Nagyon szeretem a szokatlan megközelítéseket, a friss ötleteket, így amikor elolvastam az Addie LaRue láthatatlan életének tartalmi ismertetőjét, azonnal roppant kíváncsi lettem rá, holott korábban még nem volt szerencsém V. E. Schwab egyetlen más könyvéhez sem, és nem tartom magamat kifejezetten fantasy-rajongónak sem.

Adeline LaRue Franciaország egyik kicsi, vidéki falujában tengeti életét, méghozzá az 1700-as évek elején. Jó darabig úgy néz ki, sikeresen megúszhatja a házasságot, ám női sorsa utoléri, a szülei férjhez akarják adni egy frissen megözvegyült többgyerekes férfihoz. A frigy elől a kétségbeesett lány az erdőbe menekül, ahol az imái meghallgatásra találnak: megjelenik előtte egy fekete árny, akivel Addie fausti alkut köt: öröklétért és szabadságért cserébe tökéletesen elfelejthetővé válik. Így éldegél évszázadokon keresztül bejárva a világot, barátok, ismerősök és tulajdon nélkül, magányosan, folyamatosan alkalmazkodni próbálva a zord körülményekhez. Egyetlen társa csupán Luc, a sötét démon, aki az egyezségük évfordulóin rendre meglátogatja. 2014 márciusában aztán New Yorkban megismerkedik Henryvel, aki más, mint mindenki, akivel az átok óta valaha találkozott: Henry ugyanis emlékszik rá. 

Fiala Borcsa/WMN: Honnan jött a könyv ötlete?

Victoria Schwab: Az ötletek szerintem olyanok, mint az ételek. Hiszen az sem egyetlen összetevőből áll, sok alkotórész kell ahhoz, hogy elkészüljön egy fogás. De rá tudok mutatni, mik voltak azok a pontok, amelyekből végül az Addie LaRue megszületett. Mindig is nagyon érdekelt a fausti alku jelensége, de ezeknek a halhatatlanságról szóló történeteknek mindig férfiak voltak a főszereplői. Örökké élnek, úgyhogy nyugodtan megnézhetnek mindent, amit érdemes látni, megehetnek mindent, amit érdemes megenni, és megdugnak mindenkit, akit csak akarnak, de aztán elunják magukat. Én viszont arra gondoltam,

egy nő soha nem tudna ekkora szabadsággal mozogni a világban, hiszen a testüket továbbra is gúzsba kötik ugyanazok a társadalmi korlátok és elvárások.

Ez volt az egyik kiindulópontom. Azon kívül kíváncsi voltam, hogyan néz ki egy fordított Pán Péter-történet. Az eredeti, amúgy gyönyörű mesében Pán Péter az, aki a végén elkezd felejteni. Miközben mennyivel keményebb az, ha minket felejtenek el! A nagymamám közel egy évtizeden keresztül demenciával küzdött, és azt is nehéz volt persze végignézni, de még megterhelőbb volt ahhoz asszisztálni, ahogy az anyukámat felejti el az ő édesanyja. E két fő összetevőn kívül még a művészet volt az, amit meg akartam vizsgálni: az inspirációt, a múzsákat, a dolgok művészi tolmácsolását helyezve fókuszba. Azt a gondolatot akartam körbejárni, miszerint a művészetben nincsenek igazságok. Emlékszem egy beszélgetésemre az egyik legjobb barátommal, aki profi fotós, arról, hogyan hazudik a fénykép. Hiszen a fotós döntésén múlik, mi az, amit kizár a kompozícióból, mi az, amit belefoglal és mindezt hogyan tálalja.

F. B./WMN: A főszereplőd, Addie számos művész munkáját bábáskodja végig egyfajta múzsaként és ihletadóként is. A művek így azonban részben az ő munkái is. Neked is van egy Addie-d? Mennyiben tekinthető így a te alkotásod 100 százalékosan a sajátodnak?

V. S.: Hozzám nem annyira Addie, mint Henry áll közel. De íróként az ember művészete teljesen a sajátja. Persze, gyakran megkérdeznek, hogy melyik szereplőt kiről mintáztam, de valójában minden szereplő nyomokban engem tartalmaz. Leválasztok magamról egy-egy személyiségjegyet, és abból új szereplőt kreálok. Így én leszek valaki ambíciója, frusztrációja vagy éppen vágya.

Mindenki én vagyok valamilyen formában.

F. B./WMN: Henry milyen értelemben hasonlít rád?

V. S.: Talán az alkalmatlanság érzése. És a félelme, amit amiatt érez, hogy mennyire gyorsan pereg az idő. Főiskolán én voltam az a diák, aki azért félt szakosodni, mert ha egy dolgot választok, akkor azzal kizárok minden mást. Bennem is ott munkál ez a hatalmas vágy, hogy mindent csináljak, ami végül lebénítja az embert, hiszen képtelenség mindent csinálni, nem lehetsz önmagad összes verziója. De Henry depresszióját is a saját mentális küzdelmeimről formáztam.

Victoria Schwab

F. B./WMN: Valahol azt nyilatkoztad, nagyon féltél, hogy ezt a könyvet rosszul írod meg. Mi az pontosan, amitől tartottál?

V. S.: Ez a fajta aggodalom minden író sajátja. Van egy elképzelésed a fejedben, ami egészen addig tökéletesnek tűnik, amíg nem kezded el papírra vetni. Onnantól fogva azonban már nem lehet hibátlan, hiszen valóságossá és halandóvá válik. Szóval mindig van az emberben egy ilyen alapfélelem. Addie azért volt más egy kicsit, mert olyan sokáig élt a fejemben. Éveken keresztül foglalkoztam a témával, így egyre nagyobbra nőtt bennem a szorongás. Minél tovább tart az emésztési folyamat, annál nehezebbé válik ez az egész.

F. B./WMN: Mi az oka annak, hogy Addie LaRue-val való várandóságod ennyire elnyúlt? Hiszen – fiatal korod ellenére – máris húsz könyvet megírtál.

V. S.: Talán az, hogy rettenetesen szerettem ezt az alapötletet, és szerettem volna, ha jól sikerül. Ezért öt-hat éven keresztül agyaltam rajta és nevelgettem a történetet, utána pedig jó ideig gyűjtöttem a bátorságot, hogy neki merjek fogni. Gyorsan írok egyébként, de a kihordási idő elég hosszú nálam. Egy-egy könyvön három-négy évet is gondolkodom, miközben más munkákon dolgozom. Ezt a folyamatot egy olyan tűzhelyhez szoktam hasonlítani, amelynek hat gázrózsája van: míg az egyik részén magas hőmérsékleten forr az a könyv, amin épp aktívan dolgozom, a másik ötön a többi ötletemet főzöm lassú tűzön.

F. B./WMN: Visszatérve Addie fausti alkujára: mit gondolsz, tudjuk, hogy mi az, amire igazán vágyunk? A szereplőid, amikor összetalálkoznak az ördöggel, akkor boldogságot kérnek tőle. Jó kívánságaink vannak?

V. S.: Luc mindig a leggyengébb pillanataiban jelenik meg az embernek, amikor nem biztos, hogy tisztán tudunk gondolkodni, és pontosan tudjuk, mit is szeretnénk igazából. Hiszen akkor csak a kellemetlen körülményeinkből akarunk szabadulni.

Nem hiszem, hogy van hosszú távú perspektívánk, amikor épp rövid távú fájdalmat élünk át.

F. B./WMN: Mégis muszáj feltennem a kérdést: szerinted miből áll a boldogság?

V. S.: Fogalmam sincs. Én legalábbis még nem találtam rá. Talán a beteljesülés az? Én csak akkor szoktam boldognak érezni magam, ha teljesítettem valamit, amikor befejeztem egy olyan feladatot, amit magam elé tűztem. Ekkor érzek talán valamiféle elégedettséget.

F. B./WMN: És ez mennyi ideig tart?

V. S.: Pár pillanatig. Legfeljebb tíz percig.

F. B./WMN: Értem. Tehát éveken keresztül dolgozol egy könyvön, majd, amikor befejezed, teljes tíz percen keresztül tudsz neki örülni.

V. S.: Valahogy így… Vagy sokkal rosszabb! Amikor befejeztem az Addie LaRue-t, iszonyatosan depressziós lettem, hiszen jó tíz évig volt egy társam, egy történet, ami csak az enyém volt, és ami annyi helyet kitöltött a fejemben és a szívemben. Egy komplett gyászfolyamaton mentem keresztül.

F. B./WMN: Van valami, ami pótolta Addie-t?

V. S.: Semmi olyan, ami ilyen mértékű lett volna. Persze vannak történetek, amiken dolgozom, de szomorú vagyok, amikor eszembe jut, hogy talán csak egy ilyen volt az életemben.

F. B./WMN: Ha már körbejártuk a boldogság témáját, hadd kérdezzem meg, mit gondolsz, mi a szerelem? Hiszen két rendkívül erőteljes viszonyt láthatunk a könyvben: az egyik, ami Addie-t Henryhez fűzi, és amit részben az táplál, hogy a közös idejük végleges; a másik pedig Luchoz köti, akivel százszázalékosan összepasszolnak.

V. S.: Én az Addie LaRue-t nem szerelmi történetként látom, a fő érzelmek inkább az intimitás és a vonzalom. Ami Addie és Luc között van, az nem szerelem, hanem egy abuzív, toxikus viszony. Azonban ők ketten megértik egymást, vonzódnak egymáshoz. Ez inkább vágy, mint szerelem. Henry és Addie pedig inkább romantizálja, idealizálja a kapcsolatukat. Henryben azt tartja vonzónak Addie, hogy emlékszik rá és szereti.

F. B./WMN: Mi rosszabb szerinted, a magány, vagy az, ha elfelejtenek bennünket?

V. S.: Ami engem illet, én rettegek attól, hogy felejthető vagyok. És nem bánom, ha egyedül vagyok. De valószínűleg mindenkinek más a válasza erre a kérdésre. 

 

F. B./WMN: Olvastam, hogy nagyon sok háttérkutatást végzel a könyveidhez. Itt mi volt az, amire fókuszáltál? Addie az átok miatt például nem birtokolhat semmit, aminek érdekes következményei vannak.

V. S.: A munkám nagy része a mágikus rendszer, a szituációk élesben való tesztelése. Az átkot én találtam ki, utána azt kell kidolgozni, hogyan működne a való világban. De ezen kívül ellátogattam minden olyan helyszínre is, ahol Addie élete során megfordul.

F. B./WMN: 300 évvel ezelőtt egy nő nem rendelkezhetett a saját élete felett, hacsak nem kötött alkut az ördöggel, ahogy Addie teszi. Hogy látod most, 2021-ben a nők helyzetét?

V. S.: Bizonyos szempontból most már sokkal jobb helyzetben vagyunk. De a kérdés az, milyen alkut kötne most egy nő? Ami pedig attól is függ, milyen az a nő, akit vizsgálunk? Milyen a háttere, mik az álmai? A lényeg persze az: mitől érzi manapság egy nő csapdában magát?

Még mindig sok olyan embert ismerek, aki csak álmodik arról, hogy felszabadíthassa az életét és kiszabaduljon a nyomás alól. Még mindig félünk attól, hogy nem vagyunk képesek irányítani a sorsunkat.

F. B./WMN: Mit kívánna egy XXI. századi Addie LaRue?

V. S.: Ugyanazt, mint háromszáz éve. Időt. Addie úgy érezte, hogy az élete elhalad mellette, miközben nem tudta, mennyi időre lenne szüksége, hogy elérje mindazt, amire vágyik. De mellette meg egy örök optimista. Még a legsötétebb pillanataiban is ott van a kíváncsiság benne, hogy vajon mit hoz a holnap. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

F.B./WMN: Meg kell mondjam, nagyon tetszettek a könyv erotikus jelenetei. Az a tapasztalatom, hogy nagyon nehéz ilyesmit írni úgy, hogy gördülékeny legyen, és ne tűnjön se erőltetettnek, se kínosnak, se nevetségesnek az olvasó szemében.

V. S.: Én mindig úgy gondolkodom az erotikus jelenetekről, ahogy a közelharcról. Nem a testrészek elhelyezkedéséről van szó, hanem inkább a mozdulatokról. Úgy gondolok mindkettőre, mint egy táncra. Számomra a szex is, a harc is: tánc, ahol a hatalmi dinamikákon van a hangsúly. Ki vezet? Hol van a kontroll, és mikor változik meg ez a felállás?

F. B./WMN: Ha te találkoznál az ördöggel, mit kívánnál?

V. S.: Időt. Végtelen mennyiségű időt, mivel állandó félelmem, hogy nincs elég, és ami van, az is túl gyorsan kipereg az ujjaim közül. Nagyon sok mindent hajlandó lennék feláldozni, hogy több időm legyen.

F. B./WMN: Ezek szerint folyamatos FOMO-ban élsz?

V. S.: Abszolút.

Fiala Borcsa