„Nem tudom, miért szakadt ez ki belőlem” – Mitől függ, hogy van-e lélekjelenlétünk váratlan helyzetekben?

–

Most kezdjem úgy, hogy elmesélem a szégyenemet? Hogy milyen volt, amikor a húgommal stoppolni kényszerültünk, mert az autópálya szélén kifogyott a benzin a kocsinkból, és húszévesen kénytelenek voltunk beülni egy olasz kamionos mellé? A tesóm még nálam is fiatalabb – és ezáltal tapasztalatlanabb – volt, mégis én féltem jobban. Semmi másra nem bírtam gondolni, csak hogy ez a visszataszító fickó mindjárt félrehúzódik egy kietlen szakaszra, és megerőszakol minket. A tesóm meg eközben tartotta a frontot, látszólag oldottan csevegett vele – azzal a párszavas angollal, ami a sofőrnek volt. Én ezt igazából soha nem hevertem ki, hogy idősebbként nem én védtem meg őt, hanem ő védett meg minket. Neki volt lélekjelenléte.

Vajon miért? És más helyzetekben miért sikerült épp nekem észnél lenni? 

„Nem lehet kijelenteni, hogy egy ember így vagy úgy reagál szélsőséges helyzetekben. Mindannyian tudunk így is vagy úgy is reagálni rájuk: tudunk küzdeni, és tudunk lefagyni is, és ez így természetes”

– mondja dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna, akinek épp júniusban jelent meg az Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyve erről a témáról, vagyis arról, hogy lehet-e tudatosan befolyásolni az érzelmi reakcióinkat. De mielőtt elárulnánk a választ, kíváncsi voltam arra, a kollégáim is őriznek-e hasonlóan felkavaró emlékeket. Persze sejtettem, hogy igen, csak hogy milyeneket, és gondolkodtak-e már azon, mit jelentenek. 

Zéró tolerancia vs. toleranciazóna

Szabó Anna Eszter azt mondja, neki visszatérő rémálma a lefagyás és megnémulás: „Túl sokszor maradtam veszteg, amikor nem kellett volna. Az engem ért zaklatások egy részét megspórolhattam volna, ha az adott pillanatban nem bénulok le – ugyanígy az első szüléskor, amikor az amnioszkópiás tölcsérrel döfködve, aztán könyékig felnyúlva elkezdtek tágítani, csendben feküdtem, levegőért kapkodva egy szó nélkül, annyira halálra rémültem. A gyerekekkel viszont más a helyzet. Amikor a nagyobbik a berlini holokauszt-emlékműnél lezuhant az egyik kőtömbről, nem volt helye pániknak, pupillákat, tarkómerevséget néztem, a fogait ellenőriztem, és azonnal mentőért küldtem a férjem…

A gyerekekkel nem fagyhatok le. De ha magamról van szó, az más, sajnos. Dolgozom az ügyön.” 

Zsuzsanna már ennyiből is egy csomó dolgot meg tud állapítani, de először is tisztáznunk kell az alapokat.

„Mindenkinél van egy határ, amin belül még viszonylag jól tud reagálni a külvilágból érkező ingerekre – ezt a pszichológiában úgy hívjuk, hogy toleranciazóna. Mindaz, ami ezen kívül esik, megváltoztatja az ember reakcióit, méghozzá aszerint, hogy az illető mennyire érzi veszélyesnek a helyzetet. Ezt azonban nem tudjuk szabályozni, ez automatikusan történik: az idegrendszerünk dönti el a korábbi tapasztalataink alapján.

Ha valaki gyerekkorában sokszor került olyan helyzetbe, amit egyedül nem tudott megoldani, azt az idegrendszere úgy kódolta, mintha az számára életveszélyes lett volna. Vagyis: aki gyerekkorában sokszor került a toleranciazónáján kívülre, és nem kapott valós segítséget, annak az idegrendszere nagyon hamar észlel egy helyzetet életveszélyesnek.”

Oké, a veszélyt zsigerileg felismerjük, de a kérdés az, hogy mit vált ki belőlünk. Miért van az, hogy akad, aki veszélyhelyzetben csak még éberebb és aktívabb lesz, és azonnal tud cselekedni, vagy akár másokat cselekvésre bírni. 

Küzdj vagy menekülj! – mindkettő aktív, cselekvő megküzdés

„Amikor a szélsőséges helyzet előáll, előbb egy normál éber állapotba kerülünk, aztán a megküzdési szakaszba, végül a lefagyásba – mondja Zsuzsanna – és kutatások azt mutatják, hogy az, ki meddig tud a megküzdési állapotban maradni, és mikor kerül át a ledermedés fázisába – mert előbb-utóbb oda is eljut –, genetikailag is meghatározott, de függ még a nemünktől is. Kimutatták, hogy a férfiak tovább tudják fenntartani ezt »küzdj vagy menekülj« állapotot, és minél idősebb valaki, annál tovább is tart ez az aktív szakasz.

A gyerekek sokkal hamarabb kerülnek a bénultság szakaszába, mert még nincsenek megküzdési eszközeik, és nem annyira reziliensek. Illetve az is befolyásolja ezt, hogy milyen szerepünk van a helyzetben: mi vagyunk az elszenvedői, vagy »csak« tanúi, szemlélői.

Kimutatható, hogy elszenvedőként sokkal hamarabb létrejön a ledermedt állapot. De ehhez az is hozzátartozik, hogy attól még ugyanúgy traumatizálódik az is, aki csak látott egy megrázó eseményt, sőt az is, akinek csak elmesélik – viszont eggyel könnyebb lehet a cselekvés számára. Ezért mondják, hogy például az iskolai bullying kimenetele nem az elkövetőkön vagy az áldozatokon múlik, hanem a szemlélőkön – hogy tudnak-e cselekedni.”

Krajnyik Cinti példája, amit épp nemrégiben élt át a villamoson, pont erre bizonyíték: „Múlt héten, amikor egy férfi egy idős néninek akart nekimenni a villamoson, finoman megfogtam a pólóját, és levezettem a villamosról, miközben azt mondtam neki, hogy »Hagyja már békén!« – olyan hangsúllyal, mintha a nénit tartanám én is hülyének, akire nem érdemes időt és energiát fecsérelni. Annyira dühös voltam, hogy korábban annyiszor voltam gyáva, hogy itt végig sem gondoltam, hogy esetleg nekem is bajom eshetne, csak ösztönből cselekedtem.

Azt éreztem, hogy a néni gyengébb, mint én, és meg akarom védeni. Főleg, hogy senki más nem tette a villamoson.”

Itt azonban nemcsak az játszhatott közre, hogy Cinti az inzultusnak csak szemlélője volt, nem az elszenvedője, hanem az is, hogy gyerekkorából is hoz olyan emléket, amelyben elképesztően rátermett volt. Ilyen szélsőséges megmérettetést persze senki nem kíván egy gyereknek: „Tizenkét évesen apukám temetése után egy héttel anyukám rosszul lett telefonálás közben, és elkezdett üvölteni a fájdalomtól. Én azonnal mentőt hívtam, és amíg kiértek, összepakoltam egy sporttáskába mindent, amire szüksége lehet, ha kórházba kerül. Még aznap éjjel életmentő műtétet hajtottak rajta végre.”

Amellett, hogy mekkora trauma lehetett ez neki (pontosabban több is, egymás után), úgy tűnik, olyan önbecsülést is adott, amit később hasznosítani lehet az életben. De Cinti is hozzáteszi, hogy azért ő sincs a topon mindig, sokszor lefagyott, ha őt érte valamilyen atrocitás. 

„Különböző fokozatai vannak a megküzdésnek attól függően, hogy el tudjuk-e hinni magunkról, hogy képesek vagyunk megküzdeni, vagy sem” – folytatja dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna. „Ha elhisszük magunkról, akkor aktívan tudunk cselekedni: támadunk vagy menekülünk – ugyanis az utóbbi is aktív megküzdésnek minősül. Ellenben, ha olyan nagynak tűnik a kiszolgáltatottság és a veszélyeztetettség, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy megküzdjünk vele, akkor lefagyunk. Ezek mind adaptív válaszok a stresszre.”

A családi minták ebben is meghatározóak

„Én is elnyusziskodom néha a fontos helyzeteket, de volt egy nagyon emlékezetes esetem” – veszi át a szót Both Gabi.

„Sok-sok évvel ezelőtt, karácsony előtt egy nappal még akartam vásárolni valamilyen utolsó apróságot. A pénztárcámat a kabátom zsebébe raktam, és az Oktogonnál vártam a gyalogátkelőnél a hatalmas tömegben, amikor valaki meglökött. Aznap ez volt a hatodik ilyen, tehát nem nagyon húztam föl magam rajta. Pár pillanat múlva mégis valami megmagyarázhatatlan rosszérzés kerített hatalmába, a zsebembe nyúltam, és nem volt ott a pénztárcám. A lámpa közben zöldre váltott, mindenki rohant, mint az őrült. Egyetlen ember sétált csak komótosan, és nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy nála van a tárcám. A túloldalon értem utol, megfogtam a karját, és nagyon, de nagyon határozottan azt mondtam neki, hogy azonnal adja vissza a pénztárcámat. A keze a kabátja zsebében volt, próbáltam onnan kifeszíteni, de ellenállt, és azt állította, hogy nincs nála semmiféle tárca.

Nem hagytam magam, megfenyegettem, hogy rendőrt hívok, ha nem mutatja meg, mi van a zsebében. Végül megadta magát, és visszakaptam a tárcámat

(benne az utolsó 500 forintommal, szóval ez tényleg régi történet), és nagyon gyorsan elfutott. Ma sem értem, hogy lehettem ennyire bátor…”

Gabi ugyan itt kellemes meglepetésben részesítette önmagát (és tényleg minden elismerésem érte), de van olyan is a szerkesztőségünkben, aki úgy érzi, az ő legjobb oldalát épp a szélsőséges helyzetek domborítják ki – rendszeresen.

Csepelyi Adri meséli:

„Tizenöt éve foglalkozom mentett buldogokkal, ez idő alatt többször bizonyult szó szerint életmentőnek a higgadtságom a bajban. Bizonyos esetekben a családtagjaim vagy barátaim is automatikusan engem kérdeznek, hívnak, pedig alapjáraton feledékeny vagy szétszórt vagyok. Az is eszembe jutott már sokszor, hogy szorongok épp eleget a létező legrosszabb forgatókönyvek miatt, lehet, hogy részben emiatt vagyok mentálisan felkészült krízishelyzetben.

Életem legszélsőségesebb krízishelyzetében, ami lényegében élet-halál kérdés volt, rémisztően nyugodt voltam. Amikor minden elrendeződött, akkor omlottam össze, napokra, fizikai tünetekkel.”

Ez az, amit a pszichológus szakértőnk a megküzdés utolsó fázisának tart. 

 

De Adrinak van konkrét példája is:

„Sok évvel ezelőtt egy macska megkarmolta a húgom szemét. Mármint a szemgolyóját. Gyakorlatilag egyetlen mukkanás nélkül, reflexből lefogtam a húgomat, és aloe firstöt fújtam a szemébe, ami ugyan iszonyúan csíp, de az orvos szerint ezzel akadályoztam meg, hogy nagyobb gond legyen. Szemészeti szakrendelés ugyanis csak napokkal később volt a városban.”

Zsuzsanna hozzáfűzi: „Aki úgy érzi, többnyire összeszedetten, hatékonyan tud reagálni a szélsőséges helyzetben, annak vagy az a gyerekkori élménye, hogy körülötte mindig volt olyan felnőtt, aki segített, példát mutatott, vagy nem történtek vele olyan esetek, amelyekben szélsőséges kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget kellett átélnie.

Mert akinek nincs meg az a tapasztalata, hogy ő tehetetlen, az később is nagyobb hatékonysággal áll bele a megküzdésbe.”

„Illetve az is sokat számít” – mondja Zsuzsanna –, „hogy gyerekként ki milyen történeteket hall a családban, mert ezzel is mintákat adunk tovább. Mivel a nagyszülők élete egész biztosan tele volt megpróbáltatásokkal (háborúk, kitelepítések, munkatáborok, forradalom, szegénység, éhezés, elnyomás, erőszak – valamelyik 100 százalék, hogy érintette őket), nem mindegy, hogy ezekből mi szivárgott le az utódaikhoz: a kiszolgáltatottság, vagy épp az életösztön, a megküzdés. De nemcsak a szavakkal megy át a mintázat a későbbi generációkba, hanem a metakommunikációval, a viselkedéssel is.”

  

Szülőként a védelmezésre programozva

Kurucz Adri például sokszor írt a felmenőiről és különösen a nagymamájáról, akitől gyerekként rengeteget kapott – és akinek szintén nem volt könnyű élete. Talán tőle is merít erőt, amikor szélsőséges helyzetekbe kerül, amikről neki elsősorban az anyai tapasztalatai ugranak be:

„Nagyon sokszor megérzem egyértelmű jelek nélkül, hogy a gyerekemnek valami baja van, akár lelki, akár egészségügyi. Általában alaposan átrágok minden döntést, de azt időnként ösztönösen tudom, mikor kell azonnal cselekedni. Például amikor még egész kicsi volt, egyszer nagyon lázas lett torokgyulladás miatt. Máskor is volt torokgyulladása, nem is vagyok egy hisztérikus anya, látta is orvos előző nap, de akkor egyszer csak azt mondtam a férjemnek: »Gyere, megyünk a kórházba!«. 

Nem tudom, miért szakadt ez ki belőlem, ki beszélt belőlem akkor. Ügyelet, ünnepnap volt, bementünk, a gyerek az ölemben aludt mélyen (ez volt talán, ami megnyomta bennem a vészcsengőt). Hát, összeszaladt az összes bent lévő orvos az osztályon, amikor meglátták a vérképét – a mandula »csodákra« képes.

Meggyógyították, örök hála a Bókay orvosainak. És annak a hangnak a fejemben, ami néha azt mondja: MOST. INDULJ. 12 év telt el azóta, de párszor ennek a hangnak azóta is hasznát vettem.”

Ahogy Szabó Anna Eszter és Adri példáján is látszik, szülőként néha sokkal jobban teljesítünk, mintha saját magunkról van szó – amiben ismét szerepet játszhat, hogy hiszen itt nem mi vagyunk a baj közvetlen elszenvedői, de még valami más is:

„Az anyaszerep egy felnőtt, erős, védelmezői szerep, ezért működünk sokan jobban anyaként/szülőként a szélsőséges helyzetekben, mint amikor mi magunk vagyunk egy helyzet áldozatai. Az utóbbi esetben könnyen belecsúszhatunk (regrediálhatunk) egy korábbi, gyermekként megélt kiszolgáltatott állapotba, ami tehetetlenséghez, lefagyáshoz vezethet” – mondja dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna.

És van egy jó híre is: még a gyerekkori traumáinkból is ki tudjuk magunkat gyógyítani, hát még a felnőttkorban elszenvedett kudarcainkból, amikor nem sikerült úgy megállni a helyünket, ahogy szerettük volna (épp a gyerekkori traumák miatt). Először is: a sikeres megküzdés, illetve reziliencia (lelki rugalmasság) a korral fejlődik, de fejleszthető is tudatosan, ugyanis a már említett tolerancia zónánk tágítható.

„Sokat segít az is, ha az efféle élményeinket meg tudjuk osztani másokkal, és vannak, akik ezt befogadják. Ezáltal felszínre hozzuk az érzelmeinket, és tudatosan kezeljük őket.” 

Lehet persze küzdősportokat is tanulni, a reakcióidőnket fejleszteni, az ellenálló-képességet növelni – ez mind jó eszköz, de az alap az legyen, hogy rálátunk arra, hogyan küzdünk meg érzelmileg ezekkel az helyzetekkel. Zsuzsanna könyve, az Érzelemszabályozás a gyakorlatban ebben segít, az utolsó fejezetekben egészen konkrét tanácsokkal, gyakorlatokkal szolgál.

 
Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jonathan Knowles