Dr. Gyurkó Szilvia: A befogott szemű gyerekek mindent látnak

–

Elbuktunk

Gyerekjogokkal foglalkozom, de nem csak ez a téma érdekel. Van egy csomó olyan közéleti, világot érintő kérdés, ami megmozgat. Az utóbbi időben legjobban az ökológiai világkatasztrófa foglalkoztat, ami felé az emberiség száguld, és azok közé tartozom, akik azt gondolják: elbuktunk.

Túl vagyunk a globális felmelegedés kritikus szintjén, a zöld átállás a gazdaságban egy illúzió, a kapitalizmus és a kapitalista logika az élet minden területén felzabálja, elhasználja, tönkreteszi az erőforrásokat, és ezzel a jövőnket.

Az emberek könnyebben el tudják képzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét.

Ami számomra azt jelenti, nincs esélyünk arra, hogy a szükséges önkorlátozásokat a szükséges nagyságrendben meglépjük. A gyárak folyamatosan termelnek, az alapvető igény a bővülés és a növekedés – mindezt egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón –, ami biztosan fenntarthatatlan. Azt gondolom, hogy én – és mi mind – meg fogjuk élni a jelenlegi status quo radikális megváltozását. Sőt, már benne vagyunk. Csak rá kell nézni a hírportálok cikkeire ezzel a szemmel. Hívhatjuk polikrízisnek azt, amiben élünk – vagy bármi másnak. A természet, a társadalom, a környezetünk, a bolygónk átalakul, ami nyilvánvalóan és szükségszerűen azt jelenti:

nekünk is változnunk kell. 

Teszem, amit tudok: nincs autóm, biciklit és közösségi közlekedést használok, szelektíven gyűjtöm, amit csak lehet, komposztálok, amikor csak tudok, csomagolásmentesen vásárolok, a helyi gazdák szezonális termékeit veszem meg, és radikálisan visszaszorítottam a fogyasztási ingeremet. Minden vásárláskor próbálom feltenni magamban a kérdést: tényleg szükségem van arra, amit meg akarok venni?

Ezzel együtt is tisztában vagyok azzal, hogy elbuktunk. Hogy mindaz, amit teszek, leginkább a mentális egészségem miatt fontos, és azt is tudom: a munkám miatt dolgom van azzal, hogy ezt az egészet a gyerekjogok oldaláról is lássam. 

Hiszek abban, hogy a gyerekkori élmények meghatározóak, minden gyereknek joga van az élethez és ahhoz, hogy azzá a felnőtté válhasson, akinek született. De mit tudok én tenni azért, hogy azok a gyerekek, akik itt élnek velünk, jól legyenek akkor is, amikor a világ épp radikálisan megváltozik? Erre a választ (mint annyi más esetben) a gyerekkoromban találtam meg. 

A mexikói felállás

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb szereplője a nagyapám volt. Elképesztően vicces, öntörvényű és makacs ember, akinek klasszikus, konzervatív értékrendje volt. Nem politikai vagy ideológiai értelemben (legalábbis erről soha nem beszéltünk), hanem viselkedésében. Az egyik jele a konzervativizmusának az volt, hogy imádta a westernfilmeket, így aztán amikor a nagyszüleimnél voltam, gyakran az volt a program, hogy ültünk a tévé előtt, és régi, klasszikus, amerikai westerneket néztünk. 

Ma már, szakemberként, tudom, hogy a gyerekkori élmények mélyen beivódnak, így aztán nem csodálom, hogy most is, amikor az ökológiai krízisről gondolkodom, az jut eszembe, amit gyerekkoromban, westernfilm nézés közben „tanultam”.

Volt ugyanis egy klasszikus jelenet ezekben a filmekben: a mexikói felállás. Ilyenkor minden szereplő fegyvert fogott a másikra: vagy közvetlen közelről, vagy távolabbról, de egyfajta körben álltak, és mindenki a másikra célzott. Voltak filmek, amikor ezt a helyzetet nem sikerült feloldani. Ilyenkor nagy lövöldözés robbant ki, és általában mindenki meghalt. Más esetekben sikerült rábeszélniük egymást arra, hogy tegyék le a fegyvert, és inkább jussanak egyezségre. Ilyenkor mindenki élve maradt és elsétálhattak. Olyan sok westernfilmet néztem gyerekként, és annyiszor láttam a mexikói felállást, hogy elég komoly magabiztossággal felismerem az ilyen helyzeteket.

Ezerszer látom egyedi ügyekben, amikben gyerekjogi tanácsadóként részt veszek (például váláskor vagy iskolai zaklatási esetekben), de látom a közbeszédben is. Például környezeti kérdésekben: mindenki a másikra mutogat, mindenki éles fegyverrel közlekedik és fenyegeti a másikat, miközben maga nem tesz semmit, amíg a másik sem tesz semmit.

Mindenki benne van a csapdában, de nem mozdul, retteg, figyel, és a végén már csak az érdekli, hogy a másik hamarabb haljon meg, mint ő.

Pedig ha elkezdenének beszélni, akkor le lehetne tenni a fegyvert, és együtt lehetne működni. Hiszem, hogy egymás jobb megértése, a másokhoz való kapcsolódás kulcsfontosságú a jövőnk és a túlélésünk szempontjából, ezért a gyerekeket is erre kellene tanítani (otthon és az iskolákban is).

De a mexikói felállás mellett volt egy másik jellemző motívuma is ezeknek a gyerekkoromban látott westernfilmeknek.

Befogott szemű gyerekek

Amikor közeledett a főhős (és a nagy leszámolás), az első, ami történt, hogy a gyerekeket kiterelték a helyszínről, ne is lássák, mi történik. Ez egyrészt érthető, másrészt annyira tipikus! Persze nem kívánom, hogy gyerekek álljanak a lövöldözések első sorában, de annyira jellemző, hogy ha feszültség vagy probléma van, akkor a gyerekeket eltereljük. Befogjuk szemüket, fülüket, hogy ne is lássák, mi történik, mit csinálnak a felnőttek. 

Ha az egyedi gyerekjogi ügyeimre gondolok, vagy a társadalmunkat feszítő ökológiai (és egyéb) kérdésekre, ugyanezt látom.

Nem beszélünk tisztán, nem vagyunk őszinték a gyerekekkel. Azt gondoljuk, azzal védjük meg őket, ha eltereljük a figyelmüket, elrejtjük előlük a valóságot. Az alapvető motivációnk persze a védelem, de amit teszünk, azzal éppen sérülékenyebbé tesszük őket.

Ha nem mondunk semmit, ha nem segítjük őket abban, hogy értsék, mi történik, és ha nem mutatunk nekik mintákat arra, hogyan élhetőek, oldhatóak meg a nehéz helyzetek, akkor valójában cserbenhagyjuk őket.

És itt már nyilván nem a fegyverhasználatról beszélek. A westernfilm-analógiát már csak arra használom, hogy megmutassam: ez az attitűd, ez az általános hozzáállás, amiben vagyunk, mennyire káros, mennyire hamis, és mennyire nem a gyerekek legfőbb érdekét szolgálja.

A gyerekek ugyanis tudják, hogy baj van – hiába tereltük őket el, és fogtuk be a szemüket, fülüket. Mind voltunk gyerekek, és mind emlékszünk olyan helyzetekre, amikor megleptük a felnőtteket azzal, hogy valamit ők még nem mondtak el nekünk, de mi már tudtuk. Hogy el fognak válni, hogy elköltözünk, hogy a kiskutyánkat elütötte az autó, hogy testvérünk születik.

A gyerekeknek elképesztően jó szenzoraik vannak. Pontosan leveszik a felnőttek érzéseit akkor is, ha szavakban mást mondunk, vagy rejtegetni próbáljuk, ami van.

Sőt, minél inkább nagy a távolság a valós érzéseink és aközött, ahogy előttük viselkedni próbálunk, annál feszültebbek és stresszesebbek lesznek. Annál több energiát kell belefektetniük abba, hogy ezt a kettős helyzetet kezelni tudják.  

Joguk van tudni arról, hogy miben vagyunk!

Ha megnézzük a gyerekek mentális egészségéről szóló adatokat, az tökéletesen tükrözi ezt a képet. Már jóval a Covid-járvány előtt ismertek voltak azok az adatok, amelyek arról szóltak, hogy a gyerekek nagyon nincsenek jól. Megsokszorozódtak a mentális problémák, az alvászavarok, a depresszió, a kiégéssel kapcsolatos tünetek. 

A gyerekek tudják, hogy nem vagyunk rendben. Hogy a világunk nincs rendben. „Leveszik” az aggódást akkor is, ha nem hallják a híreket. Ha pedig hallják, akkor még inkább. Mi viszont nem segítjük őket abban, hogy értsék, mi történik. Folyik a lövöldözés a városban, és ők hallják a beszűrődő hangokat, de nem kapnak segítséget abban, hogy értsék, mi történik.

Miközben joguk van hozzá: joguk van az információhoz, joguk van arra, hogy elmondják, mit éreznek, mit gondolnak, joguk van ahhoz, hogy meghallgassuk őket, és ahhoz is, hogy bevonjuk őket a rájuk is tartozó, rájuk is vonatkozó ügyekbe. Joguk van a gyerekeknek ahhoz, hogy az őket érintő kérdésekben az ő legfőbb érdekük legyen a meghatározó.

Ehhez pedig ők is kellenek, és kell hogy tudják, miben vagyunk. 

Nyilván nem érdemes a frászt hozni rájuk, és meg kell találni a nyelvet, ahogy a nehéz dolgokról, például az ökológiai válságról beszélni tudunk velük – életkoruknak és helyzetüknek megfelelően. De annyi nehéz kérdésben beszélgetünk velük! Elmondjuk, hogy meghalt a nagypapa, akit imádott, hogy a kocsi elütötte a kiskutyáját, hogy el fogunk válni. Ezek egy gyereknek mind mélyre ható létkérdések, hiszen a világát érintik – ahogy minden más is létkérdés, ami az ökológiai válsággal kapcsolatos, tehát erről is beszélni kell. Miközben arra is szükség van, hogy (mint az élet minden területén), segítséget nyújtsunk nekik abban, hogy a nehéz helyzetet el tudják viselni, meg tudjanak vele birkózni.

Krízisek mindig vannak az életben. Nem tudsz egy gyereket burok alatt tartani, de a krízisből csak akkor lesz trauma, ha nem képes megbirkózni vele.

Tehát mindent, amiről tudjuk, hogy a gyerekeket segíti abban, hogy alkalmazkodni tudjanak a ránk váró helyzetekben, az a mi felelősségünk, hogy átadjuk: a képességet a másokhoz való kapcsódásra, az együttérzésre, a felelősségvállalásra, a rugalmasságra.  

Nem tudunk okosak lenni ahelyett az idióta helyett, aki belovagolt a városunkba egy töltött fegyverrel. Nem tudunk ezzel mit kezdeni, hogy ő már ott van, de az, hogy mi történik a gyerekekkel, igenis a mi dolgunk. Beszélünk-e velük, elmondjuk-e nekik, mi történik, segítjük-e őket érteni azt, aminek ők is részesei, segítjük-e őket a megküzdésben?

Ez a mi részünk. A mi dolgunk. Az idióta, aki cowboyosdit játszik, nem a mi dolgunk, de a gyerekekért sokat tudunk tenni.

Pusztán azzal, hogy nem elrejtjük a valóságot, hanem beszélünk velük, és tudatosítjuk bennük, hogy nincsenek egyedül. Itt vagyunk nekik, és meghallgatjuk őket, a szorongásukat, a félelmeiket, a dilemmáikat. 

Ez volt az, amit a nagyapám is csinált. Nemcsak filmeket néztünk, hanem beszélgettünk is. És ma már azt is tudom, hogy miről: az élet értelméről. Arról, hogy mi számít igazán, és hogyan tudok különbséget tenni a jó, a rossz és a csúf között. Nagyapám nem volt Heidegger (bár tudom, hogy Heidegger is imádta a westernfilmeket), de nekem sokat segített abban, hogy tudjam és értsem annak a lényegét, hogyan tudok jól lenni akkor is, amikor minden változik és átalakul körülöttem.

És segít abban is, hogy tisztábban lássam, mit tehetek azért, hogy a velünk élő gyerekek jobban legyenek. 

A cikk a szerző World Adaptation Forumon elhangzott előadásának átdolgozott, szerkesztett változata. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Dominique Bruneton

Gyurkó Szilvia