Hiányoztok, nagypapák!

–

A képen Kurucz nagyapám látható gyönyörű feleségével, Edithtel.

1946-ban készült a kép az esküvőjük napján, még nem született meg az apám. Nézem a képet, és látom a hasonlóságot, és azt is, kitől örököltem a világos szememet (mindenkié barna amúgy a családban) és a magas termetemet (Nagyit sámlira állították az esküvői fotón, olyan kicsi volt a vőlegénye mellett).

Nagyapámmal sosem találkoztam, pedig még élt, amikor megszülettem, csak éppen Ausztráliában, ahová 1947-ben disszidált, hátrahagyva a féléves gyerekét meg a nagyanyámat. Járt itthon a halála előtt, de minket nem keresett meg. Az új hazájában lett új felesége, gyerekei születtek. Rólunk lemondott. Hogy nehéz szívvel-e, nem tudom. 

A másik nagyapám kilencéves koromban halt meg. Kevés emlékem van róla sajnos.

Hogy mennyire hiányzott egész életemben egy igazi nagypapa, arra azután jöttem rá, hogy megszületett a gyerekem, és neki lett egy ilyen.

Sokszor eszembe jut, ha rájuk nézek – az apámra és a lányomra –, hogy milyen színes, erős és meghatározó lehet egy nagypapa-unoka kapcsolat, és efféle kapcsolódást én most látok először testközelből.

Persze volt szerencsém apám mellett felnőni, ismerem őt, mint csak keveseket ezen a világon, de a szülői szerep sok tekintetben más, mint a nagyszülői. Apám valami olyasmit szokott mondani, hogy a nagypapaság jutalomjáték. Nem neki kell úgymond „nevelni”, elég, ha szereti az unokáját, és törődik vele. A szabadideje is több, mint harminc-negyven éves korában, így bele tud ő maga is feledkezni egészen a közös programokba. Megtanította a lányomat egy csomó dologra, például vászonra festeni, képet keretezni, snapszerozni, torpedózni, szeget beverni a fába kalapáccsal, használni a satupadot, élvezni a komolyzenét, érteni a festészeti albumokat. Reggel, ha náluk alszik, kakaót csinál neki, és kiszalad hatkor friss kifliért.

Együttműködés, tisztelet, nyugalom

Olyasmi a kapcsolatuk, mint amilyenről Csepelyi Adrienn kollégám mesélt. „Nekem az apai nagyapám az egyik legfontosabb személy volt az életemben. Kétszemélyes könyvklubot működtettünk, és mindig megbeszéltük, amit olvasunk (miattam szerintem volt, amit ő már sokadszor olvasott, például a Mikszáth- vagy a Jókai-összesből). Emellett ő tanított meg barkácsolni és kertészkedni is, úgyhogy a személyiségem, hobbijaim jelentős hányadát alakította. Máig előttem van, ahogy ebéd után törölgetik Mamával az elmosogatott edényeket, csendben, gyakorlott mozdulatokkal, összhangban.

Ma már tudom, hogy a számomra ideális párkapcsolatról alkotott képemet mennyire befolyásolta az, amit tőlük láttam: az együttműködés, a tisztelet, a nyugalom.”

Takács Dalma is hasonlóképpen hálás a sorsnak: neki két nagypapa és egy dédpapa is jutott. „Sajnos az elmúlt években mindhárman elmentek. Nagyon sok szép emléket őrzök róluk. Lajos papát egyszerűen imádtam: olyan volt az ősz hajával, mint egy bohókás, kedves koala. Csendes volt és általában a háttérben maradt – a folyamatosan csicsergő és sürgő-forgó nagymamám mellett nem is nagyon volt más választása –, de mindig volt pár jó szava az emberhez, mindig volt nála egy kis dugiédesség, és, ha náluk aludtam, reggelre mindig hozott fahéjas csigát a piacról. Az ő szeretetnyelve az etetés és az itatás volt.

Falusi ember lévén volt saját bora, amit, ha kellett, ha nem, rögtön eléd rakott, ha vendégségbe mentél hozzá. Nem volt tukmáló, elfogadta a nemet, de számára magától értetődő volt, hogy jön a vendég, tölteni kell neki. Amúgy pedig pontosan olyan volt, mint a filmekben levő sztereotip nagypapa; volt egy kedvenc fotelje, onnan nézte a focit, örömmel mutogatta a katonaság alatt készült fényképeit, imádott menni a »hegyre«, »a szőlőjébe«, »édesemnek« és »angyalkámnak« hívott, és mindig elmondta magukról T/3-ban, hogy »a papa és a mama nagyon szeretnek téged, és az a legfontosabb, hogy egészség legyen«.

Hogy mit tapasztaltam meg általa? A csendes komfortot, a biztonságot, a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást, az élményt, hogy valakinek örökre én vagyok a pici unoka, aki a legszebb és a legügyesebb, akivel büszkélkedik a szomszédnak, ha ötöst kapott angolból.

Sosem beszéltem vele hosszan a lelki dolgaimról (az a mama dolga volt), viszont a csendjével és figyelmével így is rengeteg támogatást adott.”

Szabó Anna Eszter írt egy nagyon szívbe markoló portrét az egyik nagypapájáról, aki elment a pokolba és vissza is jött onnan. Úgy emlékszik rá, „hogy ül a kanapén, széken és csendesen, derűs-szomorkás arccal figyel. Nagyon figyelt mindig. Megtanított pingpongozni és úszni, de egyébként sok közös dolgunk nem volt. Ő figyelt, én is figyeltem őt. Most azt figyelem, ahogy apa egyre jobban hasonlít rá. És ő is figyel. 

A másik nagyapámmal nem sokat találkoztam, de szerintem a legtöbb találkozásra emlékszem. Szeszélyes figura volt, könnyű volt felbosszantani. Volt egy szobája, ahova senki nem mehetett be és engem egyszer valamiért behívott egy kicsit beszélgetni. Talán azért, mert én mertem szemtelenkedni vele és ehhez nem volt hozzászokva.” 

Pótnagyapát találni

Both Gabi hozzám hasonlóan hamar elvesztette a nagypapáit. A gyerekei szintúgy, de szerencsére lett egy fogadott papájuk. „Az apai nagypapám egyéves koromban halt meg. Állítólag nagy volt a szerelem köztünk, de egyáltalán nem emlékszem rá. Azt mesélték, hónapokig kétségbeesetten keresgettem, és kérdezgettem, hogy: papa, papa? A gyerekeim sem ismerhették egyik nagypapájukat sem, mert réges-rég meghalt mindkettő, mire ők megszülettek. A nagypapák korán haltak a mi családunkban minden ágon. Viszont a mozaikcsaládnak köszönhetően a gyerekeim az apjuk új feleségének az apukájával igazi nagypapai kapcsolatot ápoltak, Ferkó nagypapának hívták, és rengeteget adott nekik az, hogy egy idősebb, nagyon szeretetteljes férfi is volt a közelükben. Nemrégiben ő is meghalt, nagyon megviselte őket, de sokat emlegetik, és hálásak, amiért valamilyen módon mégis megélhették a nagypapaélményt.” 

Fiala Borcsa kolléganőm azt meséli, hogy a számára eszményi nagypapát végül megírta magának. „Két komor, háttérbe húzódó nagyapám volt. Az egyik matekszakos tanár, illetve gimnáziumi igazgató volt, és amikor nyugdíjba ment, beült a fotelbe, és onnan nézett ránk szigorúan. Igyekeztük elkerülni, kicsit félelmetes volt. A másik meg hallgatag, magának való. Azért néha rá lehetett venni, hogy foglalkozzon velünk, gyönyörűen tudott pár vonallal lovat, arcot rajzolni, nagyon tehetséges volt ebben, illetve ő építette a legklasszabb kuckókat is bútorokból. Az ő kunyhói többszobásak voltak, rendes bejárattal, ablakkal – mondjuk, Herder-díjas építészmérnök volt, ez segített. De nekem mindig is nagyon hiányzott egy olyan nagypapa, akivel lehet sokat együtt lenni, aki beszél és nevet, és megtanít dolgokra. Úgyhogy A bodrogközi rém című könyvembe írtam magamnak egy csodálatos nagypapát, Berci papát, aki úgy fest, mint az idős Jeremy Irons, és az unokájának megtanít mindenféle klassz és praktikus túlélőtrükköt a közös nyaralásuk során: hogy lehet ágakból kunyhót építeni az erdőben, hogyan tud látni a sötétben, vagy hogy mire kell figyelni, ha a sivatagban autótúrázik az ember. Berci papa iszonyú vagány, én meg egy kicsit szerelmes is lettem belé.”

Nem érdekeltem a nagyapámat

Megkérdeztem a szerzői oldalam olvasóit is a nagypapaemlékekről, és nagyon különböző kommentek érkeztek. Zsófi például azt írta,

„apai nagyapámtól azt tanultam, hogy lányként nem számítok. Úgyhogy rá nem érvényes, hogy fontos szerepet töltött be az életemben. Sajnos már nem él, így nem volt esélyem szembesíteni azzal a fájdalommal, amit okozott nekem/nekünk gyerekként.”

Erikát viszont eszményi nagyapával áldotta meg a sors: „50 évvel ezelőtt lázasan unatkoztam az ágyban. Nagyapám előadást rögtönzött a szórakoztatásomra: énekelt, és táncolt nekem, hogy jobb kedvre derítsen. Máskor egy régi ponyvából és vékony gerendákból tetőt eszkábált egy fakapuhoz belülről, hogy legyen árnyék, ahol játszhatunk a tesómmal, ami a »kisasszonyok« kedvéért régi függönyök segítségével baldachinos játszóhellyé változott – továbbfejlesztve.” 

Vivien azt mondja, anyai nagypapája a cinkosa volt. „Mindennap hiányzik. Anyukám édesapja volt, náluk laktunk, miután megszülettem. Apukám volt, hogy hetekig nem tudott hazajönni, annyit kellett dolgoznia Pesten. Nagyapus volt az apukám ilyenformán. Napközben vigyázott rám (már nyugdíjas volt, mire megszülettem), együtt barkácsoltunk, tanított az állatokról, hagyta, hogy »lopjak« kását a tyúkjaimnak a spájzból. Amikor találtam egy halott kismadarat az út szélén, akkor jött, és eltemettük. Mikor egy kis galamb kiesett a fészkéből, akkor gyorsan eszkábáltunk egy fészket neki, abban lakott, amíg megerősödött.

Bármit megtett értem. Véncsontnak hívtam, ő meg engem rosszcsontnak. Ezek mind apróságok, de ez volt a minden. Szerettem, hogy nem pánikolt, volt, amit csak tőle mertem megkérdezni.

Amikor kicsi voltam, megígérte, hogy táncol velem az esküvőmön. Betartotta a szavát. Aztán megvárt, hogy el tudjunk köszönni. Örökké az egyik legnagyobb fájdalmam lesz, hogy nem adhattam a kezébe egyik gyerekemet sem.”

Nektek milyen nagypapás emlékeitek vannak? Hogyan hatott rátok a nagyapátok jelenléte vagy hiánya? Meséljetek!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Kurucz Adrienn