenei kinccsel áll ez szoros összefüggésben, ami a Kárpát-medencében nagyon szépen megőriztünk, de amit a bennünket ért hatások elképesztően sokszínűvé is tettek. Generációról generációra visszük tovább ezt az örökséget, amellett pedig hagyományosan nagyon sok jó zenészt képeznek nálunk. Benne van a mindennapjainkban, ezért is érzi ennek a napnak a szükségességét az egész szakma. És van egy másik szempont is, ami kifejezetten Kocsishoz köthető: úgy éreztük, hogy a magyar kortárs zenének is segíteni kell a megmutatkozását.

Cs. A./WMN: Ez miért olyan nehéz ügy?

H. D.: A kortárs zene az egész világon minden korban nagyon nehéz helyzetben van. De ne felejtsük el, a maga korában akadt, aki Johann Sebastian Bach zenéjére azt mondta: úristen, hát ez fülfacsaró! A kortárs zenészek sosem voltak könnyű helyzetben, ugyanakkor minden zeneszerző, akit ma klasszikusként tartunk számon, valaha kortárs volt. Ebben sem állunk rosszul: adtunk a világnak Bartókot, Kodályt, Dohnányit…

Szeretnénk a kortárs szerzőknek kicsit megfogni a kezét, és a többi zenekart is arra szeretnénk biztatni – és már 2022-től erre hívjuk fel majd a figyelmüket –, hogy pályázzanak nálunk, és keressék meg azt a zeneszerzőt, akit ők szeretnének, írassanak vele kortárs műveket, majd ezen a napon mutassák be.

Fontos, hogy készüljenek ilyen darabok, és el is játsszák őket.

Cs. A./WMN: A dátumválasztás pedig jelképes – ha jól értelmezem, ezentúl mindig május 30-án ünnepeljük majd a magyar klasszikus zenét?

H. D.: Igen, ez Kocsis Zoltán születésének napja. De nagyon lényeges, hogy bár az ő halála óriási veszteség az egész országnak, mi nem búsulni szeretnénk az ő születésnapján, és nem is a múlton keseregni. Az nem is illene hozzá. Ez az egész a jövőről szól. Mi lesz a magyar zenével? Hová tudunk mi eljutni ezzel, hogyan tudjuk megmutatni a nagyvilágnak, kik vagyunk, és miben vagyunk jók? A múltból, a szép hagyományokból táplálkozunk, de nekünk a következő generáció jövőjét kell kitalálnunk és elősegíteni, hogy ezek a művek megszülessenek.

Cs. A./WMN: Kocsis Zoltán annak idején nekem adta az életmentő műtétje utáni első interjút, ami – milyen szép szimbólum! – egybeesett a Zeneakadémia felújítás utáni újranyitásával. Így mesélt: „Számomra mindig is a Zeneakadémia marad a zene szent csarnoka. Amikor először beléptem az aulába, úgy hétéves koromban, azt éreztem, hogy már akkor többet tudok, mint egy perccel azelőtt.” Ön fel tudja idézni, mikor járt először a Zeneakadémián?

H. D.: Amikor először jártam a Zeneakadémián gyerekkoromban úgy, hogy az értelmem már annyira kinyílott, hogy már pontosan tudtam, hol vagyok, az egy Maurice André-mesterkurzus volt. Csodálatos emlék. De a Zeneakadémia minden zenész számára kultikus hely. A falakból szinte áradnak azok a történelmi pillanatok, koncertemlékek. Van néhány ismerősöm az Egyesült Államokban, velük szoktam viccelődni azon, hogy a legrégebbi épületük is 150 éves. Az egy egészen más életérzés – nem lenézve azt, nehogy bárki félreértse.

De nekünk meg itt a Zeneakadémia, nem véletlen, hogy a világ minden tájáról ide akarnak jönni tanulni. Tényleg mintha a zene székesegyháza lenne. Az összes nagy zenészünk onnan jött ki és oda ment be.

Cs. A./WMN: Muszáj visszatérnem erre a Maurice André-kurzusra… Épp meg akartam kérdezni, hogy kerül egy nagybőgős egy trombitakurzusra, de már eszembe is jutott: gondolom, trombitaművész édesapja vitte magával.

H. D.: Így van, ő vitt el, és óriási hatással volt rám az a nap. Nekem ez volt az első tudatos zeneakadémiai élményem, tátott szájjal néztem és hallgattam.

Cs. A./WMN: Kevésbé kellemes téma: hogy lehet a jelenlegi helyzetben évadot tervezni a Nemzeti Filharmonikusoknál?

H. D.: Ha van valami, ami a hozzánk hasonló együtteseknek nehéz, az mindig az évadtervezés. Nincs olyan, ami ennél nehezebb szülés lenne. Békeidőkben sem. Most aztán végképp meg van spékelve azzal, hogy sok bizonytalanságot tartogat a jövő, bár bizakodók vagyunk, azt gondoljuk, hogy őszre valamelyest rendeződik a járványhelyzet, és közönség jelenlétében fogunk tudni koncerteket tartani.

Nagyon nehéz, ugyanakkor egy fontos feladatot érzek ezzel kapcsolatban: ha orvosi-tudományos értelemben túl tudunk jutni a járványon, akkor jön egy mentális-érzelmi munka, amit nekünk, a kultúrában dolgozóknak el kell végeznünk.

Van mit tenni ezzel kapcsolatban: nekünk a saját eszközeinkkel kell segítenünk a közönségen.

Cs. A./WMN: Van A, B, C, D terv – és így tovább?

H. D.: Igen, folyamatosan készen kell állnunk a változtatásra. Lassan egy éve párhuzamos terveink vannak, de eléggé szeretném, hogy ezekhez ne kelljen nyúlnunk. Az az igazság, hogy nagyon elfáradtunk. Egyszerre van jelen a művészeinkben az, hogy nagyon szeretnének már játszani – a Nemzeti Énekkar tagjai énekelni –, és az, hogy bár ebben az évben nagyon sok hagyományos koncertünk elmaradt, ilyen értelemben tehát kevesebbet dolgoztunk, éreznek egy nagyon nagyfokú fáradtságot. Lelkileg nagyon meggyűrte őket ez az egy év. Muszáj valahogy rendbe hoznunk magunkat – és persze zenével fogjuk.

Cs. A./WMN: A Zeneakadémia rektor asszonya azt mondta, hogy az törzsközönségük idősebb rétege is meglepően zökkenőmentesen állt át az online közvetítésekre, és emellett fiatalokat is megnyertek az új platformok. Önöknél mik a tapasztalatok?

H. D.: Nagyon érdekes, Magyarországon mennyire rögzült a fejekben, hogy komolyzenei koncertre csak az idősebbek járnak…

Cs. A./WMN: Ez nyilván nem ilyen fekete-fehér, de kétségtelenül van alapja a sztereotípiának.

H. D.: Igen, de néhány éve már ez szerintem nem így van. Nem objektív statisztikákra építem, amit mondok, de ki szoktam menni koncertek szünetében a közönség közé, mászkálok, figyelem a reakciókat, azt, hogy milyen hatással van rájuk a hangverseny. Szokták mondani, hogy a komolyzenébe egy kicsit bele kell érni, igen, kicsit le kell lassulni, hiszen nem mindig instant fogyasztható, de jó pár éve figyelem, hogy a fiatalokat egyre jobban érdekli a műfaj. Még a színházi múltam során vettem észre, hogy nem igaz, hogy az úgynevezett magaskultúra (nem szeretem ezt az elnevezést) csak az időseket érdekli. Nem, a fiatalokat is. Találkoztam már koncertünkön punk sráccal... Megkockáztatom: talán mintha a mai fiatalok nyitottabbak lennének, mint az én generációm volt ennyi idős korában.

Cs. A./WMN: Mit tehet egy Nemzeti Filharmonikusok kaliberű zenekar a fiatalok bevonzásáért és megtartásáért?

H. D.: Például van egy sorozatunk Dinyés Dániel vezetésével, ami már nagyon rég hiányzott nekünk, zenészeknek is. Hogy valaki végre elmondja, egy zeneszerző miért azt és miért úgy írta, amit és ahogyan. Miért úgy van a dallam? Miért azokra a hangszerekre írta a szólót és nem másra? Dani ráadásul zeneszerző is, és megtette múltkor például azt a szívességet, hogy a fődallamot átírta fafúvósokról pozanokra – azonnal kiderült, miért úgy van minden, ahogyan. A fiatalok borzasztóan szeretik ezt. Eljönnek, meghallgatják, és

nem egy olyan e-mailt kaptam már egy-egy ilyen Zenemánia koncert után, hogy a barátnője elrángatta, nem sok kedve volt eljönni, lehetett volna ilyen jó időben horgászni vagy biciklizni helyette, de hát el kellett jönni, mert a barátnő nem tágított. Viszont most kinyílt számára egy új világ, megértett egy csomó összefüggést, azóta töltött már le komolyzenét, és érdekli a következő koncert.

Ilyenkor azt érzem, hogy na, ennek van értelme. Az a közönségréteg, amelyik rendszeresen megveszi a jegyet a koncertjeinkre, elvár egy minőséget, őket boldogan szolgáljuk ki, de ilyen tekintetben nincs velük más teendőnk: megkapják, amiért hozzánk jönnek, aztán elégedetten távoznak. A fiatalokkal egész más a feladatunk: az ízlésüket kell csiszolgatnunk, a gondolkodásukat árnyalni. Ez megint csak a jövőről szól, egyfajta befektetés abba.

Cs. A./WMN: Ebben például segíthet is az online átállás? Teszem azt, vidéken is eljuthatnak a koncertjeik olyanokhoz, akik a távolság miatt nem jöhetnének el személyesen?

H. D.: Így van. Ezért gondolom azt, hogy a rengeteg tragédiája és hátránya mellett a járványhelyzet erre például jó volt. Kiderült, hogy ezt lehet csinálni. Én, bevallom, az elején azt gondoltam, hogy az élő koncert nem pótolható, mert amikor ott ülök bent egy térben a kórussal vagy zenekarral, hallom, amit hallok, a rezgést átveszik az ember sejtjei, és ez monitor előtt nem tud megtörténni. Tévedtem. Megtörténik. A legutóbb pont a Zeneakadémiáról néztem egy közvetítést, aminek döbbenetes mértékben kerültem a hatása alá. Úgyhogy most már én hiszek ebben, arról nem beszélve, hogy nézőként sokkal több koncertre tudtam „elmenni”, mert egyszerűbb volt megszervezni a család mellett, hogy vacsora után gyorsan oda tudjak ülni a monitor elé.

Cs. A./WMN: Kapcsolódnék a fentiekhez: nemrég Insta-görgetés közben egy videóba botlottam, amelyen egy dél-amerikai tenor énekelt, és még ezen a kis részleten is irtóztató erővel jött át, mennyire csodálatos az előadása. A végén viszont taps és álló ováció helyett csak a süket csönd… Végül a zenekar tagjai törtek ki ovációban. De hát ott egy üres nézőtér és egy óriási hiányérzet. Zenészként milyen ezt megélni? Kapott erről visszajelzést?

H. D.: Persze. A kollégák szerintem egész jól viselik ezt ahhoz képest, hogy milyen tragikus a csend az utolsó hang után. Értik, elfogadják, és azt mondják, hogy akkor most ez a természetes. Nagyon fegyelmezetten viselik. De nekem nagyon fáj, valahányszor kicseng az utolsó hang egy-egy igazán jó koncert után, a karmester leereszti a pálcáját – és aztán teljes csend a zúgó taps helyett.

De egyébként talán nem is ez a legnehezebb, mert ekkor már eljátszották a darabot. Hanem közben! Mert a koncerttermi közönségnek még a légzése is a tempóhoz idomul, ez egy jól megfigyelhető természetes folyamat. Csakhogy mostanában mindez elmarad, mikrofonoknak és kameráknak kell játszanunk, amik élettelenek.

Pont az vész el, amiben a mi együttesünk nagyon jó: kimegyünk akár nyolcvanan-százan egy oratorikus műnél a színpadra, hogy akkor és ott a pillanatnak létrehozzunk valamit. A jelenlegi helyzet nagyon hasonlít a lemezfelvételhez, az pedig egy egészen más műfaj.

CS. A./WMN: Zárásként kanyarodjunk vissza a magyar klasszikus zene napjára: ahogy a rektor asszonytól, öntől is azt kérem, ajánljon a WMN olvasóinak három olyan zeneszerzőt, aki talán kevésbé ismert a szélesebb közönség előtt, mint Liszt, Erkel, Bartók vagy Kodály, mégis fontosnak érzi, hogy ismerjük a műveiket!

H. D.: Három, szívemnek kedves nevet mondok: Kocsár Miklós, Járdányi Pál, Farkas Ferenc.

 Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Csibi Szilvia