Valahogy úgy alakult az életem, hogy még sohasem jártam idősek otthonában. Azonban tél elején a férjem vidéken élő szülei beköltöztek egy ilyen intézménybe. Nehéz döntés volt ez mindenki számára: elhagyni egy otthont idősen és betegen. Elszakadni mindentől, amit megszoktak és ismertek. Mindig összefacsarodik a szívem, ha erre gondolok. De

vigyázni kell rájuk, mert magukra már nem tudnak. Túl messze vagyunk, hogy nap mint nap gondjukat viselhessük.

Amikor először látogattuk meg őket a gyerekekkel, nekem is a torkomban dobogott a szívem. Tudtam, hogy már valamennyire megszokták az új helyet, és nem is panaszkodtak. Nagyon vártak minket, főleg az unokákat. Együtt készítettünk a gyerekekkel tiramisut, bekereteztettem a jól sikerült óvodai fényképeket róluk, hogy a nagyszülők kitehessék a szobájukba. Titokban, külön zacskóban egy-két aprósággal is készültem, amit a nevükben vettem a gyerekeknek ajándékba.

Az idősek otthona egy kisváros szélén áll, és az épületek között szép parkot alakítottak ki. Nem új, de nem is nagyon lepattant. Korrekt. Talán ez a legjobb szó rá, ami a mai magyar viszonyok között több mint jó. A gyerekek izgatottak, még mindig nem nagyon értik, hogy miért ide jövünk meglátogatni a papát és a mamát. Ahogy az épületek között sétálunk, egy idős néni jön szembe. Lassan, óvatosan lépeget a csúszós úton, reszkető kézzel támaszkodik a botjára. Amint meglátja a gyerekeket, felderül az arca. „De szépek vagytok!” – mondja kedvesen. Minket észre sem vesz. Az épületbe belépve egy kellemesen kialakított társalgónál várunk, míg a férjem felmegy a szüleiért. Egy gondozónő jön oda hozzám, hogy figyelmeztessen: vírusos megbetegedések voltak az otthonban, szerinte jobb lenne, ha kint várnék a gyerekekkel. De kint hideg van, és minden csúszik. Az öregek nem fognak tudni kijönni. És ha ki is jönnek. Álldogáljunk a hidegben? Nyelek egy nagyot: „Köszönöm, hogy szólt, maradunk.”

Mellettünk egy nagyon idős néni üldögél egy tolószékben. Bámul maga elé, a gyerekek meg őt bámulják.

A néni anélkül, hogy felém fordulna, kifejezéstelen arccal, alig hallhatóan mondja. „Olyanok, mintha ikrek lennének.” Aztán, mintha a gyerekek látványa valami réges-régi kellemes emléket idézne fel benne, mosolyfélére húzódik a szája. „Mert ikrek” – válaszolom sután a fel sem tett kérdésre.

Végre jönnek. Lassan, mindketten botra támaszkodva, anyósom a férjem karjába kapaszkodik. A gyerekek megilletődve néznek, fura nekik a helyzet, a környezet. Régen találkoztak, nehezen indul a beszélgetés. Jól jönnek a kis ajándékok, amiket persze rögtön megkapnak. Egyszerre lesz téma is. A lányom kifestőt kapott filcekkel, úgyhogy lehet mesélni arról, milyen sokat rajzol az oviban, általában királylányt. Meg mesefoglalkozásra is jár. A fiam teljesen elmerül a kis műanyag transformers átalakításában. „Papa, te tudtad, hogy ebből motort is lehet csinálni? Segítesz?” – kérdezi. A papa eddig nem tudott arról sem, hogy egyáltalán van olyan, hogy transformers, de készségesen próbál segíteni a kis műanyag játék átalakításában. A fiam öt, a papa 82 éves, úgyhogy elvannak vele egy ideig. Az egyik még túl fiatal, a másik már túl öreg ahhoz, hogy elsőre sikerüljön.

A férjem segít be, és ahogy a három fej összehajol a kis műanyag játék felett, el kell fordulnom, mert érzem, hogy valami csípni kezdi a szemem.

Anyósomhoz fordulok, aki már megette a tiramisu nagy részét. „Nagyon finom”– mondja. „A gyerekekkel csináltuk” – válaszolom. „Már panírozni is tudnak egyedül.” Látom, hogy ez tetszik neki. Tipikus falusi asszony, aki egész életében hajnaltól estig dolgozott. Termelték a papával a sok zöldséget-gyümölcsöt, és vitték a piacra. Persze csak a szépet. Ami nem volt olyan tetszetős, az maradt otthonra a családnak, lekvár, kompót, szörp készült belőle. Ami már arra sem volt jó, az ment a malacoknak. Semmi nem veszett kárba. Amikor sok-sok évvel ezelőtt először jártam náluk, és körbevezettek az óriási kertben, nagyon jól szórakozott azon, hogy nem ismertem fel a növényeket a levelükről. „Juditkám, hát nem látod, hogy az a paprika?” Hát, nem láttam. „Én csak úgy ismerem fel a zöldségeket, ahogy a piacon árulják, Rózsika néni” – válaszoltam neki.

Elkészül a kifestőben a rajz, átalakult a transformers is, elfogynak a témák. Szedelőzködünk. A gyerekek noszogatás nélkül is cuppanós puszikat nyomnak az arcukra. Gondolatban megköszönöm a fiamnak, hogy most hajlandó rá. Sorjázunk kifelé, miközben integetünk nekik az ablakon keresztül. „Jövünk nemsokára!”

Ahogy a kocsival kanyarodunk ki a főútra, elgondolkozva kérdezi a lányom. „De akkor most ki lakik a mamáék házában?” Kicsit lóg a csendben a kérdés, mielőtt válaszolnék rá „Senki. Lezártuk a házat.” Miközben kimondom, rögtön rájövök, hogy ez a megfogalmazás: „lezártuk a házat” valószínűleg semmit nem jelent egy ötévesnek. Mégsem kérdez vissza.

„De akkor ki eteti a tyúkokat?” – fakad ki a fiam. Nem múlhatott el látogatás anélkül, hogy ne etették volna meg a tyúkokat. A papa morzsolta a szemeket a kukoricacsövekről, és a gyerekek dobálták be a csirkeólba. Megunhatatlan szórakozás volt. A legnagyobb örömöt mégis az okozta, ha tojást is találtak a szakajtóban. Lassan, óvatosan hozták nekem megmutatni. „Nézd, anya! Még meleg!”

„A tyúkok átköltöztek a szomszédba” – válaszolja a férjem röviden. „Szegény Lütyő sincs már” – szomorodik el a lányom. Mamáék házőrzőjére tavaly pusztult el.

Erre már nem tudok mit mondani, mert egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Némán nézek ki az ablakon... és felhangosítom a zenét a rádióban.

Posteiner Judit