–

Természetesen az én gyerekkoromnak is meghatározó része volt, hogy a legnagyobb őrület idején kaptam egy cipőre csatolható, kétsoros görkorcsolyát, amivel az újpesti házunk előtt menőzhettem le meg föl. De ma már enyhén lesajnálom az akkori, tudatlan kis önmagamat, aki azt hitte, ennél vagányabb dolog nincs a világon. Jó pár évvel később, a kétezres évek elején ugyanis megkaptam addigi életem legnagyobb szülinapi ajándékát, egy egysoros görkorit. És igazából akkor kezdődött az új korszak az életemben.

Hogy ez mit takar, arról egy kicsivel később, de most muszáj közbevetnem, hogy ez azt jelenti, hogy valójában nem is James Plimptonnak, hanem még az elődjének, az első, kezdetleges görkori feltalálójának, John Joseph Merlinnek kellene köszönetet rebegnem, ugyanis ő még a jégkori mintájára hozta létre az első guruló cipőjét.

Neki volt igaza: a kerekeknek egy sorban kell állniuk ahhoz, hogy az ember igazán könnyedén suhanhasson rajtuk.

Sajnos azonban Merlin nem fejlesztette tökélyre sem a találmányát, sem a görkoris tudományát, mielőtt bemutatta a nagyközönségnek, így a debütálásnak súlyos kudarc lett a vége. A legenda (és a Magyar Országos Görkorcsolyázó Szakszövetség) szerint ugyanis Merlin egy londoni farsangi bálon jelent meg először a szerkezetével 1760-ban, és hegedűvel a kezében gurult át a termen, a táncoló párok tekintetének kereszttüzében. Ám a fémkerekekkel ellátott cipőhöz nem tervezett féket, és a kanyarodás technikáját sem ismerte, így az attrakciónak az lett a vége, hogy kezében a hegedűvel nekiment a falnak. És megsérült.

Megjegyzem, hegedűvel a kézben, esetleg még egy értelmezhető dallamot is játszva ma sem lenne könnyű görkorcsolyázni – tekintve, hogy a karokra szükség van az egyensúlyozáshoz –, és ha hozzávesszük a fémkerekeket, meg a golyóscsapágy hiányát, akkor nincs mit csodálkozni ezen a történeten. A bukás borítékolható volt. Én azért rendkívül hálás vagyok neki, szerintem megérte az áldozatot, amit a világért hozott. Mert így időnként akadt valaki, aki továbbgondolta a tervét, és fejlesztett rajta.

Plimpton például úgy, hogy két sorba rendezte a kerekeket, de vele párhuzamosan 1819-ben a francia M. Petitbled hivatalosan is szabadalmaztatta az első egysoros változatot is (in-line roller skate-nek hívják angolul), és 1840-ben például már ezzel imitálták a jégkoris jelenetet a Le Prophete című operában. A találmány valódi népszerűségéhez azonban az is kellett, hogy 1884-ben Levant M. Richardson hozzátegye a golyóscsapágyakat, amikkel könnyebbé vált a használata, és beköszöntsön a XX. század a maga sebességkultuszával.

A görkori ma egyenes úton tart afelé, hogy ne csak szabadidős tevékenység legyen, hanem többféle, komoly sportággá váljon – így természetesen rendeznek belőle gyorsasági versenyeket, hoki mérkőzéseket, freestyle bajnokságot, és létezik műgörkorcsolya-szakága is, bár azt, hogy ezek közül bármelyiket olimpiai sporttá emeljék, még nem sikerült elérni.

Pedig nyilvánvaló, hogy mindazt, amit a jégkorival művelni lehet, ugyanúgy meg lehet csinálni görkorival is.

Én azonban már lemaradtam arról, hogy ezen a szinten űzzem a művészi görkorizást, pedig ha gyerekkoromban létezik, és tudok róla, biztos ez lett volna a vágyam. De mivel csak húszéves koromban szökkent szárba a szerelmünk, be kellett érnem azzal, hogy a városban furikázok vele, görkoris Cindynek képzelve magam.

via GIPHY

Az első görkorim – amit addig hordtam, míg le nem tört a lábamról –, még olyan merev műanyagból készült, mint egy síbakancs. Szerencsém volt: abban az időben a Szent István parknál laktam, így először a pesti rakparton gyakoroltam fel s alá, aztán felmerészkedtem a Margit-hídra, hogy éveken át a Margitsziget legyen a második otthonom. Hetente háromszor–négyszer jártam át három–négy köröket futni, és mint most megtudtam a Nemzetközi Görkorcsolya Szövetség honlapjáról, ezzel pont ugyanannyi kalóriát égettem, mintha tényleg futottam volna – amire viszont sosem lettem volna képes. Nem mintha az edzés meglátszott volna rajtam… Sosem fogytam a görkoritól, és nem is érdekelt ez a szempont.

A görkorizást az ember nem a testéért, hanem a lelkéért csinálja.

Időnként akadt hozzá társam, de gyakran jártam egyedül is, ami egyfajta terápia volt nekem. Összenőttem a Margit-szigettel, mint Krúdy és Arany, ismertem minden arcát. Ledöngetni a hídról, és befutni a szökőkúthoz… olyasmi érzés volt, mintha egy lobogó fülű spániel lennék, aki rég látott gazdija ölébe szalad.

Hamar úgy alakult, hogy áprilistól novemberig görkoris életmódra váltottam, ahová csak lehetett, ezzel közlekedtem – úgy értem, oda, ahol nem volt gond, ha izzadtan és csatakosan jelenek meg. De még ez sem feltétlenül igaz. Abban az időben a Magyar Televízió Szabadság téri épületében is dolgoztam, és mivel az egy hatalmas palota (Tőzsdepalota volt valaha), és a smink a stúdiótól igencsak messze esett, volt, hogy oda is inkább görkorival érkeztem. Az Infoparkban található szerkesztőségbe, ahol meg az újságírói szárnyaimat bontogattam, végképp.

Természetesen egy időben a Hősök terét is előszeretettel látogattam, ahol valódi görkoris bandára leltem – ott tanultam meg, hogy fogócskában fejleszthető legjobban a görkoris technika. A Hősök terén ismerkedtem meg azzal a perzsa sráccal is, aki alkalmi oktatóm lett – ő mutatta meg, hogyan kell hátrafelé koszorúzni, aminek következtében leszereltem a cipőmről a féket, mert az csak akadályoz a figurázásban. Csakhogy fék nélkül megállni sajnos soha senki nem tanított meg, azóta is a sorsra bízom magam. (Erre természetesen senkit nem buzdítok.)

A berlini ösztöndíjamra is vittem magammal a guruló bakancsomat, csakhogy ott rémesek a járdák, csak kijelölt görkoris terepen érdemes próbálkozni, illetve nyaranta többször lezárják a várost, és olyankor több ezer görkoris veheti birtokba az autóknak szánt aszfaltot. Ez Európa legmenőbb nagyvárosaiban így van, nálunk azonban csak Szeged kísérletezett vele pár évig. (Kicsit neheztelek a futókra és biciklistákra, amiért nekik jut pár nap lezárás Budapest utcáin is.)

Sajnos az én életemben a hardcore görkoris éveknek vége szakadt azzal, hogy Budára költöztem, és ha az embernek előbb cipőt kell húznia ahhoz, hogy aztán görkorira válthasson, az nem az igazi.

Márpedig a hegyes-dombos vidékeket nem görkorira találták ki. A másik ok, ami a görkorisok életét Pesten is megnehezítette, az a sok díszburkolat. Időnként az a – kétségkívül torz – benyomása támad az embernek, hogy ezzel direkt a görkorisokat akarták megszivatni távol tartani. Bezzeg a Hősök tere díszburkolatát hagyták ebek harmincadjára, mára olyan állapotba került, hogy csak az induljon oda nyolc keréken, aki kifejezetten szeret esni.

Úgyhogy számomra az, ha felcsatolhatom újra a görkorimat, valódi ünnep. Most is van egy bejáratott útvonalam, de azzal visszafelé dombnak fel) már tudatosan kalóriát is égetek. Ettől még, amikor kivörösödött fejjel, lüktető halántékkal, izzadságban fürödve elsuhannék mellettetek, tudjátok, hogy valójában a mennyekben járok. Görkorizni maga a szabadság, és hogy emellett megmozgatja a test összes izmát és porcikáját, erősíti a szívizmokat, fejleszti az egyensúlyérzéket, oldja a stresszt, és annyi energiát éget, mint egy intenzív aerobik óra, az már csak hab a tortán. Egyet kérek búcsúzóul: a kutyákat tartsátok távol tőlem. Ők valamiért gerjednek a boldogságban fürdő, sebesen suhanó emberekre.   

Gyárfás Dorka