A vasúti sorozatgyilkos-páros, aki Michael Jackson híres dalával készült a vadászatokra

–

A krimikből és a true crime-tartalmakból ma már jól ismerjük a profilozás lényegét: szakemberek a nyomok és egyéb információk alapján felrajzolják, hogy az elkövető vagy elkövetők milyen emberek lehetnek, hogyan élnek, milyen traumák érhették őket, miből következett az adott viselkedésmintázat. Ha sorozatgyilkosokról van szó, a gyakori elemeket már jól ismerjük: erőszakos hajlamú, gyerekkorukban a közösségből gyakran kirekesztett emberek, akik lépésről lépésre haladnak az egyre brutálisabb tettek felé. A külvilág pedig sokszor mit sem sejtett, hiszen az elkövetők a hétköznapi ember álarca mögé bújtak. Persze vannak kivételek, de a fenti leírás számos esetben rímel az elkövetőkre.

A gyilkolás, pláne a sorozatgyilkolás az esetek jelentős részében magányos „műfaj”: a gyilkos egyedül van a vágyaival, késztetéseivel, beteges hajlamával, hiszen az a társadalom többi tagjának elfogadhatatlan, és a szabadságuk záloga, hogy senkivel sem osztják meg sötét titkukat.

Azonban ha két beteg elme mégis egymásra talál, és csak tovább erősítik a másikban a szadista hajlamokat, abból bestiális cselekedetek sora következik – ahogy az történt a két iskolai jó barát, John Duffy és David Mulcahy esetében.

Két kívülálló

John Duffy visszahúzódó, magányos tinédzser volt, aki alacsony termete és pattanásos arcbőre miatt ideális alanya volt iskolatársai szekálásának és bántalmazásának. David Mulcahy hasonló cipőben járt, őt is kivetette magából a közösség, a két fiú az iskola falain belül pedig hamar egymásra talált. De nem csak kívülállóságuk kötötte össze őket: mindketten előszeretettel kínoztak állatokat.

A két férfi barátsága a középiskola után is megmaradt, és erőszakos vágyaik csak tovább erősödtek. Kezdetben azzal szórakoztak, hogy késő esténként az utcán ijesztgették az embereket, de egy ideig ennél tovább nem mentek. Közben mindketten megházasodtak és munkájuk lett: Mulcahy az építőiparban helyezkedett el, míg Duffy a vasútnál kapott állást – ez meghatározó volt későbbi bűntetteiket illetően, hiszen mivel Duffy jól ismerte a környék vasúthálózatát és az elhagyatott pályaudvarokat, könnyen találtak ideális helyszínt áldozataik megerőszakolásához és megöléséhez.

Nemi erőszakok sorozata

A két férfi 1982-ben szintet lépett a beteges vágyak kiélésében: az észak-londoni Kilburn nevű kisvárosban késő este elraboltak, megkötöztek és megerőszakoltak egy 22 éves nőt. Ez azonban csak az első állomás volt –

egy év alatt tizennyolc nőt erőszakoltak meg az észak-londoni körzet vasútvonalai melletti kies részeken, és bár egy rövid időre leálltak (amihez feltehetően köze volt Duffy válásának), 1984-ben újrakezdték, és egy évvel később már három nőt erőszakoltak meg egyetlen este alatt.

Bár a rendőrség összekötötte az eseteket, mégis csak egy elkövetőt véltek a támadások mögött, akit a „vasúti erőszakoló” néven emlegettek a lapok.

Szadista csapatmunka

A két férfi egyre gyakrabban csapott le, magabiztosságuk pedig abból a beteges csapatmunkából nyerték, ahogyan működtek a bűncselekmények elkövetése közben: az egyikük mindig őrt állt, amíg a másik megerőszakolta az áldozatukat, és egyes források szerint gyakran pénzfeldobással döntötték el, hogy ki kezdi a bestiális rémtettet.

Duffy és Mulcahy az áldozatokra való vadászatot játékként fogta fel, és hallatlanul élvezték. Ahogy telt az idő, és látták a rendőrség tehetetlenségét, maguk is elhitték, hogy érinthetetlenek, és egyre borzalmasabb módon bántak el áldozataikkal, akik mindig egyedül közlekedő nők voltak. A támadásaik előtt pedig Michael Jackson Thriller című számát hallgatták, hogy felspannolják magukat a vadászatra.

Mindeközben a külvilág felé élték az átlagos, családos életüket: Duffynak egy, Mulcahynek négy gyereke született.

Az erőszak már nem volt elég

Míg Duffy szexuális frusztrációit és beteges vágyait kielégítette a nemi erőszakok sorozata, Mulcahy többet akart. A szakemberek szerint ő volt a domináns kettejük viszonyában, és az erőszakosabb is.

1985. december 29-én hideg, sötét este volt, a 19 éves Alison Day pedig barátaihoz igyekezett, amikor a gyilkos páros lecsapott rá. Őt is megerőszakolták, azonban ezúttal továbbmentek: megfojtották, és a közeli folyóba dobták a nő holttestét. Egyes források szerint ezúttal azért gyilkoltak, mert Mulcahy véletlenül kimondta Duffy nevét, máshol azt írják, a férfi direkt nevezte nevén társát, hogy ez lehessen az indok a nő megölésére. Akárhogy is történt, Day megölésével a férfiak szintet léptek, és két további gyilkosság következett.

1986-ban egy 15 éves kislányra, Maartje Tamboezerre csaptak le, aki biciklivel ment a helyi boltba édességért. A lányt megerőszakolták, egy speciális kötéllel megfojtották, majd a holttestét megpróbálták elégetni.

Az utolsó gyilkosság egy hónappal később történt: Anne Lockot, a London Weekend Television munkatársát szintén megerőszakolták és megfojtották, a holttestét pedig egy közeli mezőn hagyták. Őt is a speciális zsinórral ölték meg, és ez a részlet jelentette aztán egyikük vesztét. 

Egyikük rács mögött

A rendőrség ekkor már valóságos hajtóvadászatot indított az elkövető(k) ellen. Duffy rajta volt a gyanúsítottak listáján, korábban ugyanis már volt dolga a rendőrséggel, amikor saját feleségét szexuálisan bántalmazta.

A rendőrök bevitték, és a korábbi áldozataik közül öten felismerték a támadójukat, de ez még nem volt elég bizonyíték, hogy benntartsák. A rendőrség azonban megfigyelte, és egy este, amikor Duffy egyedül ment a közeli parkba, hogy újabb áldozatot találjon magának, elfogták, miközben egy nőt követett a sötétben. A házkutatás során megtalálták nála annak a speciális kötélnek a darabjait, amikkel megölték az áldozataikat. Duffyt végül négyrendbeli nemi erőszak, illetve Maartje Tamboezer és Anna Lock megölésében találták bűnösnek – mivel az első áldozatuk, Alison Day holtteste több napot töltött a folyóban, így rajta nem találtak megdönthetetlen bizonyítékot, ami Duffyhoz kapcsolta volna a megölését.

A férfi életfogytiglani börtönbüntetést kapott úgy, hogy 30 év múlva szabadulhat legkorábban, bár a bíró már akkor is jelezte: nem valószínű, hogy Duffy valaha is elhagyja a börtönt.

Tíz év hallgatás

Duffy tehát börtönbe vonult, és bár többször kihallgatták, egyszer sem tett említést arról, hogy nem egyedül követte el a rémtetteket. Tíz évig őrizte a közös titkukat, miközben Mulcahy továbbra is szabadon élte a látszólag rendes családi életét – Duffy elfogása után ugyanis egyedül már nem folytatta a támadásokat. 

1997-ben aztán a férfi börtönpszichológus segítségét kérte rémálmai miatt. Dr. Jennie Cutler rendszeresen járt hozzá beszélgetésekre, a férfi pedig egyszer csak kibökte az igazságot: nem egyedül követte el a rémtetteit, a társa pedig ma is szabadlábon van.

Állítása szerint azért vallott, mert meg akart szabadulni a tehertől, amit a titok jelentett, és az volt a célja, hogy Mulcahy soha többet ne bánthasson senkit.

Duffy részletes beismerő vallomása után Mulcahyre is lecsapott a rendőrség, aki mindvégig ártatlannak vallotta magát, és arról akarta meggyőzni a bíróságot, hogy egykori legjobb barátja bosszút akar állni rajta. A védekezése nem jött be, amiben komoly szerepe volt a technológia fejlődésének: akkor már elérhető volt a DNS-vizsgálat, aminek segítségével mindhárom gyilkossággal össze tudták kötni a férfit, ezek a perdöntő bizonyítékok pedig megpecsételték Mulcahy sorsát is: 2001-ben ötrendbeli nemi erőszak elkövetésében, három gyilkosságban és további öt nemi erőszak eltervezésében találták bűnösnek, és életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Duffy az új bizonyítékok fényében további tizenkét évet kapott.

Az egykori két legjobb barát mai is életfogytig tartó börtönbüntetését tölti Angliában.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ Wiki4All

Dián Dóri