Az anyaság az élet értelme. Kivéve, ha nem – Oroszlán Szonja nyilatkozatáról

–

Egy kőkemény önismereti út

Egyszerűen nem bírom már tovább hallgatni a pátoszos ömlengést, ami az anyaságot övezi. Mielőtt bárki nekem esne, hogy önigazolni készülök, én magam két gyerek anyja vagyok. Végigcsináltam két terhességet, egy császárt, aztán egy természetes szülést, a két gyereket összesen majdnem hét évig szoptattam. Hordoztam őket, mostam a pelusaikat, együtt aludtunk, sőt még most is együtt alszunk, mivel minden éjjel átkommandóznak hozzánk a szobájukból. Úgy hiszem, kellőképpen át- és megadtam magam az anyaságnak.

De őszintén, eljött az a pont, amikor a tükörbe meredve gyakorlatilag nem ismertem fel saját magam. Hogy hol is vagyok én ebben az egész történetben. Mert az oké, hogy a gyereket a lovagi kor, a foci, az unikornisok és a Panka és Csiribi érdekli, de mi van velem?

Mi érdekel engem? Mire vágyom én? Milyen ruhát akarok fölvenni, ha nem gyerek- (értsd: maszat-) kompatibilis öltözékért nyúlok automatikusan a szekrényembe?

Ez egy kőkemény önismereti út. Kicsit olyan, mint a kamaszkor, amikor minden menőbbnek és kívánatosabbnak tűnik, mint a szüleinkkel lenni. Hát, őszintén bevallom, hogy nálam is eljött a pont, amikor a sarki drogériába lemenni is izgibbnek hatott, mint újra elolvasni a rongyosra nyűtt Róka zokniját.

Vágyom arra, hogy ne csak anyaként létezzek.

És az is van, hogy ha a szüleim elvállalják pár napra a gyerekeket, én bizony nem sírdogálok, hanem igenis el tudok szakadni, képes vagyok függetlenedni, kicsit megélni, hogy azért még valamennyire fiatal vagyok, vágyom a szabadságomra, hogy kis ideig legalább ne kelljen folyamatosan készenléti állapotban lennem. És mindezt úgy, hogy én aztán igazán vágytam az anyaságra.

Minden vágyam az volt, hogy anya legyek, igazából szakmai ambícióim se nagyon voltak. Azt gondoltam, én erre születtem.

Senki se készít fel (?)

A helyzet az, hogy bár nagycsaládban nőttem fel, sok gyerekkel, mégsem láttam meg soha, mit is jelent anyának lenni. Nem láttam reális ábrázolást a médiában és az olvasmányaimban sem. 

Szokás azt mondani, hogy senki nem készít fel, pedig szerintem vannak, akik próbálkoznak, csak az van, hogy aki gyereket akar, annak olyan szemellenzője van, mint senki másnak. És ez így rendben is van, ez a természetes.

Aztán az már más kérdés, mekkorát koppanhat az ember lánya, amikor a rózsaszín ködből egyszer csak utat tör magának a realitás, hogy bizony anyának lenni – mondjuk már ki! – kibaszott nehéz IS.

És akkor is nehéz tud lenni, ha egy nő mindennél jobban vágyott rá. Gyakran találom magam a nap végén, altatás után a gyerekszoba közepén, bőgve, hogy basszus, ma sem voltam az anyák gyöngye, hogy mennyivel jobban is lehetne, sőt kellene csinálni, és közben meg verem a fejem a falba, hogy ennek a rohadék bűntudatnak sincs a világon semmi értelme, megfojt, kicsinál. Mert

még mindig beleesem abba a hibába, hogy annak a képnek próbálok megfelelni, amit kitaláltam magamnak, magamról, mielőtt anya lettem.

Mondanom sem kell, ez a kép teljesen irreális (volt). Azt gondoltam, hogy én majd mindig kreatív, vicces, szórakoztató leszek, mindig lesz kedvem játszani, istenieket főzök, gyönyörű otthont teremtek, én leszek a kályha megbízható, kiolthatatlan melege. Nos. Nem így lett. Mert van a hétköznapi élet nevű dolog, az elvégzendő feladatok, van, hogy szar napom van, és arra is rá kellett jönnöm, hogy jóval introvertáltabb vagyok, mint ahogy azt eddig gondoltam, tehát a privát szférámat sem vagyok képes a végtelenségig beáldozni. Szóval nem lettem az a tökéletes anya, amilyennek képzeltem magam. Én csak egy mezei, emberi anya vagyok. Botladozom, hibázom, telítődöm IS. És muszáj ismételnem, hogy mindezt úgy, hogy ezt az egészet mindennél jobban akartam. 

„…a gyerekvállalás egyszerűen nem nekem való”

Épp ezért csillant fel a szemem Oroszlán Szonjának a Rónai Egon Húzós című podcastjában mondott nyilatkozata miatt (ami után, persze, kapott hideget-meleget), miszerint valójában soha nem akart gyereket.

A színésznő megosztotta, hogy csapongó életet él, mindig megy valahova, és szűnhetetlen benne a vágy, hogy megőrizze a szabadságát, és ebbe az életformába nem fért bele egy gyerek.

„Sokáig meg akartam felelni a társadalmi elvárásoknak, mivel mindenki szült körülöttem,

de bennem nem volt meg az érzés, ami ehhez kell. Úgy gondolom, az állatokkal való munkában ki tudom élni az anyai ösztöneimet. Rá kellett jönnöm arra, hogy a gyerekvállalás egyszerűen nem nekem való, és nem is szeretném – mondta. – Nagyon megnyugtató volt, amikor ezt bevallottam magamnak, onnantól kezdve többet nem is görcsöltem rajta. Könnyedén beszélek erről a témáról másoknak is, és mindig elmondom, hogy ez az én döntésem.”

Nehéz kifejezni, mekkora jelentősége van annak, hogy egy nő, aki ráadásul ismert, kimondja ezeket a szavakat a nyilvánosság előtt. Az csak egy dolog, hogy milyen bátorságra vall erről a témáról így nyilatkozni egy olyan országban, ahol a nőknek gyakorlatilag tényleg annyi jelentőségük van, hogy szüljék a soron következő adófizető állampolgárokat. De önismeretben és tudatosságban is olyan végtelenül példaértékű ez a nyilatkozat, mert igenis ott van benne a gondoskodás, a felelősségteljes gondolkodás.

Ezek hagyományos értelemben tulajdonképpen „anyai attribútumok”. Ugyanis sokszor a legjobb, amit egy nő tehet a gyerekével, az az, hogy meg sem szüli. Hiszen hány gyerek nő fel nyomorúságos körülmények között, pusztán azért, mert a szülei nem alkalmasak a fogadására? Hány nem kívánt gyerek keresi felnőve egész életében a visszaigazolást, a szeretetet, amit nem kapott meg a szüleitől? Ezek már szinte közhelyes gondolatok, naponta pufogtatjuk el őket, hogy nem, basszus, nem és nem kell mindenkinek gyereket szülnie. És

vállalni a döntést, hogy márpedig „azért, mert nő vagyok, nem kötelező anyává válnom” – mint ahogy Oroszlán Szonja is mondta –, az minden, csak nem önzés, hiába bélyegzik a tudatosan gyerektelen nőket gyakran önzőnek. Az önismeret, önazonosság és a tudatosság érték, nem önzés.

Anyának lenni kétségkívül varázslatos, fantasztikus utazás,

egy folyamatos hajtóerő, hogy mindig jobb akarjak lenni. DE: a nehezebb napokon őszintén nem tudom, mi lendítene tovább, ha ezt az egészet valójában sosem akartam volna. 

Én csak remélni tudom, hogy sokan meghallgatják majd ezt a beszélgetést és erőt tudnak belőle meríteni azok, akik hasonlóképpen gondolkodnak. Mert nincs velük az égvilágon semmi baj. És égetően fontos, hogy tudják, nincsenek egyedül, és teljesen rendben van, ha az ő életüknek nem a gyerekvállalás ad értelmet. Azoknak pedig, akik virtuálisan köpködnek rájuk, akik beszólnak és mocskolódnak, érdemes inkább a sok negatív, mérgező energiát szeretetté transzformálniuk, amellyel a saját, vágyott gyerekeiket és unokáikat kényeztethetik. 

Nem kell, hogy mindenkinek ugyanaz legyen az élete értelme. Nekem például az élet értelmét nem a gyerekek adják, hanem a létezés megélése. Hogy itt és most élünk, és éljünk úgy, hogy abban jó legyen együtt. Rácsodálkozni a természetre, értékelni a felhőtlen pillanatokat, harcolni azért, ami fontos nekünk, énekelni a kedvenc számainkat, sírni a kedvenc filmünkön, hozzábújni ahhoz, akit szeretünk, szeretni a munkánkat, nem ártani. Szerintem ez az élet értelme. Maga az élet. Az itt és most. Na, bumm.

Kiemelt kép forrása: Oroszlán Szonja

Szabó Anna Eszter