„Ezek mindent tudnak, csak viselkedni nem” – Egy nagymama monológja a vasárnapi ebéd felett (Novella)

 –

De jó, hogy itt vagyok végre! Már megint hónapok óta nem láttam a gyerekeket. Na, adjak csak egy puszit!

Most mér’ törölgeted az arcodat, kisfiam?

Lássam, mennyit nőttetek!

Te, ez a gyerek ugyanakkora maradt, rendesen eteted? Mindjárt iskolába megy, de ha ilyen kicsi marad, semmibe se veszik majd a többiek!

Mér’ nem nősz, kisfiam? A törpéket nem szeretik ám a lányok.

Na, nézzem a lányt is! Gyere csak ide, kislányom! 

Ajjaj! Baj lesz ebből! Ennyire nem figyelsz, mit eszik?

Hát, te is inkább csak szélesebb lettél, nem magasabb. Hányszor eszel egy nap? Tudod, a fiúk a kövér lányokat csak kihasználják. Mindjárt nagylány leszel, látom, hogy nő a cickód. Nagy cula lesz belőled az biztos!

Megint virágot hoztatok meg kávét? Hova pakoljam ezt a sok zöldet? Vidd ki valahova, itt nem fér el. 

 

Éhesek vagytok, éhesek vagytok! Mér’ nem adtál nekik reggelit?

Ha enni akartok, segítenetek kell, nem bírok mindent egyedül. Szaladj ki gyorsan a garázshoz, ott van a répa, meg kell pucolni, hogy legyen a levesbe’. Mi az, hogy nem szeretik a répát a levesbe’? Kell a vitamin is.

Hogyhogy nincs a garázsnál a répa? Hova tetted a szemed? Csak tudom, mit beszélek!

Ja, persze, a kútnál van, biztos odavittem az előbb, amikor kiszaladtam. Na, pucold már, mit állsz itt? Nem lesz kész a leves délre! Rendesen csináld. Ha ilyen vastagon pucolod, nem marad belőle semmi.

Nem teszek bele több tésztát, nem a tésztával kell jóllakni, hiába mondod nekem, hogy azt szeretik a gyerekek, csak híznak tőle, aztán meg nem akarnak mást enni.

Na, egyetek! Mér’ nem veszel többet, kislányom?

Csak ennyi leves fogyott? Azért nem nősz, kisfiam, mert nem eszed a finom húslevest! Kevés volt benne a tészta? Hát a levét kell enni, azért hívják levesnek. Gyerekkoromban azt se tudtam, mi az a tészta a levesbe’. Nagy ritkán jutott bele grízgaluska. Azt hogy szerettem! Meg a husikát, ha volt benne persze.

Hogy lehet nem szeretni azt a finom leveshúst? Nem csak pogácsával kell ám jóllakni. Persze, a sütike az megy, de a husika nem. Hát, hiába főzök én nektek, ha mindig csak a pogácsa fogy el meg a sütemény. Nagyanyátok pogácsájának nincs párja, a rétesem is megszólal, olyan fínom, de leveskét is kell ám enni.

Tedd el azokat az autókat, kisfiam, az asztalnál nem játszunk! Annyiszor mondtam már. Ne a földre rakd, hát nagyanyád rálép, elesik, betöri a fejét, oszt meghal.

Mér’ ne a gyerek előtt? Ugyan már!

Ezek mindent tudnak, csak viselkedni nem.

Itt a bátyád is. Megint elkésett az ebédről. Negyven éve nem tudja megjegyezni, hogy vasárnap harangszókor ebéd van. Apád adott volna neki két pofont, az biztos… meg nekem is, ha nincs ott az asztalon délre a forró leves, a bicskája meg az erőspaprika.

Berúgott megint a bátyád? Úgy halad, mint a kacsa. Na, majd megkapja a magáét.

Hol csavarogtál, te? Nem ilyenkor kell ideérni anyádhoz.

Cigányok? Mit csináltak már megint? Nem adta meg az elsőbbséget az a rohadék? Minek az ilyennek kocsi? Hogy kaphatott jogosítványt? Persze, a segélyből futja kocsira, de esze az nincs neki. Még jó, hogy nem rohant beléd, fiam! Ezért mentél be a kocsmába? Megijedtél, mi? Na, majd beszélek vele, ne félj! Szólok a polgármesternek is, kár beléjük bármi, ha semmit se tudnak megbecsülni ezek az éhenkórászok! A munka az büdös, mi? Meg ők is!

Ne zörgesd azt az autót! Szóljál már rá arra a kisfiúra! Nem hallom a hangomat tőle.

Fiam, ülj ide apád helyére. Jó ember volt. Szerette az italt, meg el-eljárt a keze, de jó ember volt. Mindent megtett volna értetek. Én is tönkrementem a sok munkába’. Mindig betegeskedett, keveset tudott dolgozni, keveset keresett.

Mér’ mondod, hogy azt is elitta? Hogy beszélhetsz így a saját apádról? Hálás lehetnél neki.

Fiam, menjél be a belső szobába, dőljél le ebéd után.

Ti meg maradjatok csöndbe’, aludnia kell a nagybátyónak.

Dehogy üldözött el apád a háztól. Csak nem nézte jó szemmel, hogy téged nem érdekeltek a falubeli fiúk, meg mindig itt kóricáltak ezek az éhenkórász művészfélék körülötted. Látod, mennyire igaza volt! Most is egyedül maradtál ezzel a két szerencsétlen gyerekkel, a volt urad meg csak írogat. Le se szar benneteket. Elvált asszony vagy, még jó, hogy apád meghalt előtte, belepusztult volna a szégyenbe, hogy az ő lánya elvált asszony! Ne beszélj vissza! Ha én nem segítenék nektek a nyugdíjamból, már rég fölfordultatok volna. Nem tudom, mit kell annyit urizálni. Gyertek haza. Van itt hely. Elférünk egymás mellett. Bementek a belső szobába, ott senki nem járkál rajtatok keresztül, csak ti rajtam. Ez egy ilyen ház. 

 

Én aztán nem szólok bele semmibe. Csak a rendetlenséget nem bírom, meg a hangosságot. De legalább megtanulnák a gyerekek az én portámon, hogy mi a rend. Most is alig akart leülni ez a gyerek, mindig csak szaladgálna meg ordítozna.

Meséljetek már valamit! Mit ültök itt ilyen kukán?

Hogy neveled ezeket a gyerekeket? Semmit nem lehet velük csinálni. Ha kérdezem őket, alig válaszolnak. Nem is értem, mit mondanak. Mér’ ne értenék a nyelvükön, hát benneteket is fölneveltelek. Ti is voltatok gyerekek.

Kerülgetnek már a fiúk, ugye? Na, csak vigyázz velük, egyikbe’ se lehet bízni. Mindegyik azt akarja.

Mi az, hogy kicsik még? Ezek a gyerekek olyan fejlettek, mindent tudnak. Még azt is, amit te nem.

Minek dolgozol annyit, ha az albérletre fizeted az összeset? Se velük nem törődsz, se magaddal. A semmire keresel. Így biztos, hogy nem kellesz senkinek. Itt a faluba’ vannak jóravaló emberek. Elkelnél egy perc alatt.

Persze hogy a gyerekek előtt beszélek, hát mindig itt tátják a szájukat. Mindent tudnak ezek. Mindent.

Na, gyertek, adjak egy puszit. Most mér’ törölgeted az arcodat, kisfiam?

Állandóan csak rohantok.

Mér’ nem jöttök sűrűbben? Tudjátok, mennyire szeret benneteket nagyanyátok!

Boris Piroska

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/tomazl