Élősködik-e a társadalom testén, aki nem vállal gyereket? – vagy ellenkezőleg?

–

A Kalahári sivatagban járunk: tikkasztó forróság, sík terep, minimális búvóhely és még kevesebb táplálék. Itt élnek a szurikáták, ezek a cuki, mémekből és természetfilmekből is mindenki által ismert, apró termetű emlősök. „Nagycsaládos” állatok: mintegy 50 egyedből álló csoportokban élnek ugyanis. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egyes szurikáta azzal járulna hozzá a fajfenntartáshoz, hogy maga is utódokat hoz a világra. Sőt.

Hat-hét nőstény szurikáta közül átlagosan mindössze egynek születnek kölykei: ők a domináns nőstények. A többi nőstény ellenben nemcsak hogy az új jövevényeknek adja táplálékának 40 százalékát a születés utáni három hónapban, de az első 2-3 hétben maga is őrzi és szoptatja (!) a domináns nőstények utódait.

Hogy ennek mi értelme? Nagyon is sok: a populáció szempontjait figyelembe véve ez a lehetséges legsikeresebb stratégia. Ahelyett ugyanis, hogy valamennyi nőstény a saját utódaival lenne elfoglalva, s emiatt az összes nőstény kiszolgáltatottabbá válna az utódgondozás miatt, veszélyeztetve a fennmaradást, a feladatmegosztásnak hála a „nagycsalád” esélyei nőnek. Sem a felségterületüket nem fenyegetik más szurikátacsoportok, sem az éhhalál nem fenyegeti az utódlás miatt átmenetileg legyengült nőstényeket. Így a domináns nőstények évente akár 20 kölyköt is világra hozhatnak. 

Mindig ez a példa jut szembe, amikor valaki amiatt van felháborodva, hogy nem minden nő vállal gyereket. Persze, mi nem vagyunk szurikáták, ugyanakkor elsődleges érvként az szokott ilyen vitákban előkerülni, hogy „de hát az a természetes, hogy az ember gyereket akar”, meg hogy „már régen kihaltunk volna, ha mindenki így gondolkodna”.

Nos, nem egészen.

Az ugyanis már az állatvilágban is megfigyelhető, hogy a populáció bizonyos hányadának egyszerűen nem születnek utódai. Ez azonban – és itt jön a lényeg! – nem jelenti azt, hogy az utód nélküli egyedek ne töltenének be fontos szerepet a fajfenntartásban.

(Ha már tényleg ennyire primer megfogalmazással akarunk élni, ugye.)

Mongúzéknál nincs különcködés

Michael Cant brit evolúcióbiológus különös megfigyeléseket tett a mongúzok szaporodását kutatva.

Párzáskor az idősebb nőstények élveznek előnyt, csak utánuk kerülhetnek sorra a fiatalabbak – a szülést azonban valamennyi vemhes mongúz összehangolja. Nem tévedés: az eltérő fogantatási időpontok ellenére egyszerre hozzák világra utódaikat. Ha valamelyik fiatal egyed véletlenül előbb fial, azt az utódot a többi nőstény megöli.

Ez az elsőre nehezen érthető szokás szintén a populáció fennmaradását szolgálja: egy „nem megfelelő” időben született utód aránytalanul sok energiát vonna el a közösségtől, vagy esélye se lenne életben maradni – így aztán, kizárólag populációbiológiai értelemben véve, „gazdasági” döntést hoznak azzal, hogy elpusztítják. 

A mongúzok ugyanis szintén közösségben nevelnek „gyereket”, és a fajfenntartás szempontjából az a legelőnyösebb, ha az utódok egyszerre születnek, egyformán fejlődnek, s világra jöttük után „bedobják őket a közösbe”. Erre a legjobb példa Cant professzor kutatásának egy másik része, amely során egy adott populáció egyes nőstényeit vemhességük ideje alatt plusz táplálékkal látták el a tudósok, lehetővé téve, hogy nagyobb és erősebb utódaik szülessenek.

A kísérlet különös eredményt hozott: a jobb helyzetbe hozott nőstények ezek után extra munkát végeztek azért, hogy a többi nőstény kisebb, gyengébb kölykei mihamarabb utolérjék az ő kicsinyeiket. (Igen, ez az a rész, amikor érdemes elgondolkodni az emberi fajjal kapcsolatos párhuzamokon…)

Ugyanez a kutatás azt is bebizonyította, hogy a mongúzok egy idő után nem voltak képesek különbséget tenni a saját utódaik és a többiek ivadékai között. Egy nagy, közös alomról gondoskodott valamennyi egyed, amelynek az összes tagja ugyanolyan fontos volt a fajfenntartás szempontjából. És ha a fajfenntartás úgy kívánta, egyes, nem megfelelő időben világra jött utódoknak meg kellett halniuk. Ugye, ilyenkor már nem is tűnnek annyira jó érvnek a természet törvényei?

Alloparentális utódgondozás 

No, de vissza a „szurikátaovikhoz” és a mongúzok „mindent a közösbe” módszeréhez! Mit mond nekünk ez a két egyszerű példa? Azt, hogy

a teljes faj fennmaradása egyáltalán nem csak a közvetlen szaporodáson múlik.

Aki pedig tök egyedül szeretne nekivágni ennek, társadalmi védőháló, közösség nélkül, az nemcsak nehéz helyzetben találhatja magát, de lényegében mások helyzetét is megnehezíti. Nem véletlenül mondják: egy gyerek felneveléséhez egy falu kell…

Alloparentális gondozásnak nevezzük az utódgondozásnak azt a fajtáját, amikor az egyes egyedek nem a saját ivadékaikról gondoskodnak. Ez az önzetlen segítségtől az önfeláldozásig igen széles skálán mozoghat.

Néhány példa rá: 

• az előző alomból származó kölykök segítenek az újabb alom gondozásában (ez megfigyelhető egyes majomfajoknál vagy a delfineknél is);
• ha az anya elpusztul, gyakran az idősebb lánytestvére veszi át kölykei gondozását;
• a cuki „kutya szoptatta az elárvult kiscicákat” típusú videók szereplői is az alloparentifikáció példái;
• egyes méhfajoknál és a hangyáknál a boly egyes tagjai feladják a saját utódvállalásukat azért, hogy mások utódjait gondozzák;
• a rézuszmajmoknál vagy például a gyűrűsfarkú lemuroknál léteznek úgynevezett „bébiszitter nőstények”;
• a vámpírdenevér-kolóniák nőstényei megosztoznak az egyénenként szerzett élelmen.

Ha az emberi fajra vonatkoztatjuk a kérdést, az alloparentális utódgondozás körébe tartoznak a bölcsődék, óvodák és iskolák, az egymás gyerekeire vigyázó szülők, a különféle napközik és nyári táborok, a nagyszülői segítség különféle formái is.

És itt ér körbe az, amit a leggyakrabban vágnak azok fejéhez, akik nem vállalnak gyereket: hogy ha megtanulnánk az alloparentális ivadékgondozás felől megközelíteni a dolgot, hirtelen egész másfajta hálózat bontakozna ki a szemünk előtt. 

Mert miért is ne kellene alloparentális ivadékgondozásnak tekinteni azt, amikor

• a gyerektelen szomszéd vigyáz a gyerekedre, míg orvoshoz mész?
• a gyerek keresztszülei megveszik neki az ajándékot, amire neked, a nevetségesen alacsony szülői juttatásoknak tulajdoníthatóan, nem marad kereted?
• a tudatosan gyermektelen nagynéni nyaralni viszi a gyereket?
• az egyelőre szingli barátnőd könyveket vesz neki?
• az idős szomszéd bácsi megtanítja neki a világ fővárosait? (Velem konkrétan ez történt, és azóta is hálás vagyok neki mindezért.)
• a külföldi rokon következetesen idegen nyelven beszélget vele, így segítve a nyelvtanulását?
• a nővér, aki a kórházban odafigyel a kivizsgálás során a gyerekedre, és persze az orvos, védőnő stb., aki óvja az egészségét?
• a szomszéd gazda naphosszat a növényei között ül ugyan, meg se nősül soha, de minden évben kapsz tőle egy kosár zöldséget, amit a gyerekeiddel elfogyaszthatsz, és amivel spórol neked egy csomó pénzt?
• a kollégád, akinek nincs gyereke, az őszi és tavaszi szünet alatt nem megy szabira és többet vállal, hogy te a saját gyerekeiddel lehess?
• a másik kollégád, aki köztudottan nem kedveli a gyerekeket, beugrik helyetted, amikor a tied beteg lesz, és tartja a frontot, hogy határidőre elkészüljön egy feladat, amelyből mindannyian pénzt láttok majd?

De mehetünk tovább is: a nevelőszülőség, az örökbefogadás fogalmilag mind-mind alloparentális ivadékgondozás, amelynek a populáció szempontjából kiemelten fontos feladata van: megvédeni a védtelen utódokat és gondoskodni a fejlődésükről. Épp ezért egy értelmesen működő társadalomnak csakis az lehet a jól felfogott érdeke, hogy minél többen fogadhassanak örökbe – és ehhez minden tudásbeli, anyagi és adminisztrációs segítséget megkapjanak. 

Hoppá: ugye, hogy így kicsit más arra gondolni, élősködik-e egyáltalán valaki a társadalom testén? Mi van, ha mindössze egészen eltérő szerepünk van a nagy egész – vagy ha úgy tetszik: a fajfenntartás – szempontjából, és a populáció egésze sokkal sérülékenyebb, ha ezek közül a szerepek közül akadnak, amelyeket nem tölt be senki? 

Emlékezzünk a szurikátákra: ha mindenki csak a saját utódaival van elfoglalva, és minden egyes fogamzóképes egyed maga is szül, a csoport egésze sérülékenyebbé, védtelenebbé válik, így hosszú távon sokkal kevésbé garantált a fennmaradása. Nem én mondom: a biológia mondja. Az a biológia, amellyel példálózni szoktak, ugyebár. 

***

A gyerekvállalást érintő más izgalmas kérdésekről május 6-án beszélget majd a Ki vele! következő adásában Borbély Alexandra színész, Darvas-Tanács Erik 11 gyerekes apuka, lelkész, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, Csepelyi Adrienn és D. Tóth Kriszta. A moderátor Krajnyik Cintia. Hétfő 21 óra, Viasat3 – ne hagyjátok ki! 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / VectorStory

Csepelyi Adrienn