„Én sem mondom az utcán az embereknek, hogy menjenek el fogorvoshoz, mert csálé a fogsoruk” – interjú Tomaskó Bernadett testpozitív-aktivistával

–

Bereczki Szilvia/WMN: Azt hinné az ember, hogy ismer téged, mert aktív a közösségimédia-jelenléted. Mégis folyamatosan megleped a követőidet: most éppen Andalúziából válaszoltál a telefonhívásomra. Milyen Spanyolországban az élet? Hogy kerültél oda?

Tomaskó Bernadett: A hobbim a komfortzónámból való kilépés, folyamatosan feszegetem a határaimat. Voltaképpen azóta gondolkodom a költözésen, hogy először belélegeztem a spanyol levegőt, mivel két nagyon kedves barátom is Spanyolországban él. Többször meglátogattam őket Barcelonában és Andalúziában – utóbbi belopta magát szívembe, mindig úgy éreztem, hogy hazaérkezem, de kellett egy kis idő, míg nyugodtan elköltözhettem, mert fontos volt az is, hogy a szakmám megmaradjon.

És milyen érdekes az élet – a sorsszerűség egyébként gyakran felbukkan majd a történetem folyamán –, múlt év júniusában felmondták az albérletem, és mivel régóta terveztem a kiköltözést, ezt egy égi jelnek vettem és nem Budapesten kezdtem új otthon után nézni, hanem Spanyolországban. Úgy éreztem, ha tovább halogatom, nagyon kibabrálok magammal.

Így 2023 nyarát a munka mellett azzal töltöttem, hogy felszámoltam az egész életem. Kívülről elhamarkodott döntésnek tűnhet, pedig alaposan megfontoltam. Négy éve tanulok spanyolul, az elmúlt években többször visszalátogattam az országba, készültem a nagy lépésre. Szeptember óta kétlaki életet élek, 6-7 hetet töltök Andalúziában, 3-4 hetet Budapesten.

B. Sz./WMN: Ez akkor azt jelenti, hogy a szakmádat is sikerült megtartanod! Ami – ha jól gondolom – nem a plus size modellkedés, mert azt a világ bármelyik szegletéből folytathattad volna. Mivel foglalkozol?

T. B.: Szabadúszó PR-menedzser, szerkesztő-riporter és kommunikációs tanácsadó vagyok. Így, ha vannak olyan események vagy fesztiválok, amelyekhez szükséges a személyes jelenlétem, akkor azokra hazautazom. De nagyon sok váltás és újrakezdés történt az életemben, míg megérkeztem, voltam például színész és tévés is. Közben meg félúton egyszer csak kibukott az aktivista belőlem. Azt szoktam mondani, hogy elsősorban aktivista vagyok, a modellkedés ennek az útnak a hozománya, és így még több emberhez eljuthat az az életfilozófia, amit vallok.

Nem akarok én senki példaképe és motivátora lenni. Inkább azt tartom küldetésemnek, hogy hangja legyek azoknak a sorstársaimnak, akiknek az elnyomások súlya alatt nincs erejük megszólalni.

Muszáj kihangosítanom, hogy nincs rendben, ha egymást porig alázzuk. 

Az önelfogadás mellett másik nagy feladatomnak érzem a kultúra népszerűsítését. Ezért csak olyan emberekkel dolgozom, akik értéket képviselnek, előremozdítják a társadalmat. Dolgozom boldogságtrénerrel, pénzügyi mentorral, mentes étrendet segítő szakemberekkel, művészekkel. És kétlaki életet élek ugyan és egyelőre hazadolgozom, azért ügyködünk az andalúziai tevékenységeinken is a barátnőmmel, akivel együtt költöztünk ki: most például önismereti fotós plus size tábort szervezünk Bánhalmi Norbert fotóművésszel és Timár Anett fotóssal.

B. Sz./WMN: Ezeket hallva elsőre az fogalmazódik meg bennem, hogy hatalmas és roppant nehéz célt választottál, pedig valahol az lenne a természetes, hogy az influenszerek a jóért szólaljanak fel, neveljék a társadalmat. A testalkat az egyik legnehezebb téma napjainkban, mert árad felénk a rengeteg valótlan kép, és a tökéletesség illúziójában egyre kevésbé értékeljük magunkat. Neked hogyan sikerült megszeretned az embert, aki vagy?

T. B.: Az önelfogadásom, ahogy a karrierem is, a nulláról kellett felépítenem. Többször vissza kellett térnem a kiindulópontra, és onnan ismét nekilendülnöm. Ma már tudom, hogy ez egy örök utazás. Kemény utazás. Ezért is törekszem arra, hogy a közösségimédia-felületeimen tükröződjék az is, amikor nem vagyok a helyzet magaslatán. Mert ez nem lehet egy habos-babos valótlanság. Ahhoz, hogy hiteles maradjak, rólam, az emberről kell szólnia. És néha úgy érzem, hogy még mindig nem a teljes valóm mutatom meg, mert ennél sokkal több vagyok. Bár tény, hogy egyre inkább kirajzolódik az egyensúly, azt azért tudni kell, hogy ha az ember őszintén akarja megmutatni magát, az bizony lassan kibontakozó folyamat. 

Az aktivista énem mindig is ott bujkált, csak hosszú ideig nem tudtam, hogy miként tálaljam a nagyközönségnek, mert valljuk be, öt-hét évvel ezelőttig a testpozitivitás nem volt egy közkedvelt történet. Napjainkban egyre elterjedtebb, de gyakran rosszul értelmezett szemléletmód, ezért amikor csak tehetem, hangsúlyozom, hogy nem azt jelenti, hogy ülünk a képernyő előtt, zacskószámra esszük a chipset, közben beletörődünk a helyzetünkbe, és fokozatosan leépülünk. Önmagunkat szeretni azt is jelenti, hogy fitten tartjuk magunkat, legyen bármilyen a testalkatunk. Én is jógázom, edzek, egészségesen étkezem, az egészségem rendben van, mert szeretem magam annyira, hogy teszek a testi-lelki épségemért. Az, hogy 46/48-as méretű vagyok, nem akadályoz a hajlékonyságban, a fittségben.

Egyébként nem választom külön magam, nem úgy tekintek magamra, hogy itt van ez a plus size test és itt a karrierem, itt meg a személyiségem. Nem. Ez mind én vagyok, és el sem tudnám képzelni egyik részem a másik nélkül.

B. Sz./WMN: Ahhoz, hogy valaki ennyire reálisan lássa, és ennyire szeresse magát minden gyengeségével és erősségével együtt, talán nem elegendő felnőttkorban elhatározni, hogy eddig és ne tovább: mától szeretem önmagam. Mekkora szerepe volt a családodnak és a barátaidnak abban, hogy ma így tekintesz magadra?

T. B.: Támogató közegből származom, a családom mindig is elfogadó volt, és soha semmit nem erőltettek rám. Pedig egyéves korom óta plus size vagyok. A szüleim és nagyszüleim soha nem sértegettek a testalkatom miatt, helyette inkább azt mondogatták, hogy bármire képes vagyok.

Jó vagyok. Szerethető vagyok. Elég vagyok – ilyen érzésekkel indulhattam el otthonról.

Édesanyám sem vékony, de a magasságommal én vagyok a sereghajtó a családban. Sőt a 178 centimmel mindig én voltam a legmagasabb, a testalkatommal pedig a legszélesebb, szinte minden közösségben. Ez a háziorvosomat annyira nem nyugtatta meg, tőle például gyakran megkaptam, hogy fogynom kellene. Számos kivizsgálásra küldött, de tökéletesek voltak a leleteim, nem vagyok cukorbeteg, nincs gond a szívemmel, a vérnyomásommal, a koleszterinemmel. És ha voltak is egészségi problémáim, azok nem a súlyom miatt, hanem később, a munkahelyi stressz és kiégés miatt adódtak.

De a családorvos gyerekkoromban még egy fogyókúrás táborba is elküldött, és vicces, ott is középpontba kerültem, mert jól éreztem magam a bőrömben, nagyokat kacagtam, barátkoztam, intézkedtem. Mégis annyira eleget akartam tenni az elvárásnak, hogy fogynom kell, hogy „sikerre vittem”: beteg lettem, láz gyötört, abba kellett hagynom. Már ekkor tudhattuk volna, hogy amit elvállalok, azt nem tudom csak kicsit megvalósítani. Vagy teljes lényemet beleadom vagy semmit.

B. Sz./WMN: Ez azt jelenti, hogy a karriered felépítéséhez is legalább annyira tekervényes út vezetett, mint az önelfogadáshoz? Említetted, hogy színész voltál, majd tévés. Hogyan bontakoztál ki ezekben a feladatokban, amelyeknek – mondjuk ki – gyakran előítélet az alapjuk, mert egy színésznőnek társadalmilag elfogadott normáknak kell megfelelnie, és a képernyőn nem igazán látni plus size embereket?

T. B.: Egyfelől nagyon tudatosan alakítom az életem, másfelől nagyon hallgatok az ösztöneimre. Azaz mindent mérlegelek, átgondolok, nincsenek hirtelen döntéseim, de figyelem, hogy merre húz a szívem és mit súgnak a megérzéseim. Ez már gyerekkorom óta meghatároz, hiszen 9-10 éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy színész és tévés szeretnék lenni. Alföldi vagyok, csongrádi, és részt vettünk egy budapesti osztálykiránduláson, ahol kiszúrt magának egy újságíró, aki írt is rólam egy cikket. Cserfes kislány voltam, imádtam a felnőttek közt lenni, és az is tetszett, hogy teret kaptam, szerepelhettem.

Azt hiszem, ebben az időszakban kezdődött el az első igazi szembenézés önmagammal. Innentől kezdve nagyon tudatosan készültem a karrieremre: ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, nyolc évig énekeltem kórusban, különböző hangszereken játszottam, néptáncoltam, mazsorettre jártam, az iskolai színtársulatban, később a városi színtársulatban játszottam, közben versenyhastáncos voltam, szavalóversenyeken vettem részt, a városi ünnepségeinken beszédeket mondtam. Ezt követően tanultam a Shakespeare Színművészeti Akadémián, majd a Keleti István Művészeti Iskolában.

Sohasem voltam normál testalkatú, de egy percig sem gondoltam, hogy a súlyom miatt hátrányaim lennének, hogy nekem ezt vagy azt nem szabad tennem azért, mert különbözik a testalkatom, és ebben az is sokat segített, hogy soha egyetlen rendező, művésztanárom sem mondta azt, hogy „Bettike, le kellene adni pár kilót”.

A színi tanulmányaim alatt kaptam 1-2 kisebb szerepet filmben, sorozatban és a Bárka Színházban lehettem stúdiós.

Általában komikaszerepeket osztottak rám, mindig a nagyszájú, vidám, vicces karaktereket alakítottam. De ez nem zavart, mert tisztában voltam az adottságaimmal. Félreértés ne essék, nem nárcisztikus módon ajnározom magam, hanem teljes valómban szeretem azt az embert, aki vagyok. Szeretek egyedül lenni, szeretem hallani a gondolataimat, szeretek töprengeni, tervezni, megvalósítani, számomra nem teher, ha magammal lehetek, de emellett közlékeny, barátkozó, beszédes típus is vagyok.

Annak ellenére, hogy a színházban elfogadó közegben létezhettem, a húszas éveim elején volt egy iszonyatos fogyókúrám, amibe majdnem belehaltam… Négy hónap alatt 25-30 kiló csorgott le rólam, annyira lefogyasztottam magam, hogy el kellett gondolkodnom, hogyan tovább – az addigi karakteremből kiestem, a többi karakter fizimiskájához pedig még tovább kellett volna magam sanyargatnom. A testem iránti merénylet után több mint két év kellett ahhoz, hogy egészségileg és lelkileg is visszaépítsem magam.

Ez egy újabb határhúzást hozott az életembe, ekkor megfogadtam, hogy ez volt az utolsó „beteges” próbálkozásom, mert az egészségem a legfontosabb, és ezen a szinten teljesen mindegy, hogy 44-es vagy 48-as méret vagyok.

B. Sz./WMN: Ha a közösséged sosem bántott, akkor mi volt az, ami ilyen súlyos elhatározásra késztetett? 

T. B.: Nem külső nyomásra történt ez, ahogyan egyik diétám sem. Nincs olyan emlékem, hogy halálra szapultak volna az osztálytársaim vagy a kollégáim azért, mert nagyobb vagyok. Valahogy mindig sikerült a társaság középpontjába kerülnöm, nagyon kedveltek, diákelnök voltam, később a társaság lelke, mert mindig is szerettem az életet, nagyokat nevettem, jókat beszélgettem, könnyen megnyíltam és kapcsolódtam. Visszatekintve merem hinni, hogy ez azért történhetett így, mert gyerekkoromtól gyökerezik bennem, hogy nem vagyok kevesebb, mint a többiek.

Inkább az zavart, hogy évekkel ezelőtt a plus size méret szinte nem is létezett a fast fashionben. Vidéken viszont az volt az egyik hétvégi program, hogy a családok, barátok felkerekedtek, és meg sem álltak a legközelebbi nagyváros bevásárlóközpontjáig. Míg a barátaim vásárolgattak, én alig találtam ruhát magamnak. De még akkor sem, amikor 20-25 kilót adtam le, egyszerűen nem jöttek rám a fast fashion nagyobb méretei, amelyek egyébként teljesen irreálisak. Szóval a fogyási kísérleteimet az idézte elő, hogy nem tudtam öltözködni. És ez közvetetten inkább a társadalom nyomása volt.

Tudatosítanom kellett magamban, hogy sem a csípőcsontomat, sem a magasságomat nem tudom lefaragni. Ekkora vagyok. Ha elkezdek is egy diétát, utána rengeteg idő, rengeteg kiadás, míg visszaszerzem az egészségem, amit voltaképpen nyomorult kínai ruhákért veszítettem el. Ezért aztán maradt a turkálóba járás, illetve nagyon sok ruhát varrt nekem a nagymamám. A stílusom is azért lett olyan, amilyen, mert rákényszerültem arra, hogy feltaláljam magam.

Igazából az egész életem arról szólt, hogy abból kovácsoljak sikert és örömöt, amin mások búslakodnak.

Gyerekkoromtól tudom, hogy nem szólhat arról az életem, hogy „jaj, most nem süt a nap”, „jaj, miért nincs márkás cipőm”, „jaj, miért lóg a mellem”. A karrierem folyamán bepillanthattam abba is, hogy a tökéletesnek tűnő embereknek, a celebeknek is problémáik vannak önmagukkal. A társadalmi normáknak megfelelőket is cukkolják valamiért, ha nem a testalkatuk miatt, akkor a fogsoruk, az orruk, a szemük, a hajuk és szinte bármilyen szokatlan tulajdonságuk miatt. Mert olyan világot élünk, hogy azt hisszük, következmények nélkül szapulhatjuk a másikat. Csak abba nem gondolunk bele, hogy mások életét ezzel elviselhetetlenné tesszük.

Nagyon elfogadó ember vagyok, de nekem sem tetszik minden. Mégsem megyek oda az utcán emberekhez, hogy „figyelj, elmehetnél fogorvoshoz, mert csálé a fogsorod” vagy „menj már el a fodrászhoz, mert irtózatos a frizurád”. Ha ő úgy jól érzi magát, akkor nekem is oké, nem az én életem, testem, miért bíráskodnék más fölött? De akkor miért van az, hogy egy túlsúlyos embernek mindenki meg akarja mondani, hogy mit kellene tennie? 

B. Sz./WMN: Elképesztő, hogy milyen „apróságokon” múlik a testképzavar! Az ember nem is gondolná, hogy már egy ruhaboltban elkezdődik, és még nem beszéltünk a filterezett, agyonszerkesztett fotókról, a valótlan bejegyzésekről, a fájdalmas megjegyzésekről. Ma már nyitottabbak a nagy márkák vagy máig tapasztalni a burkolt előítéletességet?

T. B.: Ma már jobb a helyzet, a fast fashion is nyit a plus size emberek irányába. Több üzletben külön szekció van a nagyobb méretű ruháknak. De azért ismerek néhány márkát, amelynek az asztalára csapnék, mert vannak olyan fehérneműüzletek, amelyek 105 C-s melltartóként árulják a 85 C-nek megfelelőt, és ez rendkívül káros, nem lenne szabad megengednünk, hogy így nyirbálják a nők önbizalmát.

Innen ered a testképzavar: amikor a teljesen átlagos testalkatú azzal szembesül, hogy túlsúlyos. És fogynia kell, bele kell fogynia az adott márka ruhaneműjébe.

Nem is beszélve arról, hogy egyes divatmárkák mennyire túlárazzák a plus size darabjaikat. Legyen az a népszerű, hogy mindenki a saját testi adottságainak megfelelően öltözködhet! És végre jól érezheti magát a bőrében. 

B. Sz./WMN: Nagyszerű, hogy neked minden élethelyzetben sikerült jól érezned magad! A médiában mik voltak a tapasztalataid? Hogyan kerültél ebbe a világba?

T. B.: Mindvégig, amíg színésznek tanultam, évente beadtam a jelentkezésemet különböző kommunikációs egyetemekre, mert a másik nagy szerelmem a média volt, ugyanakkor anyukámat is megnyugtatta, hogy van egy B opcióm. Nem mintha nyomást éreztem volna részéről, mert soha semmiben nem nyirbálták sem az önbizalmam, sem a szárnyaim, de anyukám úgy volt nyugodt, hogy tudta, vannak lehetőségeim, ha esetleg más utat választanék.

Majdnem 25 éves voltam, amikor kiforrott bennem az elhatározás, hogy nem szeretnék színész lenni. Pedig élveztem a színésziskolában töltött éveket, egyre közelebb kerültem magamhoz, a félelmeimhez, de abban is biztos voltam, hogy ez hosszú távon nem fog kielégíteni. 

Mivel a jó kommunikációs készség adott volt, mert színésztanoncként tanultam beszédtechnikát, illetve a lámpaláz fogalmát sem ismertem, könnyedén elboldogultam a kommunikációs moderátor szakon, ahol konkrétan a tévézés mikéntjét is tanultuk. Érdekes volt megtapasztalni, hogyan fonódik össze a két gyerekkori álmom, a színházat kipipálhattam, jöhetett a televíziózás, amit sikerre vittem az életemben. Imádtam, talán még nagyobb szerelem lett, mint a színház. 

De a szabadság iránti vágy bennem folyamatosan erős, így a belsős, határozatlan idejű szerződésemre, amiért sorban álltak mások, azt mondtam, hogy elég volt. A tévézést követően egy szuper kommunikációs ügynökségnél dolgoztam és lassacskán privát ügyfelekkel is dolgozni kezdtem, a koronavírus-járvány idején még 2 évig tévéztem, de a 31. születésnapomra az volt az ajándékom magamnak, hogy végérvényesen elhagytam ezt a terepet, mert már nem azt kaptam tőle, amit kezdetben.

Ajándékoztam magamnak egy új életet, ami kényszertől és nyomástól mentes, és ezzel egy időben hangosabb lettem aktivistaként.

B. Sz./WMN: Ekkor kezdtél plus size modellként tevékenykedni. Jókora önazonosságra van szükség ahhoz, hogy az ember ilyen sokszor és ennyire határozottan merjen váltani. Kívülről úgy tűnik, sok mindenről mondtál le a lelki békéd érdekében. Mit hozott ez az életedbe?

T. B.: A rengeteg váltás az életemben egy önazonos ember útkereséséről szól. Azért van az, hogy annyiszor újrakezdtem, mert gyökerestül kellett kiszakítanom magam a helyzetből ahhoz, hogy jól tudjon funkcionálni a testem is meg a lelkem is. Hiszek benne, hogy az élet apró leckék sorozata: mire az ember megérkezik és levonja a következtetéseit, az adott szituációt feloldja a sors, és máris jöhet a következő. Ma már úgy érzem, megérkeztem, nem akarok további nagy felfordulásokat, jó helyen vagyok. Természetesen megmaradt a képességem arra, hogy folyamatosan a nulláról építsem fel magam.

De valahogy erre lettem kódolva, az alkalmazkodás az egyik fő jellemvonásom, hiszen ötéves koromban elváltak a szüleim, és főként a nagyszüleim neveltek, mert anyukámnak dolgoznia kellett. Tévés, színházas, kommunikációs hátterem nem volt, mindig mindent magamnak teremtettem meg. Aktivista- és modellkarriert nem is álmodtam magamnak, de valahogy ezeket is bevonzottam, és egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a sorsom, mert ennek köszönhetően lettem az, aki most vagyok. 

Semmi sem volt az életemben a szerencse kérdése, minden eredményem a kitartásomnak köszönhetem.

A húszas éveimben csak a fejlődés és a céljaim megvalósítása érdekelt, de figyeltem arra, hogy mindezt emberségesen vigyem véghez. Soha senkin nem gázoltam át, mert az elvi mérce a legfontosabb számomra, inkább a saját tartalékaimat emésztettem fel. Nem szoktam kispórolni semmiből az erőm, ha egy cél lebeg előttem, abba teljesen belelovalom magam, felelősséget vállalok mindenért. 

Például mióta tudatosan építgetem magam a közösségi médiában is, jó néhány műsorba kapok felkérést, de valahogy nem érzem magaménak a show-műsor műfaját, nem akarom az elveimet felrúgni azért, hogy nőjön a követőim száma. A szereplésnél sokkal értékesebb az, hogy olyan felületeken beszélhetek az életemről és a szemléletemről, amiből mások motivációt meríthetnek.

Kiemelt kép: Szeidl Marian

Bereczki Szilvia