Filákovity Radojka: Mossák kezeiket
„Senkinek nincs joga megfosztani az emberi méltóságától egy gyászoló párt”
Nem, nem és nem! Senkinek nincs joga ezt tenni! Senkinek nincs joga megfosztani az emberi méltóságától egy gyászoló párt, akik kiszolgáltatottak, elveszettek, akik félnek, és akik életük legmélyebb fájdalmát élik épp át. Senkinek sincs joga olyan körülmények közé sodorni egy anyát, hogy a kórházi mosdóban legyen kénytelen világra hozni a halott babáját. És senkinek sincs joga elvenni a szülőktől a méltó búcsú lehetőségét. A méltó búcsú ugyanis – ahogy Visnyei Barbi tartalomgyártó mondta, amikor a saját perinatális vesztesége kapcsán beszélgettünk – életeket tehetne szebbé. Ha hagynák. Ha olyan körülményeket biztosítanának hozzá, amelyek egyébként mindenkinek kijárnak. Bár azt mondhatnám, hogy ne tudnám pontosan, miről beszélt akkor. Ahogy azt is tudom, hogy nincs olyan univerzum, amiben ezekre a már elkövetett bűnökre az áldozatokkal szemben létezne feloldozás. Filákovity Radojka írása.
–
A halott babádat világra hozni már önmagában is olyan trauma, ami a DNS-edbe íródik – még akkor is, ha méltó körülmények között történik mindez, ahogy esetemben.
Aki ezt egyszer átélte, a történtek terhét az utolsó lélegzetéig cipelni fogja.
Már csaknem két év telt el azóta, hogy tizenkét óra vajúdást követően a kezemben tarthattam a halott kisfiunkat, akiről akkor már tudtuk, hogy hetek óta nem él. Akkor és ott én is meghaltam. Egy jókora darab a lelkemből vele ment, és örökre vele is marad.
Most nem fogok belekezdeni abba, hogy milyen kínkeserves és hosszú út vezetett odáig, hogy egyáltalán elfogadjam a történteket. Vagy hogy mikor hagytam abba végül a könyörgést Istenhez, hogy vegye el az én életem is, mert ezt a mérhetetlen fájdalmat nem bírom el.
Jó ideig nem volt olyan nap, amikor ne gondoltam volna, hogy bele fogok őrülni a történtekbe. Amikor ne éreztem volna, hogy anyaként, nőként csődöt mondtam, feleségként szintúgy, a férjem ugyanis nem olyan társat érdemelt, aki halott gyereket tudott csak elsőre szülni neki.
Tudjátok, mi az, amit senki nem mesél el a perinatális veszteségről?
Hogy az idő ott és akkor megáll.
Hogy hiába a több mint másfél év intenzív terápia, aminek még mindig nem vagyok a végén, mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban képes vagyok visszarepülni oda – minden testi érzés kíséretében –, amikor a kisfiamat élettelenül a világra hoztam.
Hogy pontosan elém tárul minden, ha becsukom a szemem: a szülőszoba falai, az ablakon beszűrődő novemberi fények, a férjem arca, és a babák hangja, akik felsírtak a szomszédos szülőszobában – ellentétben az én fiammal. Eddig sosem írtam még le: Áronnak hívták. És ő volt a mindenünk. A mai napig az.
Lassan két év telt el, és én tisztában vagyok vele, hogy egy élet is el fog, és én mindig emlékezni fogok arra a napra, amikor megszültem őt. A veszteség mellett ezt a legnehezebb feldolgozni: hogy az élmény – bár halványul majd –, de kitörölhetetlenül a részed marad.
Aki ezt nem élte át, nem tudhatja, milyen fájdalom. Hát most leírtam, hogy legalább mindenki lássa feketén-fehéren.
Abban, ami a kórház, a szülőszoba falain belül zajlik ekkor – egy szülőpár életének legfájdalmasabb és legkiszolgáltatottabb pillanataiban –, rengeteget számít az emberi bánásmód. A sokat emlegetett empátia, amit valahogy mégsem sikerül gyakorta megugrani még azoknak sem, akik arra tették fel az életüket, hogy embereken segítsenek.
A napokban hazánk egyik legismertebb egészségügyi intézményében lényegében cserben hagytak egy szülőpárt, akik akkor fordultak hozzájuk, miután a várandósság 20. hetében kiderült, hogy a babájuk meghalt. Támogató jelenlét híján Juhász Renáta azonban végül a kórház egy világítás nélküli vécéjében szülte meg kisbabáját.
Bocsánatkérés helyett pedig az intézmény most feljelentéssel fenyegetőzik, miután a házaspár magával vitte a magzatát és a méhlepényt.
Annyi, de annyi aspektusa van a SOTE-ügynek, ami visszataszító látlelete a magyar egészségügy helyzetének kezdve a történtektől az egészségügyi dolgozók hozzáállásán át az intézmény hivatalosan kiadott, arrogáns reakciójáig, ami csak tovább mélyíti a sebeket. Nemcsak az érintett szülőkét, hanem mindannyiunkét, akik ezt a fájdalmat cipeljük.
Hát még mindig nem látjátok, hogy a bocsánatkérés csupán a minimum, amit utólag megtehetnétek – nemcsak Renátáékért, hanem minden sorstársunkért, és azokért is, akik majd következőnek állnak ott életük fordulópontján, amikor egyáltalán nem lesz mindegy, hogyan és milyen segítséget kapnak?
Fenyegetőzés helyett ez lenne a feladat egészségügyi intézményként: bocsánatot kérni, képzéseket szervezni, protokollokat kidolgozni. Elkezdeni felülírni a rendszer hiányosságait, és mindent megtenni azért, hogy ilyen soha, de soha többé ne fordulhasson elő.
Mi ez, ha nem semmiség ahhoz a fájdalomhoz képest, amit mi cipelünk, amíg ti a kezeiteket mossátok?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ jklr
