Amikor a Harry Potter, a Trónok harca és az Éhezők viadala bekerül a turmixgépbe – Íme, a Fourth Wing

–

A csapból is sárkányok folytak

Az elmúlt évben ahányszor felmentem az Instára, folyamatosan könyvajánlókkal bombázott az algoritmus, mintha tudta volna, hogy elakadtam, hogy nem hozott igazi örömöt az olvasás, nem kapcsolt ki, valami nem volt oké. Telítődtem az aktuális hírekkel, a mély megfejtésekkel, nem akartam semmi mást, csak falni a lapokat, mint anno, amikor a Harry Pottert, A Gyűrűk Urát, vagy az Éhezők viadalát olvastam. Menekülni akartam a valóság elől. Erre aztán valahogy nagyon ráérzett az Insta-algoritmus, mert következetesen bombázott mindenféle áradozó videókkal, amik egy bizonyos sárkányos young adult (vagyis fiatal felnőtteknek szóló) könyvsorozatról szóltak. Vettem a jelet, és bár magyarul még nem volt kapható, egy életem, egy halálom alapon megvettem angolul, remélve, hogy érteni fogom. 

Épp nyár volt és kaptunk pár napot a férjemmel, hogy elmenjünk egy kis házba kettesben feltöltődni, ez pedig tökéletes alkalom volt arra, hogy teleportáljam magam egy idegen, varázslatos univerzumba. 

Az első pillanattól magához láncolt a könyv, magába szippantott még úgy is, hogy azért időnként megizzasztott az idegen nyelven olvasás (ami fantasy esetében mindig kihívás, hiszen nem mindig egyértelmű, hogy egy szót azért nem értek, mert kitalált, vagy azért, mert szimplán nem ismerem). 

Lediplomázni, vagy meghalni

A Fourth Wing egy sárkánylovasok kiképzésére szakosodott elit katonai iskolában játszódik, amelyben a fiatalok azt tanulják meg, hogyan váljanak két lábon járó, brutális fegyverré a háborúk sújtotta birodalomban. 

A főszereplő Violet Sorrengail, aki egész életében írnoknak készült, hogy a történelmet tanulmányozhassa, de az iskolát vezető édesanyja megparancsolja, hogy sárkánylovasnak tanuljon. Márpedig a Lovasok Kvadránsába már belépni is komplett életveszély, ahol mindenki azon van, hogy kigyomlálja a gyengéket. Márpedig Violet egyértelműen annak számít, mert kicsi és egy betegség miatt törékenyebb az átlagnál. 

Az első pillanattól kezdve vadásznak rá, mert egy gyenge láncszem csak kockázatot jelent, rontja az esélyeket a harcok során, és egyébként is, nincs sárkány, aki kapcsolódni akarna valakivel, aki legnagyobb eséllyel csak lezuhanni tudna róla. 

Violetnek egy feladata van: ne haljon meg. Az eszére, tudására, ravaszságára, szorgalmára és bátorságára tud csak támaszkodni, ha nem akarja, hogy egy nap felolvassák a nevét a halállistán. (Mert ebben a suliban tényleg úgy hullanak a diákok, mint a legyek.) Eközben személyes bosszútól vezérelve a kvadráns legkegyetlenebb, legerősebb lovasa is Violet halálát kívánja, szóval nem csoda, hogy még aludni is teljes harci felszerelésben megy. Ha nem lenne elég, hogy ebből az iskolából csak sikeres sárkánylovasként, vagy hullaként lehet távozni, akkor még mindig ott vannak a nyugtalanító kirakódarabkák: gyanítható, hogy a birodalomban nem minden(ki) az, aminek/akinek látszik. 

A fájdalom mint komfortzóna

Elmondani nem tudom, milyen nehéz volt összefoglalni ennek a majdnem nyolcszáz oldalas monstrumnak a történetét anélkül, hogy bármit spoilereznék. 

Mindenesetre ki kell jelentenem, hogy ilyen gyorsan nagyon rég nem olvastam ki könyvet, amit egy mérhetetlenül fájdalmas és hosszú könyvmásnaposság követett. 

A Fourth Wing univerzuma olyan gyönyörűen felépített, az atmoszférája annyira erős, hogy egy-két fejezet után már akkor is sárkánylovas akartam lenni, ha pontosan tudtam, hogy elsők között hullanék ki a sorból. De hiszen a főszereplő is ezt gondolta… És itt jön be a képbe a történet egyik legzseniálisabb húzása: Violet. 

Egy olyan főhős, akinek a fájdalom a „komfortzónája”, annyiszor tört már össze élete során. Korábbi betegsége miatt bizonyos dolgokra egyáltalán nem képes a társaival ellentétben. Ezért van még nagyobb szüksége a kreativitására, az eszére és a kitartására. 

Ő ténylegesen a teljesítménye, a tettei nyomán lesz különleges, nem azért, mert eleve kiválasztott. Nem tökéletes, sőt, simán követ el hibákat és hoz rossz döntéseket. Ám a történet egy pontján az események olyan irányt vesznek, hogy ha akarja, ha nem, Violetnek a legerősebbek között kell gyakorlatoznia és boldogulnia, méghozzá annak tudatában, hogy mások élete is az ő sikereitől függ. Élet-halál a tét, és egy percre sincs megállás. Az ujjaim pedig görcsösen kapaszkodtak a lapokba az izgalomtól, mintha rajtam is minimum ekkora lett volna a nyomás. 

Sárkányok és egy lassan kibontakozó szerelem

Nem beszéltem viszont még két tényezőről, amik/akik nagyban hozzátesznek ahhoz, hogy a Fourth Wing letehetetlen. 

Szóval egyrészt vannak a sárkányok. Sose voltam különösebben a rajongójuk, de ez most egy csapásra megváltozott, most már egyszerűen imádom őket! 

A sárkányok vérszomjas, kegyetlen, félelmetes lények, akik kizárólag azokra nem jelentenek halálos fenyegetést, akikkel kapcsolódnak. Ez a kötelék viszont sokkal több annál, mint hogy engedik, hogy a hátukra másszanak. Ugyanis a sárkány és lovasa képes telepatikusan kommunikálni egymással, és bizonyos kapcsolódások olyan nagyon erősek, hogy ha a lovas meghal, a sárkány is elpusztul. De ha ez nem lenne elég, a sárkány erejéből és a lovas személyiségéből még egy különleges (szuper)képesség is létrejön, amit aztán az ügyes lovas tökélyre fejleszthet. Már ha túléli, mert bizonyos képességek akár halálos ítéletet is jelenthetnek. A Fourth Wing sárkányai elképesztő formák, zseniális szarkasztikus humoruk van, minden színre lépésük iszonyú izgalmas, szórakoztató; imádni való figurák. 

A főszereplő és a sárkányok mellett a másik nagyon fontos pillére a könyv sikerének a férfi főszereplő (inkább nem mondok nevet, úgy az igazi) és Violet kapcsolata. 

Természetesen 

az élet-halál küzdelem közepette a szerelemnek is nagyobb a tétje, az érzések intenzívebbek, a dilemmák húsba vágóbbak, minden közös pillanatnak égetőbb a jelentősége, hiszen bárki bármikor meghalhat. 

Első blikkre tipikus lassan kibontakozó, ellenségből szeretők jellegű szerelmi szál ez, de imádom benne, hogy igenis vannak buktatói, mélypontjai a kapcsolatnak, van, hogy az egyik a francba kívánja a másikat. 

A fantasyvilágok nagy szerelmei valahogy mindig túlságosan egyértelműek, a két fél egymásnak van rendelve, és kész, de Violeték esetében a helyzet sokkal bonyolultabb. A lassan kibontakozó szerelmi szálak egyik sajátossága a könyv lapjait is szétperzselő vonzalom a két ember között, és hát ebből bőven kijut a Fourth Wingben is. 

Van nagyjából két-három elég részletes szexjelenet is, aki nem szereti, ezeket simán átlapozhatja, a cselekmény szempontjából nem marad le semmiről. Aki viszont rajta van az ilyesmin, az örülhet, mert főhőseink nyilván kufircolni sem hétköznapi módon tudnak. Én mindig kicsit kényelmetlenül érzem magam, ha szexjelenetet látok/olvasok, de az Outlander óta tudom, hogy egy kapcsolat árnyalatai, a szereplők jellemvonásai is gyönyörűen kirajzolódhatnak ilyenkor. Megmutatkozhat az is, hogy a szexualitás még mit tud jelenteni egy kapcsolatban az aktuson túl, és a Fourth Wingben ez abszolút megvan. De ha valaki nagyon ódzkodik az ilyesmitől, nyugodtan lapozhat, a sztori ugyanúgy élvezhető lesz.

„Kicsikét” a fordításról

Viszont muszáj vagyok beszélni a fordításról is, ami alapjaiban határozta meg a magyar olvasmányélményemet az angol után. 

Nem számítottam sok jóra, mert az utóbbi időben gyakorlatilag csak kellemetlen tapasztalataim voltak ezen a téren, de azt hiszem, ilyen mérges már nagyon rég voltam. Pedig láttam már felfoghatatlan igénytelenségeket, elgépeléseket, feltételeztem már, hogy az első lépés a Google Fordító volt, és azt szerkesztette valaki nagyjából olvashatóvá. 

Most a rossz tapasztalataim ellenére azért vettem kézbe a lefordított verziót, mert a harci jelenetek és a stratégiai megfejtések közül nem mindent értettem angolul, és ezeket szerettem volna tisztázni. De azt hittem, felrobban az agyam, amikor megláttam néhány fordítási malőrt. 

Nyilván kell, hogy legyen a fordítónak némi szabadsága, de arra az égvilágon semmilyen magyarázatot nem találtam, hogy Violet beceneve, ami az eredeti verzióban Violence (azaz erőszak), hogy lett a magyarban „Kicsike”! 

Abszolút semmi értelme, sőt, ráadásul a Kicsike semmilyen szinten nem illett a kontextusba. A Violence-ben ott volt az elismerés, az erő(feszítések) észlelése, míg a Kicsike szimplán az, ami. Lekicsinylő. Semmi keresnivalója a történetben. És tudom, hogy ezt nehéz lett volna hűen lefordítani, de ebben az esetben minden maradhatott volna eredetiben, egy félsornyi magyarázattal, hogy mit is jelent ez a szó, és kész. 

Egy másik, szintén durva baklövés: többször is elhangzik a könyvben, hogy Violetnek azt mondja a szerelme, hogy „You’ll be the death of me”, vagyis „Te leszel a végzetem”. Ezt annyival intézték el a fordításban, hogy „Ki fogsz készíteni”, ami lássuk be, egészen más fajsúlyú mondat. Jó pár konteó boncolgatja ezt a sokszor visszatérő frázist, hogy vajon mi lesz majd a jelentősége, mert szinte biztos, hogy lesz. 

És ez csak kettő a legjelentősebb fordítási hibák közül. Azért is sajnálom, mert attól, aki nem olvasta korábban az eredetit (vagy nem hallott ezekről a bakikról), fontos hivatkozási pontokat vettek el ezzel a húzással. Javaslom, hogy egy következő kiadásban javítsák ezeket a hibákat, mert így sérült a történet, a szöveg integritása.

Mindenki erősítsen a belső combjára! 

Itt érkeztem el oda, hogy én már azok közé a szerencsések közé tartozom, akik olvasták a második kötetet, az Iron Flame-et (ami magyarul Vasláng címen fog megjelenni várhatóan nyáron) is. 

Már az első kötet is egy jó kis fordulattal ért véget, de a második az olyan befejezést dobott elénk, hogy én azóta se tértem magamhoz. Rebecca Yarros százszoros fordulatszámra kapcsol az Iron Flame-ben, és nemcsak a cselekményben, hanem az érzelmi hadviselésben is. 

Vannak benne olyan jelenetek, amiket olvasva az alvó gyerek mellett felkiáltottam, mert egyszerűen nem tudtam magamban tartani a feszültséget. Az utolsó fejezetek totálisan kizsigereltek, megrágtak, kiköptek, áthajtottak rajtam, majd és visszatolattak. Világomat nem tudom, és bízom benne, hogy az írónő hamar klaviatúrát ragad, mert jövő decemberre írták ki a harmadik rész debütálását. 

Magát a sorozatot Yarros ötrészesre tervezi, úgyhogy előre rettegek, mit kell még átélniük a főhőseinknek és nekünk, olvasóknak. És közben persze örülök, hogy még háromkötetnyi izgalom vár ránk ebben a fantasztikusan kitalált univerzumban. 

Szóval, aki könyvutalványt kapott karácsonyra, annak melegen ajánlom, hogy erre váltsa be, már ha szeretne kikapcsolódni, elmenekülni egy teljesen más világba. Sajnos a fordítási hibák miatt elsősorban az eredeti, angol verziót tudom szívből ajánlani, de hátha kapcsol a kiadó, és fut még egy kört a következő nyomásokkal (mert nyilván lesznek, viszik a könyvet, mint a cukrot), de legfőképp a soron következő kötettel.

És hogy mihez kezdjen az ember, ha kiolvasta a könyve(ke)t? Nehéz ügy, tudom. Csapatunkban az art directorunk, Kerepeczki Anna a nagy fantasyszaki, így hozzá fordultam ötletért, amíg nem jön a következő kötet. Anna az ACOTAR-sorozatot ajánlotta. Nekem nagyon bejött, és bár a szívem a sárkányoké, azért a tündérekkel is nagyon jó elmenekülni a hétköznapokból. Mert igenis kellenek a mesék, kellenek a nagy szerelmek, az élet-halál harcok, az óriási tétek, a tökéletlen hősök! És tudjátok, mik kellenek még? Bikaerős belső combizmok. Ugyanis anélkül senki nem maradhat fent a sárkánya hátán. És hát ki ne akarna egy saját sárkányt?

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Szabó Anna Eszter