És te észrevennéd, ha a gyereked gyilkosságra készülne? – a Holtverseny című darabot ajánljuk

–

Az Átrium Színház előterében kisebb tömeg gyűlik össze. Türelmetlenül várjuk a beengedést, és amikor alig öt perccel hét előtt végre kinyílik a színházterem ajtaja, a Slipknot egyik dalának ritmusa fülsiketítő hangerővel tör ki rajta. A pódiumra épített, kényelmetlenül szűkre szabott nézőtér nyomasztóan telepedik ránk. Váll a vállhoz, láb a lábhoz ér, a nézők valahogy egyre sűrűbben töltik ki a rendelkezésükre álló teret, s miközben várunk, egyre nehezebben jön a levegő. Ösztönösen szabadulni akarok, de nem lehet. Mint utóbb kiderül, mindez nem a művészeti koncepció része, de annyira találóan sűríti magába a következő másfél óra szorongásokkal teli társas magányát, hogy még a bizonyosság ellenére sem tudom elfogadni, hogy ez Murphy, nem rendezői szándék volt.

Drog, szex, sport, középiskola

Az úszósport világának árnyoldaláról az utóbbi évtizedben többet beszéltek, mint valaha. Ennek nyomán a csicskáztatás, a kegyetlen beavatási szertartások, az érzéketlenséget megkívánó harc a győzelemért, a szex mint árucikk és kommunikációs forma, a lányok tárgyként használata, a győzelem mint a verseny egyetlen lehetséges kimenetele végre téma lett. És jó, hogy így van, hiszen így beszélhetünk a biztonságról, a normákról és a szélsőségekről, az örömsport és a versenysport közötti légüres térről. Arról, hogy mi mindennel kell szembenéznie, mit kell kibírnia, hogy kell elidegenítenie magát a versenytársaitól – és néha önmagától is – egy gyereknek, ha a legjobbak között akar lenni.

Totth Benedek Holtverseny című regénye is erről szól: egy vidéki középiskola elit osztagáról, akiknek a versenyen és a győzelmen kívül semmi sem szent.

Náluk nincs határ, mindig rátesznek még egy lapáttal, nem félnek túlzásba vinni – legyen az gondatlan emberölés, fegyverrel hadonászás vagy éppen zaklatás. Gyerekfelnőttekről, akik saját mikroközösségük szubkulturális keretei között elvesztik a kapcsolatot a realitással.

A nézőnek talán túlzásnak tűnhet a szembesülés a túlkapásokkal, trágársággal, nyers, prosztó szexualitással, akárcsak a drog, a kocsik, vagy a fegyverek egy csapat középiskolás életében. Ugyanakkor a regény – és vele együtt a darab – különleges téridejét épp ez a fikció és a valóság határán való állandó táncolás adja meg. Hogy minden folyamatosan sok, túl erős, túl profán, fojtogató, kényelmetlenül valódi, és közben muszáj azt mondogatnia az embernek magában, hogy nem, ez egész egyszerűen nem lehet valóság.

Vétkesek közt cinkos, aki néma

Ha lennének kötelező néznivalók, szülőknek megtekintésre ajánlott színházi előadások, a Holtverseny egész biztosan a személyes listám elején szerepelne. Nem csak azért, mert fiatal kora ellenére Katona Péter Dániel úgy ejt rabul koncentrált jelenlétével minden nézőt, hogy másfél órán át egyszerűen lehetetlen az arcán kívül máshova nézni. Nem csak azért, mert a tér elrendezése – a nézőtér és a színpad viszonya, a nézők egymáshoz való testi közelsége –, a textúrák és szagok, a minimális eszközhasználat, vagy épp a darabban felzendülő dalok egyszerre hoznak közel és csupaszítanak le. Hanem azért is, mert az alkalmazott színházi nyelv minimalizmusa által teremtett atmoszféra szembenézésre kényszerít.

A nézőnek a darabot nézve muszáj önvizsgálatot tartania. Egyszerűen lehetetlen kívül maradni a történeten és az én belső mozimban párhuzamosan futnak a filmek. A saját kamaszkoromé, a gyerekeinké és mindazé, amit nem látunk, nem értünk belőle.

A darab (számomra) legerősebb jelenetét pedig azóta is viszem magammal. A színpadon újra meg újra nagy szerepet kap egy, a kilencvenes évek boldog nyarait idéző felfújható úszómedence, amely hol elgázolt gyalogost, hol tavat, hol kabátot idéz meg. A történet egy pontján aztán éppen az egyik szereplő kulacsát, amelybe a csapat zaklatója, a gazdagsága és a szerhasználat miatt kontrollvesztett Kacsa, potencianövelőt szór.

Először csak egyet – és érzem, ahogy a levegőbe kúszik a gyógyszert megjelenítő pezsgőtabletta semmihez sem hasonlítható, édes-fémes szaga. Aztán még egyet, majd még egyet, mígnem a víz narancsosan bugyog és a színházteremben szinte a bőröm alá kúszik a tabletták bűze. Később aztán a főszereplő – a történetet elmesélő fiú, akit végül majdnem megölnek, de túléli a támadást – felkínálja a tablettákat a nézőknek is. Mi is dobhatunk a kulacsba, ha akarunk. Vagyis magunk is részesei lehetünk Zolika, a csóró és kitaszított versenyző begyógyszerezésének.

Az első ember, aki a kezébe tablettát kap, vízbe veti a narancsszín vitamint. A második is. Én pedig belül szinte kiabálok, hogy „kínálj meg, adj nekem is, hogy dönthessek!”. Közben azt vizsgálom, hogy vajon a többiek azért követik-e a „vagy velünk, vagy ellenünk” íratlan szabályát, mert a helyzet megkívánja az együttműködést – hiszen nyilvánvalóan a színházi koncepció része a színész keze alá dolgozó készséges néző, a kiosztott szerep szerinti alárendelődés –, vagy azért, mert úgy vélik, száz tabletta mellé a százegyedik már mindegy. Tanakodom. Vajon mi történt volna, ha valamelyikünk nemet mond? Miként változott volna, változott volna-e a történetvezetés, ha valaki nem vállal közösséget az összezáró csapattal, a zaklatóval? Hogy folytatódna a történet, ha valaki egyértelműen nemet mond és úgy véli, vétkesek közt igenis cinkos, aki néma? 

Bántani és bántva lenni

Aztán egyre-másra buknak elő belőlem a történetek gyerekkoromból, amikor bántottam, vagy engem bántottak. Az esetek, amikor a szüleimhez kellett volna fordulnom, de nem mertem, mert én csak a barátaimban bíztam. A nap, amikor ellógtam a tesiórát, és kiderült. Az este, amikor mindannyian többet ittunk a kelleténél. Vagy az a másik, amikor először fűvel kínáltak. És nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy én magam is sokkal kevesebbet ismerek a gyerekeim világából, mint amennyit kellene.

Az arcomba csapnak a szavak, nézem és átélem a zárt, saját szabályokkal bíró csoport gyakran logikátlan, céltalan tetteit. Látom, ahogy a történet szereplői egyre-másra emelik a tétet, ahogy néhányan gyakorlatilag ok nélkül végzik ki a saját barátaikat, és azon gondolkodom, vajon hol vannak ebben a történetben a felelős felnőttek.

Vajon miért nem veszi észre senki, mi történik? Vajon miért asszisztálnak mindannyian a szélsőségekhez? Vajon miért nincs senki, aki felismerné, hogy egyáltalán nincs rendben minden? Sőt, hogy tulajdonképpen semmi sincs rendben.

Aztán később, amikor a taps ütemes dobogása közben kivilágosodik a tér, eszembe jut, hogy túl sokat dolgozom. Hogy hányszor vagyok csak félig jelen a szülői helyzeteimben. Hogy mennyi időt szánok hallgatásra és mennyit hegyi beszédre. Hogy mennyit sejtek és mennyit tudok a gyerekeimről. Vajon ismerem-e az álmaikat és céljaikat úgy, ahogy anyjukként ismernem kellene? Vajon tényleg olvasok-e bennük, vagy csak képzelem? És főleg: mit lehet tenni azért, hogy történjék bármi, a gyerekeim stresszhelyzetben, csoportnyomás alatt is helyes, felelős döntést hozzanak? És vajon elég jó szülő vagyok-e ahhoz, hogy merjenek-e majd szólni, ha mégis elbuknak? 

Napok teltek el és kicsit még most is ott ülök a sötétben az Átriumban. A monodráma magányossága rám telepszik, a végtelen hosszú monológok közé ékelődő csendben pedig csodálattal figyelem Katona Péter Dániel alakítását. A fiatal színész rutinos nagyágyúkat is leköröző színpadi jelenléte, a karakteres arcélén játszadozó fény, az ezernyi szín, amit mutat, a színházimádókat is székbe szegezi. Ajánlom hát a Holtversenyt mindazoknak, akiknek kamasz gyerekük van, akik gyereket nevelnek, oktatnak vagy voltak már kamaszok. Lesz min gondolkodni.

Fotók: Lakatos Péter

Z. Kocsis Blanka