–

A halott babádat világra hozni már önmagában is olyan trauma, ami a DNS-edbe íródik – még akkor is, ha méltó körülmények között történik mindez, ahogy esetemben.  

Aki ezt egyszer átélte, a történtek terhét az utolsó lélegzetéig cipelni fogja.

Már csaknem két év telt el azóta, hogy tizenkét óra vajúdást követően a kezemben tarthattam a halott kisfiunkat, akiről akkor már tudtuk, hogy hetek óta nem él. Akkor és ott én is meghaltam. Egy jókora darab a lelkemből vele ment, és örökre vele is marad.

Most nem fogok belekezdeni abba, hogy milyen kínkeserves és hosszú út vezetett odáig, hogy egyáltalán elfogadjam a történteket. Vagy hogy mikor hagytam abba végül a könyörgést Istenhez, hogy vegye el az én életem is, mert ezt a mérhetetlen fájdalmat nem bírom el.

Jó ideig nem volt olyan nap, amikor ne gondoltam volna, hogy bele fogok őrülni a történtekbe. Amikor ne éreztem volna, hogy anyaként, nőként csődöt mondtam, feleségként szintúgy, a férjem ugyanis nem olyan társat érdemelt, aki halott gyereket tudott csak elsőre szülni neki.

Tudjátok, mi az, amit senki nem mesél el a perinatális veszteségről?

Hogy az idő ott és akkor megáll.

Hogy hiába a több mint másfél év intenzív terápia, aminek még mindig nem vagyok a végén, mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban képes vagyok visszarepülni oda – minden testi érzés kíséretében –, amikor a kisfiamat élettelenül a világra hoztam.

Hogy pontosan elém tárul minden, ha becsukom a szemem: a szülőszoba falai, az ablakon beszűrődő novemberi fények, a férjem arca, és a babák hangja, akik felsírtak a szomszédos szülőszobában – ellentétben az én fiammal. Eddig sosem írtam még le: Áronnak hívták. És ő volt a mindenünk. A mai napig az.

Lassan két év telt el, és én tisztában vagyok vele, hogy egy élet is el fog, és én mindig emlékezni fogok arra a napra, amikor megszültem őt. A veszteség mellett ezt a legnehezebb feldolgozni: hogy az élmény – bár halványul majd –, de kitörölhetetlenül a részed marad.

Aki ezt nem élte át, nem tudhatja, milyen fájdalom. Hát most leírtam, hogy legalább mindenki lássa feketén-fehéren.

Abban, ami a kórház, a szülőszoba falain belül zajlik ekkor – egy szülőpár életének legfájdalmasabb és legkiszolgáltatottabb pillanataiban –, rengeteget számít az emberi bánásmód. A sokat emlegetett empátia, amit valahogy mégsem sikerül gyakorta megugrani még azoknak sem, akik arra tették fel az életüket, hogy embereken segítsenek.

A napokban hazánk egyik legismertebb egészségügyi intézményében lényegében cserben hagytak egy szülőpárt, akik akkor fordultak hozzájuk, miután a várandósság 20. hetében kiderült, hogy a babájuk meghalt. Támogató jelenlét híján Juhász Renáta azonban végül a kórház egy világítás nélküli vécéjében szülte meg kisbabáját.

Bocsánatkérés helyett pedig az intézmény most feljelentéssel fenyegetőzik, miután a házaspár magával vitte a magzatát és a méhlepényt. 

„Áldozatot hozok, de nem én vagyok az áldozat, hanem az állatok” – Lehet-e állatbarátabb a tojásipar?

WMN Ügy – 2024. július 18. – CSA

Annyi, de annyi aspektusa van a SOTE-ügynek, ami visszataszító látlelete a magyar egészségügy helyzetének kezdve a történtektől az egészségügyi dolgozók hozzáállásán át az intézmény hivatalosan kiadott, arrogáns reakciójáig, ami csak tovább mélyíti a sebeket. Nemcsak az érintett szülőkét, hanem mindannyiunkét, akik ezt a fájdalmat cipeljük.

Hát még mindig nem látjátok, hogy a bocsánatkérés csupán a minimum, amit utólag megtehetnétek – nemcsak Renátáékért, hanem minden sorstársunkért, és azokért is, akik majd következőnek állnak ott életük fordulópontján, amikor egyáltalán nem lesz mindegy, hogyan és milyen segítséget kapnak?   

Fenyegetőzés helyett ez lenne a feladat egészségügyi intézményként: bocsánatot kérni, képzéseket szervezni, protokollokat kidolgozni. Elkezdeni felülírni a rendszer hiányosságait, és mindent megtenni azért, hogy ilyen soha, de soha többé ne fordulhasson elő.

Mi ez, ha nem semmiség ahhoz a fájdalomhoz képest, amit mi cipelünk, amíg ti a kezeiteket mossátok?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ jklr

Filákovity Radojka