–

Egyre gyakoribbak papíron, képernyőn és vásznon azok a tudományos-fantasztikus történetek, amelyekben az emberiség hátat fordít a valóságnak. Kétségkívül kényelmes megoldás a struccpolitika, de a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, hogy csöppet sem hatékony. Viszont tökéletesen jellemzi a korunkat.

A szmogfüggöny mögül nem látjuk a globális felmelegedés problémáját, akárcsak a fától az erdőt – bár lassan csupán az újrahasznosított papírra nyomtatott képekből lesz fogalmunk arról, hogy mit jelentett egykor az a szó: „rengeteg”.

A biodiverzitás hiányjele lehet a pont az emberiség történetének a végén, figyelmeztet David Attenborough, de bennünket az életterünk beszűkülése hidegen hagy, amint szélesre tárja kapuit a virtualitás. A kibertéré a jövő, a számítógépek pedig lassan mind az öt érzékszervünkre igényt tartanak, így hát tényleg csak „felesleges kolonc” a realitás.

Ha az emberiség lemásolhatná és életre kelthetné a tudatát a digitális univerzumban, a legtöbben (tisztelet a kivételnek) örömmel hagynák maguk mögött a porhüvelyüket.

Erről szól többek közt Ernest Cline nagy sikerű Ready Player One című sci-fijének folytatása, a Ready Player Two, vagy Brandon Hackett Zsoldos Péter-díjas regénye, az Eldobható testek. De említhetnénk Ryan Reynolds akció-vígjátékát, a Free Guyt, Kathryn Bigelow cyberpunk film noirját, a Strange Dayst Ralph Fiennes főszereplésével, a Mátrixot, vagy akár a Hugh Jackman nevével fémjelzett Új múltat is.

Történetünkben az óceánok globális felmelegedéstől megemelkedett vízszintje Velencévé változtatta a part menti városokat, köztük Miamit is. Mintha Susanna Clarke Piranesi című fantasyje elevenedne meg: a tenger visszaköveteli magának a kölcsönbe adott életteret, szilaj ostrom alatt tartva az ember mesterséges környezetét. Egy kis víztől soha nem látott mértékben nyílik ki az olló a gazdagok és szegények között. Társadalmi reformok helyett azonban az emberiség a múltba menekül: egy technológiai újítás megnyitja a kaput az emlékeink előtt, hogy mind az öt érzékszervünkkel újra átélhessük a magunk mögött hagyott boldogságot.

A katonai veterán Nick Bannister afféle emlékkufár: a kezében lévő technika révén kalauzolja vissza az embereket a saját múltjukba.

A múltbéli barangolás legalább olyan veszélyes, mint a drog: ha túl sokszor látogatunk meg egy emléket, könnyen benne is ragadhatunk.

De valóban olyan borzalmas lenne a sírig tartó boldogság? A filmből erre is választ kapunk.

Bannisterhez egy nap besétál egy gyönyörű nő. Mae rabul ejti a szívét. És hetek múlva azzal távozik. A férfi mások emlékeiben lel Mae nyomára, ám az a nő más, mint akibe beleszeretett. Vajon melyik az igazi? Kétségbeesetten kutat utána, és közben összemosódik a határ az álom, az emlékkép és a valóság között. Ki kit használ ki? Mae vajon fondorlatos szélhámos vagy kétségbeesett áldozat? Bannistert egy gyilkos összeesküvés közepébe vezeti a szerelem, amely talán nem több csupán, mint egy ábrándkép, miközben az emberiséget lassan vízi patkányokká változtatja a saját felelőtlensége.

Lisa Joy rendesen odarottyantott első játékfilmjének kondérja alá a Nolani boszorkánykonyhában. Az író-rendező a párjával, Jonathan Nolannel (Christopher Nolan testvérével) közösen hozta tető alá az HBO nagy sikerű televíziós sorozatát, a Westworldöt, de filmes ambíciói önálló produkcióra sarkallták: saját sztoriját vitte most vászonra. Lisa Joy pedig kiélhette magát: nyomasztó jövőképbe csomagolta romantikus bűnügyi történetét, melyet a film noir eszközeivel próbált meg fölfesteni a vászonra.

Az Új múlt azonban túl sokat vállal, amellyel Lisa Joy zöldfülű rendezőként nem igazán tud megbirkózni.

Ilyen a világépítés, amelynél jelen esetben nem sikerül a Christopher Nolan-féle minimalizmus. Többet is megmutathatott volna a világvége előtt álló társadalmi berendezkedésből, főleg az erre támaszkodó finálét figyelembe véve. Ehelyett hősének mindennapjain keresztül kapunk némi ellentmondásos bepillantást a közösségbe, amelyet aztán rendre túlmagyaráz. A fölvázolt világ logikátlannak és hiteltelennek tűnik, amelybe a néző nem képes belehelyezkedni, mert folyton partra mossa őt a valóság.

A film első fele Bannister és Mae közti romantikus kapcsolatra fókuszál, a gond csupán az, hogy az egymásba gabalyodó pillantásokból és a lélektelen ölelésekből hiányzik a szív. Visszamarad némi bágyadt fülledtség. A karaktereket megformáló Hugh Jackman és Rebecca Ferguson között nem működik a kémia. Ferguson játéka modoros, Jackman pedig mintha utána vonítva figyelné őt az elárasztott partvonalról, elérhetetlenül.

A film „motorja” kétségtelenül Thandiwe Newton kiégett, alkoholista karaktere, aki pillanatnyi manírjaival rendre ellopja a show-t a szerelmesek elől.

Az Új múlt a második felére tér magához: a mélyben rejlő bűnügyi történet végre dolgozni kezd, rejtélyek oldódnak meg és színészek találnak egymásra. Kezdetben Ferguson és Newton karakterei: a két nő kiteregeti egymásnak a kártyáit – na, nem mindet! –, és olyan természetességgel feszülnek egymásnak a verbális iszapbirkózásban, hogy öröm nézni. A szerelmesek is szívet növesztenek egy „nolanesen” kiforgatott emlékjelenet erejéig, amely egyszerre pendít meg bennünk szentimentalista húrokat és birizgálja a könnyzacskónkat. Nem beszélve az előzetesben is látható, az elárasztott hangversenyteremben alálebegő zongoráról, amely szimbólumként és látványelemként is rendkívül hatásos. Kár, hogy mindez már csak eső után köpönyeg: Lisa Joy megpróbálja egy ügyesen átkötött időhurokba zárni a mi Hugh Jackmanünket, megmagyarázandó a vérszegény indít(tat)ást, de visszafelé semmi sem megy – erre már megtanított bennünket a Tenet.

Pedig az Új múltban akad néhány egészen jól megírt dialógus: Lisa Joy nem csupán Thandiwe Newton és Angela Sarafyan színésznőket vagy éppen Ramin Djawadi zeneszerzőt hozta magával a Westworldből, hanem az írói inspirációját is. A szövegek azonban kezdetben túl didaktikusak és szájbarágósak, melyeket aztán hiába tenne helyre a befejezés, már késő. Akárcsak az emléknek és a valóságnak a cseppfolyós összemosása.

Mintha Christopher Nolan szelleme kísértené ezt a filmet.

Az Új múlt így lesz a kihagyott ziccerek filmje: nagyobb hangsúlyt kaphatott volna benne a környezetvédelem, a társadalmi változások, a nők elleni abúzus, a szenvedélybetegség, az átalakulóban lévő világ, de még maga a virtualitás is, ehelyett mi magunk is beleveszünk a súlytalan múlt, egy érdektelen bűntény és egy szenvedély nélküli szerelem arany háromszögébe, ahol mindent kitakar a felszínen maradásért derekasan küzdő Hugh Jackman férfias egója. Így legfeljebb miatta érdemes ezt a filmet megtekinteni.

Az Új múlt Noé bárkája, amelyet Hugh Jackman egymaga képes megtölteni. Lisa Joy remek tollú író, ám a Nolani rendezéstől egyelőre csillagközi tér választja el.


Bányász Attila

Képek: InterCom