Stephany Boateng: A görkori megadja azt a szabadságot, amit a hétköznapi stressz és a rasszizmus elvenne

–

„Wow, micsoda táska” – szalad ki a számon, ahogy meglátom Stephanyt, „ja-ja, diszkós” – válaszolja ő nagy mosollyal, ahogy mellém gurul. „De a görkorikultúra nem csak a diszkóról szól ám!” – teszi hozzá rögtön, igazáról pedig ugyanúgy árulkodik szembetűnően izmos alkata, mint a mozdulatok, precizitás és komoly testtudat árad belőle.

Nincs mit tenni, ő egy jelenség. Ahogy a Városliget aszfaltján sétálunk végig, mindenkinek megakad rajta a szeme – meg kell hagyni, nem mindennapi látvány a hosszú afrohajú, félig ghánai-félig magyar lány, aki ráadásul magabiztosabban halad a korival, mint mi gyalog. Először hátrafelé gurul, aztán hirtelen lemegy guggolásba, majd jöhet egy híd, aztán szlalom – körülötte a Városliget hirtelen ’80-es évekbeli diszkónak tetszik óriási fénycsillárral, a korizás meg a világ legkönnyebb sportjának. Pedig nem az. Nemhogy hídba lemenni vele, de még stabilan megállni sem. (Esetemben erről tanúskodik egy nyolcévesen szerzett heg, azóta sem vettem a lábamra korit, na.)

Ghánából Csokonyavisontára

Nem Stephy az egyetlen, aki belezúgott ebbe a sportba – manapság reneszánszát éli a retro kétsoros, komplett közösség működik miatta, és tematikus bulikat, összejöveteleket is szerveznek. Viszont Stephy mindenképp az egyik legmeghatározóbb arca a hazai közegnek – olyannyira, hogy pár éve már ebből is él, noha eredetileg zongoraművésznek készült.

Stephany apja mindent feltett egy lapra, amikor Ghánából Magyarországra költözött.

A húszas évei elején járó férfi egy újságcikk hatására vette célba Európát, és noha sok kihívásba ütközött, az élet végül az ő döntését igazolta. Sikeresen elvégezte a pécsi orvosi egyetemet, megismerte a feleségét, akivel aztán Csokonyavisontán családot alapítottak és a község háziorvosai lettek.

Ott nőtt fel hát Stephy és két testvére is, akik – nem meglepő módon – a környék különleges karakterei közé tartoztak, és ehhez valószínűleg nemcsak a származásuk, de a érdeklődési körük is hozzátett. Mindhárman zenét tanultak ugyanis, Stephy végül a Zeneakadémián végzett klasszikus zongoraművészként. 21 éves korában aztán gyereke született – Mór, a szintén muzikális, most már ötéves kisfiú –, a Covid alatt pedig rájött: talán van, ami még a zongoránál is jobban érdekli. Mégpedig a kori.

A kori megadta azt a szabadságot, amit a Covid elvett

„A Covid alatt virálissá vált egy videó, amiben egy szenegáli származású, Berlinben élő lány korizik, és nagyon sokan ennek hatására vásárolták meg az első görkorcsolyájukat. Én is közéjük tartoztam. A korizásban megtaláltam azt a nagyfokú szabadságérzést, amire elképesztően nagy szükségem volt abban az időszakban” – meséli Stephy, hozzátéve: valójában csak Magyarországon nevezzük ezt „kori-reneszánsznak”, sok más országban a megelőző években is ugyanúgy űzték az emberek, mint a ’80-as évek dizsijeiben. És noha sokak számára a zenével és a tánccal kapcsolódik össze, valójában a kori jóval több ennél. Stephy például énreprezentációt és bátorságot talált benne, ami az élete egyéb területein is fejlődéshez vezetett. „Magabiztosság kell ahhoz, hogy kimenj az utcára korizni – főleg az esetemben, félvér lányként Magyarországon.

Garantált, hogy megnéznek, tesznek majd megjegyzéseket, catcallingolnak. De ha felrakom a fülhallgatót és csak megyek, az elképesztő bátorságot ad, és hidegen hagy, ha bámulnak”

– mondja, hozzátéve: sokat segített a kori abban, hogy szintet lépjen az önismeretében.

„Ez hétköznapi helyzetekben is látszik. Ha gurulsz egy egyenes talajon, aztán jön egy durvább felület, az első pár alkalommal kétszer is meggondolod, hogy rámenj-e. Aztán ha már régóta korizol, sokkal bátrabb leszel. Nekivágsz, és csak mész, hezitálás és túlagyalás nélkül. Mára már nehezebben viselem a környezetemben is a döntésképtelenséget, talán pont ezért.”

Az egyébként, hogy mennyi mindent jelenthet a kori, már abból is látszik, hányféle verziója létezik a világban. Ott van például a roller derby, amiben két görkoris csapat verseng egymással egy kör alakú pályán – halkan megjegyzem: vér, veríték és nem kevés könyöklés árán. Aztán a speed-skating, amiben nevéhez híven a tempóé a főszerep: akik ezt a vonalat választják, a sebességre koncentrálnak, vadabb helyeken akár autók között száguldozva. De adott még a jamskating, ami a breaktánc elemeivel operál, páros, társas műfajok, mint a ballroom skating, valamint a skate dance, amit a Stephyék közössége is előszeretettel űz.

Egy azonban közös mindben: a sikerélmény nem jön könnyen, jó sok gyakorlás kell még egy látszólag egyszerű trükk abszolválásához is. Stephy jól tudja ezt, hiszen amellett, hogy ő maga autodidakta módon tanulta meg a trükköket, és most már heti nyolc-kilenc órában oktat is a SkateLabben. Az előbb említett okból kifolyólag nála minimum öt órára lehet szerződni: szeretné ugyanis, hogy minden érdeklődő esélyt adjon magának, és ne vegye kedvét az, ha az első alkalommal még nem jönnek össze a legjobb figurák. Véleménye szerint itt hasznát veszi a zongorázás alatt elsajátított képességeinek is: többek között annak, hogy befelé figyel, észreveszi a javításra váró részeket, és mind magát, mind tanítványait „megtanítja tanulni” is. Ahogy ő fogalmaz: a tanulás is egy képesség, amihez türelem kell, na meg önszeretet, hiszen meg kell engedned magadnak, hogy olykor hibázz. 

Nemcsak sport, de életérzés és közösség is

A feljebb említett attitűd adja a közösség esszenciáját is: az országban meglehetősen nagy skaterhálózat alakult ki, aminek tagjai amellett, hogy örömmel lelkesítik és tanítják egymást, közös jameken – heti egyszer, az Univerzális Koribalhén – élvezik a korizás örömét, tanulnak és építenek közösséget. Stephy szerint ennek pedig nemcsak sport- és kultúra, de identitásformáló ereje is van. 

„Számomra mindig nehézséget okozott az, hogyan definiáljam magam. Itt születtem és magyarul beszélek, de sosem lehettem »csak egy lány« az osztályban, mindig »a fekete lány« voltam. Ha elmegyek Ghánába, ott ugyan találkozhatok a rokonaimmal, de nem mindenki beszél angolul, köztük pedig fehérnek számítok. Sokáig éreztem úgy, hogy nehéz magam meghatároznom, de aztán teremtettem magamnak egy identitást, ami teljes egészében én vagyok”

– mondja, hozzátéve: korival a lábán sokkal magabiztosabb, könnyebben legyint a beszólásokra, megjegyzésekre. Ha csak bedugja a fülest, lejátssza a kedvenc zenéjét és suhanni kezd az utakon, máris saját, komfortos világába kerül. Egy olyan világba, aminek szerves része a zene, az önfelvállalás, a városligeti jamek, a szabadság. 

Stephy rendszeresen koris jameket szervez a Skate Jam Budapesttel, ezekre sokszor külföldi arcokat is elhívnak. Velük ilyenkor tapasztalatot cserélnek, megmutatják egymásnak az országukra jellemző stílusokat, és aztán görkoris fesztiválokra is invitálják egymást. Ő most épp Párizsba készül például, de járt már Londonban és Barcelonában is korizni. Azt is hangsúlyozza, hogy ezek a fesztiválok egészen máshogy működnek, mint a nagy zenei happeningek: itt nincs is szükség semmilyen tudatmódosítóra, mert ahogy a közösség egyik tagja fogalmazott: itt mindenki „be van korizva”.  

És noha Stephy élete nagy részben a kori köré szerveződik – amikor nem tanít, akkor videóklipekben vagy kampányokban szerepel, nemrég például egy divatbemutatón vett részt –, így is jut ideje arra, hogy folyamatosan dolgozzon önmagán. Ő nem az a típusú ember, akit könnyű keretekbe zárni a társadalmi konvenciók alapján: bátran kísérletezik, keresi a saját útját, ennek állomásait pedig szívesen megosztja a követőivel is – legyen szó arról, hogyan fejlődik a sportban, vagy mit gondol a társadalmi tabukról. Jövőbeni terveiről azonban nem szívesen mesél. Azt mondja: noha tele van célokkal, a jövőn való gondolkodás helyett inkább a jelenben szeretne lenni, hiszen az élet úgyis sokmindent átír. Azt hiszem, ebben hihetünk neki: talán édesapja sem gondolta volna 50 évvel ezelőtt, hogy Ghánából Csokonyavisontán köt majd ki, és lám, milyen jó, hogy hallgatott a belső hangjára, és mindig a következő lépésre koncentrált. Ha hiszünk a pillangóhatásban, kijelenthetjük: talán ha nincs az a Magyarországról szóló cikk pár ezer kilométerrel arrébb, nem létezhetne most ilyen inkluzív és megtartó skaterközösség sem a fővárosban.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma