Ha egy nőt megaláznak, végképp nem elvárható, hogy halott magzatát a kórházra hagyja

–

Juhász Renáta és Eszes Ernő története július 15-én indult el a nyilvánosság előtt, amikor az RTL híradójában a szülőpár elmesélte a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján egy héttel korábban szerzett élményeit. Az esetre válaszul a Klinika két, részben egymásnak ellentmondó sajtóközleményt adott ki (itt és itt), erre válaszul pedig a szülőpár a Másállapotot a szülészetben oldalán tette közzé történetét, hogy tisztázza azokat a pontokat, amelyeket szerintük a Klinika nem kommunikált a valóságnak megfelelően.

Tudta: joga van hozzá, hogy a férje vele lehessen

Juhász Renáta telefonos megkeresésünkre elmondta, bár nagyon nehéz napokat él meg, jólesik neki, hogy sokan támogatják és keresik meg ismeretlenül is, megköszönve azt, hogy kiáll magáért, ezáltal pedig azért a sok anyáért is, akiknek a vetélését nem kísérték méltó módon a szülészeti ellátás során. Ez volt az első számú motivációja abban, hogy a sajtóhoz fordult. 

„Mi a férjemmel felkészülten és tudatosan érkeztünk a kórházba, de tudom, hogy sok nő nem jut hozzá ennyi egészségügyi és jogi információhoz a várandóssága során. Azt éreztem, ha mi nem így megyünk oda, ha ő nem a harmadik gyerekem, ha a férjem nem tud kiállni mellettem, akkor én ott egyedül a vaksötét mosdóban vetélek el, nulla segítséggel”

– foglalja össze Renáta. Azt is hangsúlyozza, azért sem a panaszkezelés hivatalos útját választották, mert már tapasztalta, hogy valódi megoldást jelentő, érdemi választ nem kap sem az egészségügyi intézményben, sem a felügyeleti szervnél a megtett panaszára, és változást sem ér el vele (ezzel a tapasztalattal sajnos egyáltalán nincs egyedül – a szerző).

Juhász azt is elmondta, tisztában voltak azzal, hogy egy vetélésben érintett nőnek joga van hozzá, hogy a férje folyamatosan vele lehessen, ezért amikor úgy látták, ez nem teljesül, minden alkalommal jelezték, hogy erre igényük lenne. Ugyanakkor azt is érzékelték, hogy az épület egy-egy részében mennyire kis helyen milyen sokan vannak, és elég nehezen teljesíthető egy-egy esetben a kapcsolattartás jogának tiszteletben tartása, valamint az egyénre szabottság megteremtése, így nem egy alkalommal ők is alkalmazkodtak a körülményekhez. Az egyébként is nehéz helyzetben lévő szülők számára azonban további komoly lelki terhelést jelentett a vetélés hosszas folyamata során még ezt is kezelni, főként azért, mert Juhász elmondása szerint

a férjét több alkalommal haza akarták küldeni.

A két fél történetében több szempontból is van eltérés: az események időzítését és időtartamát illetően, a nő férfi orvossal kapcsolatos kéréseit és reakcióit illetően, a kommunikáció módját illetően, és az egyes beavatkozásokkal kapcsolatos szándékot illetően is.

Ugyanakkor mind a Klinika nyilatkozatának, mind pedig az egész történetnek számos olyan vonatkozása van, amelyek tisztázása napi szinten is sok nőt érinthet, ezért jogi, pszichológiai és szülészeti szempontból is szakértőkkel egyeztettünk, és részletesen elemezzük a mostani helyzetre is vonatkozó fontos tudnivalókat.

JOGI KÉRDÉSEK

A jogi kérdésekre női kollégáinak szabadsága miatt Asbóth Márton, a TASZ Magánszféra programjának vezetője válaszolt. Az alábbiakban, a vonatkozó jogszabályok szóhasználatához igazodva a „beteg” kifejezést fogjuk használni, noha természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a szülést, perinatális veszteséget, vetélést átélő nők, emberek, nem betegek.   

Megválaszthatja-e egy nő bármilyen okból kifolyólag, hogy milyen nemű orvos lássa el?

Ilyen jogról kifejezetten nem szól a jogszabály. Azonban létezik a szabad orvosválasztás joga, ami nemcsak az ambuláns ellátásban, de az ügyeleti ellátás során is alkalmazható. Ennek egyetlen igazi korlátja van: a sürgős, életmentő vagy súlyos egészségromlást megelőző beavatkozás. Tehát a beteg jelezheti a preferenciáit azzal kapcsolatban, hogy milyen orvost szeretne az ellátás során. Az intézmény pedig szintén jelezheti, ha az ügyeleti ellátás során nem tud a preferenciáknak megfelelő orvost biztosítani. Ilyenkor a beteg döntése az, hogy vállalja-e azokat a többletterheket, amik azzal járnak, hogy hozzájusson a preferenciájának megfelelő orvoshoz: például messzebbre utazik, vagy megvárja, amíg a helyszínen elérhető lesz ilyen szakember.

Egy vetélés, perinatális veszteség esetén biztosítania kell-e az intézménynek, hogy a választott kísérő folyamatosan az érintett nő mellett tartózkodhasson?

Az egészségügyi törvény azt mondja ki, hogy a szülő nőnek joga van ahhoz, hogy az általa választott személy a vajúdás és a szülés során végig mellette tartózkodjon. Jogilag lehet kérdéses, hogy egy már nem élő magzat esetén ezt hogyan értelmezzük, de van egy ettől független jogszabály is, ami nem a szülő nőkre vonatkozik, hanem mindenkire az egészségügyben:

a súlyos, önmagát ellátni képtelen állapotban, vagy pszichés krízishelyzetben lévő beteg mellett az általa választott hozzátartozója 24 órában ott lehet. Véleményem szerint nem kérdés, hogy egy elhalt magzat világrahozatala pszichés krízishelyzetnek minősül.

Ha egy többágyas kórteremről beszélünk, akkor az, hogy egy kísérő ott ül csendben és segít a hozzátartozójának, az a másik beteg jogait önmagában nem sérti meg. Akkor sértheti, ha például vizit van, és ezért az orvoscsapat megtárgyalja az ő személyes ügyét, vagy akkor, ha valamilyen beavatkozást végeznek el a kórteremben: erre az időre kérhetik, hogy a hozzátartozó menjen ki. A látogatási időre ebben az esetben nem lehet hivatkozni, ugyanis egy teljesen másik szabályt alkalmazunk.

Milyen tájékoztatási kötelezettsége van az intézménynek a vetélés során felmerülő rutinbeavatkozások esetén, azok visszautasíthatók-e?

Valójában minden egészségügyi ellátásnak és beavatkozásnak a beteg tájékozott beleegyezésén kellene alapulnia. Nem az a dolog logikája tehát, hogy az orvos jelzi, hogy milyen beavatkozást készül elvégezni, és a beteg esetleg visszautasítja-e, hanem arról kell tájékoztatást adni a betegnek, hogy mit szeretnének csinálni, és meg kell kérdezni tőle, hogy hozzájárul-e. Az egészségügyi ellátás során tájékoztatni kell a beteget a tervezett beavatkozásról, arról, hogy miért javasolják, hogy megtörténjen, annak kockázatairól, és arról is, hogy milyen kockázata van annak, ha nem történik meg a beavatkozás, vagy várnak vele. Ezt hívják tájékozott beleegyezésnek.

Ilyenkor (ha nem életmentő vagy súlyos egészségromlást megelőző beavatkozásról van szó) a beteg szabad döntést hozhat. Ha nem egyezik bele, akkor az egészségügyi ellátónak itt egyetlen lehetősége van: a tudomásul vétel. Tehát nem jogszerű a további győzködés, presszionálás, szájhúzogatás, megjegyzések vagy felháborodás.

Az is fontos, hogy minden egyes beavatkozáshoz külön-külön kell a beteg hozzájárulását kérni, tehát egyet például magához a műtéti beavatkozáshoz, és még egyet az altatáshoz.

Elhagyhatja csak úgy az intézményt valaki az egészségügyi ellátása során?

A jogszabály kifejezetten azt mondja ki, hogy a beteg elhagyhatja a gyógyintézetet, ha azzal mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti. Ez egy élő magzat esetében mérlegelendő kérdés, azonban sajnos egy vetélés esetén, egy már nem élő magzat esetében nem az. A törvény tartalmaz még egy kijelentő mondatot, mely alapján: „A beteg a távozási szándékát a kezelőorvosnak bejelenti, aki ezt a tényt az egészségügyi dokumentációban feltünteti.” Azonban ha ez a bejelentés mégsem történik meg (bár a konkrét esetben még csak erről sincs szó), jogi értelemben nincsen következménye.

Magával viheti halott magzatát az édesanya, vagy tényleg mindenképpen át kell adnia az intézménynek boncolásra/szövettanra?

Több ombudsmani jelentés is született a témában, amelyek hatására már benne van az egészségügyi törvényben, hogy ki lehet adni a halott magzatot hamvasztás nélkül is, így ha valaki szeretné, eltemetheti. Annyit szabályoz a törvény, hogy a test kiadása a halál bekövetkezését megállapító orvosi halottvizsgálat után lehetséges. Bizonyos esetekben egészségügyi okokból úgy döntenek, hogy boncolást vagy szövettant végeznek, azonban itt a szülők akarata is számíthat. A gyakorlatban néha mind a két oldalt nehéz elérni: azt is, hogy megtörténjen, ha a szülők azt szeretnék, és azt is, hogy ne, ha nem szeretnék.

Ugyanakkor az, hogy minden elhalt magzatot kötelező lenne felboncolni, vagy szövettani vizsgálatot végezni rajta, jogi értelemben nem állja meg a helyét.

Milyen vonatkozásban és hogyan merül fel ezekben az esetekben az emberi méltósághoz való jog?

Egy várandós vagy szülő nőnek a gondozása alapvetően méltóságközpontú kérdés. Az egész ellátásnak a kórházban úgy kell történnie, hogy kiemelt figyelmet fordítanak rá: az érintett nő méltósága ne sérüljön. Sajnos a magyar szülészeti ellátásról sokszor hallani, hogy nem képes teljesíteni ezt a követelményt. Ha a nő már eleve krízishelyzetben érkezik a kórházba – hiszen iszonyú nagy teher értesülni arról, hogy elhalt a magzata, hogy ezek után mesterséges orvosi beavatkozások eredményeként világra kell hoznia –, akkor az intézménynek kötelessége úgy ellátni a beteget, hogy ez a krízishelyzet ne fokozódjon tovább, és különösen körültekintően kell eljárnia annak érdekében, hogy a beteg méltósága biztosan ne sérüljön. Ha ezen felül az érintett nő még azt is jelzi, hogy korábban abúzus érte, annak még határozottabban kell jeleznie az egészségügyi ellátó számára: fokozottan kell ügyelnie arra, hogy az érintett emberi méltósága ne sérüljön, mert különösen kitett helyzetben van.

Ha egy érintett az ellátása során segítséget kér, és nem kapja meg, ami miatt egy szükségmegoldást választ, akkor az intézménynek nem a rossznak ítélt döntést kellene rajta számonkérni, hanem azt kellene megvizsgálnia, hogyan juthatott oda a helyzet, hogy az érintett ilyen megoldást választott.

A magára hagyottság érzése nagyon súlyos méltóságsérelem egy ilyen traumatikus állapotban, a kórháznak pedig mindent el kell követnie, hogy ilyen helyzet ne alakulhasson ki.

PSZICHOLÓGIAI KÉRDÉSEK

Mit él át egy gyászoló pár, milyen reakció várható a részükről, és pszichológiai értelemben hogyan kellene segíteni őket ebben az egészségügyi ellátás során?

Nagyon fontos tudni, hogy létezik szakmai irányelv Magyarországon „A pszichológiai feladatokról szüléshez társuló veszteségek során” címmel, ami ugyan lejárt, és nem frissítették, de segítséget is adhat egyben a helyzet megértéséhez. Mivel az eset kapcsán az érintett intézmény közleményében agresszióra panaszkodott, amivel szemben az érintett pár pedig azt nyilatkozta, hogy kifejezetten nem tanúsítottak ilyen viselkedést, fontos, hogy beszéljünk arról, mi történik akkor, ha mégis megjelenik.

A fenti irányelv azon felül, hogy részletesen ismerteti, milyen körülményeket és segítséget kellene biztosítania az ellátórendszernek a veszteséget átélő szülők számára, kitér arra is, hogy a normál gyászreakció természetes része lehet akár az agresszió is, nagyon sokféle más érzelem mellett.

Az ellátó személyzetnek még akkor is kötelessége támogatóan jelen lenni, ha úgy érzik, hogy valamiben nem együttműködő az érintett. Nagyon sokféle eszköz van arra, hogyan lehet segíteni a párt, az elengedést, a gyász folyamatát. Ilyen többek között az érzelmek validálása, vagy az, hogy az érintett párnak biztosítanak egy csendes szobát, ahová elvonulhatnak, és ahol annyi időt kapnak, amennyire nekik szükségük van” – mondja Roszik Linda. A szakpszichológus tapasztalata szerint amikor kedvesen, támogatóan, és empatikusan fordulnak valakihez, nyugodtan magyarázzák el azt, hogy mit miért szeretnének tenni (szemben azzal, amikor azt mondják, hogy „kell” vagy azt, hogy „mert ez a szabály”), akkor az együttműködés nagyon magas százalékban valósul meg.

Roszik Linda kiemeli: ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson a mindennapi ellátásban, egyáltalán nem mindegy, milyen támogatást kap egy ápoló, egy szülésznő, egy orvos, vagy bárki, aki épp bemegy a munkahelyére. „Ki foglalkozik azzal, hogy ő mit csinál egy ilyen nehéz esettel, van-e szupervíziója? Kap-e segítséget ahhoz, hogy begyakorolhassa a nehéz helyzeteket, és azokat a mondatokat, amelyeket ilyenkor el kellene mondania?” – kérdezi. A szakember hangsúlyozza: az ellátórendszer dolga az, hogy ezeket biztosítsa, valamint eszközöket adjon és erőforrást.

A pszichológus nagy problémának látja: olyan szinten távolodtunk el a haláltól, hogy azon lepődünk meg, hogy egy szülő miért válik el nehezen a halott gyermekétől, és csodálkozunk azon, miért nem akarja úgy átadni, mintha az egy tárgy lenne.

Teljesen valid érzése az egy magzatát hirtelen elveszítő szülőnek, hogy nem szeretné a gyermekét egy olyan ismeretlen helyen hagyni, ahol nem tudja, pontosan mi fog történni vele, és ahol teljesen kontrollvesztetté válik. Szerinte arról kellene elsősorban társadalmi diskurzust folytatnunk, hogyan tegyük a szülők számára lehetővé azt, hogy egyénre szabottan, a saját megéléseik mentén úgy búcsúzhassanak el, ahogyan ők szeretnének.

SZÜLÉSZETI KÉRDÉSEK

Egy, a megszólalást név nélkül vállaló szülésznőnél érdeklődtünk, hogy valóban rutinszerűnek kell-e lennie egy vetélést követő méhűri tisztításnak. Azt mondta, ez minden esetben egyedi mérlegelés tárgya kell hogy legyen, hiszen – mint minden beavatkozás, ez is járhat kockázatokkal, szövődményekkel. 

Ugyanezt erősíti meg a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ által működtetett Egészségvonal honlap is, ahol ezt írják: „Teljes vetélés esetén, amikor a méh teljesen kiürül, nincs szükség külön kezelésre. Tökéletlen vetélés esetén a terhesség korától és a vérzés intenzitásától függően műtétre, esetenként ún. méhűri revízióra (nőgyógyászati küret) van szükség, hogy a méh üregében ne maradjon magzati rész vagy vérömleny, ezt általában műtéti körülmények között, altatásban végzik”.

A vetélés természetes folyamatairól egyébként alapvetően kevés a részletes, hivatalosan is elérhető tájékoztató, de fontos információ az is, hogy sok esetben, különösen az első trimeszterben otthon is megtörténhet, létezik természetes módja is. Az ezzel kapcsolatos döntés előtt mindenképpen fontos szakemberrel konzultálni. A szülésznő egyébként azt is elmondta, óriási szerepe van annak a további gyászfeldolgozási folyamat szempontjából, hogy az elengedés folyamatában hogyan kísérik az érintett családot, és minden apró részlet számíthat.

Megszólalt az ügyben az Élet.Érzés Egyesület is

Ami azért fontos, mert ők nagyon sok gyászoló szülőpár útját kísérték már végig. Sevcsik M. Anna, az Egyesület alapítója azzal kezdi: függetlenül attól, hogy az Egyetem által kiadott közleményt, vagy az édesanya beszámolóját olvassa,

egyértelműen látszik az az iszonyatos szakemberhiány és leterheltség, ami az állami rendszerben jelenleg fennáll. Azt is hangsúlyozza: látja, hogy igyekeznek jó példákat létrehozni a veszteségek kísérése terén, de az, hogy ez sikerül-e, sokszor függ az éppen ott dolgozók összetételétől.

Ő is elmondja, mekkora baj az, hogy akik ezen a területen dolgoznak, nem kapnak lelki segítséget, nincs szupervíziójuk, és nagyon sokan kiégnek, aminek a jelei az egyesülethez érkezők történeteiben is nap mint nap megjelennek. Ugyanakkor azt is gondolja, hogy bármennyire is kevesen vannak, bármennyire nehéz is a helyzet, az esetlegesen nem megfelelő bánásmód semmivel sem validálható.

Arról, hogy hogyan viszonyulnak az intézmények a szövettan, a boncolás és a test kiadásának kérdéseihez a gyakorlatban, azt mondja, teljesen vegyes a kép. Sokszor egyesületként segítséget nyújtanak ebben, közvetítenek az érintettek és a kórház között, ugyanis van, amikor épp az a probléma, hogy a szülőpár szeretne szövettant kérni, de nehéz elérni, máskor pedig a magzat kiadása ütközik akadályokba. Azt is megemlíti, hogy a patológiának ez egy nagyon speciális területe, és kevés az olyan patológus, aki kifejezetten erre a területre szakosodott, tehát valóban azt és úgy vizsgálja, ami ilyenkor többletinformációt is ad.

Akárhogy is, szerinte fontos, hogy a szülőnek legyen beleszólása abba, hogy mi és hogyan történik a saját magzatával, és készül-e szövettan, boncolás. Ahogy az is, hogy minden intézményben megteremtsék a méltó búcsúzás lehetőségét, például olyan eszközökkel is, mint az emlékek készítése: fényképpel, talplenyomattal. 

A Másállapotot a szülészetben Mozgalom folyamatosan foglalkozik az üggyel 

Oldalukon számos információt tettek közzé, és számos kérdést vetettek fel. A WMN-nek elmondták, hosszú ideje nehezményezik, hogy nagyon sokszor nem biztosítják az intézményekben a nők számára sem a tájékozott döntéshez való jogukat, sem azt, hogy a kísérőjük valóban állandóan jelen lehessen, pedig a veszteség pont annyira az apáé is, mint az anyáé.

Teljesen jogos igénynek tartják azt, ha egy szülő nem szeretné boncolásnak kitenni a babáját, vagy visszautasítja, hogy egészségügyi hulladékként kezeljék (ugyanis nem az), és ha haza szeretné vinni, el szeretné temetni. Arra is felhívják a figyelmet, hogy a hozzájuk érkező anyai visszajelzések alapján sokan pont azért akarnak otthon végigmenni a vetélés folyamatán, hogy ezeket megtehessék. „Hiányos, sokszor életszerűtlen, tisztázatlan, és nem a gyászfolyamat feldolgozását, illetve a méltó búcsút támogató az ezzel kapcsolatos jelenlegi szabályozás. Ezért érdemes lenne megfontolni, hogy a 24. hét előtt a család szabadon rendelkezhessen a búcsú módjáról, ahogy ez más országokban létező gyakorlat.

Szerintünk a magzat elsősorban a családé és nem a kórházé. Ráadásul, amennyiben egy nő úgy érzi, a vetélése során megalázzák és semmibe veszik, nem elvárható, hogy a magzatot legyen bizalma az intézményre hagyni.”

Kiemelik: mozgalomként bíznak abban, hogy a család megélésének megkérdőjelezése és számonkérése helyett az intézményben egy valós belső vizsgálat indul, hogy ne kerülhessen senki újra ilyen helyzetbe. Ha az intézmény képes empátiával és tisztelettel fordulni az érintettek felé, azzal sokat tehet azért is, hogy a család a traumáiból mind teljesebben gyógyulhasson. 

Megkerestük a Semmelweis Egyetem Kommunikációs igazgatóságát is

Akiktől a kérdéseinkre a következő választ kaptuk: „Sajnálattal tudatjuk, hogy nem tudunk válaszolni az alábbi kérdésekre, mert az üggyel kapcsolatban az Egyetem feljelentést tett.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ rudall30

Kőrizs Kata