Ünnepi nyugalom három gyerekkel? – Így kerülheted el a karácsonyi megőrülést
Karácsonyi lecsendesedés gyerekekkel? Létezik ilyesmi egyáltalán? Vagy ez az egész csak illúzió, ami mögött karikás szemű anyák kenik a mákos tölteléket a kelt tésztára az éjszakában, zilált idegzetű apák rohangálnak a munkaidő vége és a játékbolt zárásideje közti szűk idősávban az utolsó legós tűzoltóállomásért, hogy aztán összetalálkozva a hálószoba meghitt félhomályában együtt kapargassák némán a cellux folyamatosan szétfeslő végét a sokadik ajándék becsomagolásához? Héda Veronika írása.
–
A karácsonyi varázshoz valóban kell „némi” pluszenergia
Milyen csodálatos lenne, ha a hosszas előkészületek után élvezhetnénk is a munka gyümölcsét: a boldog és békés ünnepet, amit már december elejétől buzgón kívángatunk egymásnak! Vajon elérhető legalább részben az az idill, ami a fejünkben él a szóváltások nélkül elfogyasztott ünnepi vacsoráról, a szépen együtt játszó testvérekről, a feszültségmentes együttlétről?
Spoiler: sajnos nincs nálam a nyugis karácsony jól bevált receptje; én is csak egy átlagos anya vagyok, aki már most tart a Nagy Karácsonyi Kiborulásoktól, és mindennél jobban vágyik arra, hogy ez az ünnep legalább nagyjából oké legyen.
De hogy eljutok-e addig a meggyőződésig, hogy a karácsonyunk oké, sőt nagyon is jó, az nem (csak) a körülményektől meg a gyerekeimtől függ… Hanem nagyrészt tőlem.
1. Megfelelés helyett a családunkra szabott régi és új szokások
Vagyis attól, hogy képes vagyok-e idén a saját egyéni mércémmel nézni a családomat, és újra elengedni a vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelést. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam az ünnepekkor extra erősen bekapcsol az „ezt így szokás” program, és úgy kell magam minden évben tarkón vágni a képzeletbeli péklapáttal, hogy heló, attól, hogy máshogy csináljuk, mint ahogy gyerekkoromban megszoktam, még lehet teljesen jó!
A fiktív péklapátot sokszor pont a férjem nyújtja felém. Ő már tizenéve elköltözött abból az országból, ahol felnőtt, mégsem borul ki minden karácsonykor, hogy nem azokat az ételeket esszük, amik számára felidéznék a gyerekkor ízét. Míg én ragaszkodom a halhoz és a mákos bejglihez, addig ő rendszeresen előáll valami újító ötlettel, amikről aztán nagy szájhúzogatások után belátom, hogy jobban passzolnak hozzánk, mint azok a hagyományok, amiket valamiért kötelezőnek érzek magamra nézve.
Pedig egyáltalán nem feladatunk mindent pontosan ugyanúgy csinálni, ahogy annak idején belénk nevelték!
Persze szép és fontos dolog a hagyományőrzés, nagyon tudom csodálni a generációkon átívelő ismeretek és szokások továbbörökítését – amennyiben jól érzi magát bennük az egyén vagy legalább magára tudja szabni őket.
A kényelmetlen, kötelességszagú szokásokat viszont jobb elengedni és újakat beiktatni a helyükre – hiszen a hagyományteremtés nemcsak a felmenőink kiváltsága volt, hanem abszolút a mi szupererőnk is!
Amit most próbálunk először, esetleg második éve beilleszteni az ünnepi menetrendbe és közben rebellis újítóknak érezzük magunkat, az később a gyerekeink számára maga lesz A Karácsonyi Szokás – amiről ideális esetben ők is szabadon eldönthetik majd, továbbviszik-e a felnőtt életükben, vagy elhagyják.
Az egyik ilyen, mára hagyománnyá vált, ám egykor merész innovációnak tűnő kísérletünk a fishburger beillesztése volt a karácsonyi menübe. Előtte próbálkoztunk különféle halas fogásokkal, de egyik sem sikerült túl jól, végül a férjem találta ki, hogy rakjuk hamburgerbe a halat, úgy a gyerekek megeszik majd. Viccesnek tűnt az ötlet, azóta eltelt pár év, a fishburgerünk mindig fejlődött egy kicsit, egy ideje már a buci és a ketchup is házi készítésű az ünnepi alkalomra, mellé jár a sült krumpli és a coleslaw saláta. Idén viszont rám tört, hogy újra kipróbálhatnánk néhány „rendes” halas főételt, végül is a régi szerencsétlenkedéseink óta megtanultunk sokkal jobban főzni…
A felvetésemet a gyerekek szavazták le a leghangosabban: szerintük ugyanis karácsonykor fishburgert kell enni és kész, mert ez a szokás… Beláttam, hogy nem törhetem meg ezt a poénból bevezetett hagyományt, már csak azért sem, mert ők is szívesebben segédkeznek egy rajongásig szeretett étel elkészítésében.
2. Hagyni időt az üresjáratoknak, nem is keveset
Igazából mindenre, de legtöbbet a látszólagos semmittevésre. Annyi izgalom éri a gyerekeket (és sokszor a felnőtteket is) folyamatosan decemberben. Maga a türelmetlen várakozás a Jézuskára / angyalokra is épp elég kimerítő, majd ezek után jön a csúcspont, a szenteste...
Felnőttként is érezzük, hogy van mit kipihenni, a gyerekeknek pedig van mit feldolgozni. Fontos, hogy időt tudjunk szakítani az üresjáratokra, amikor nem történik semmi azon kívül, hogy szó szerint megüljük az ünnepet: otthon vagyunk és élvezzük, hogy végre elérkezett az az időszak, amire hetek óta várunk.
A belső lelki munka, az élmények leülepedése épp ilyenkor megy végbe láthatatlanul. Ilyenkor valósulhatnak meg azok a csöndes együttlétek, amikről utólag nem lehet semmit elmesélni, mégis szoros hálót szőnek a benne lévők közé.
Ez a szabadon hagyott idősáv végtelenül egyszerű, mégis borzasztó nehezen megvalósítható; ha nem figyelek, folyamatosan belecsúszom abba, hogy telezsúfolom a napokat teendőkkel. Egyrészt nehéz leállni a folyamatos készülődéssel, amibe úgy belejöttünk az adventben (mindig lehet még egy tepsi sütit sütni), és a nagy lendület után nehéz behúzni a féket, aztán belehelyezkedni az ünnepbe. Márpedig muszáj, különben mire volt jó az a sok sürgés-forgás? (Ilyenkor megint jön péklapát: heló, ez már az, nincs hova továbbrohanni!)
Másrészt hajlamos vagyok programokkal, találkozókkal teletűzdelni a téli szünetet, mert ilyenkor mindenki eszembe jut, akivel „ezer éve”, és legalább ilyenkor… Ismerős?!
Tapasztalatom szerint a gyerekeket sokszor kimeríti és nyűgössé teszi a sorozatos vendégjárás.
Akár mi megyünk, akár hozzánk jönnek, mert viselkedni és alkalmazkodni kell, a megsokszorozódott ingerektől és elvárásoktól egy idő után telítődnek, és már robban is a bomba… Nekem először nagyon fájdalmas, aztán egészen felszabadító volt lemondani egy-egy karácsonyi vendégséget; az üresjáratok ugyanis jelentősen javítottak a családi jóllétünkön.
Volt már, hogy januárra halasztottam a találkozót, és olyan is, hogy kettévált a családunk: én a legnagyobbal mentem egy idősebb rokonhoz, a férjem pedig otthon maradt a kisebbekkel. (Korábban próbáltam teljes létszámmal megjelenni ugyanennél a rokonnál az értékes tárgyakkal berendezett lakásban: minden energiám arra ment el, hogy a kicsiket mesével, játékokkal kordában tartsam, és még így is eltörtünk ezt-azt, a házigazdához pedig emiatt semennyire nem tudtam kapcsolódni.)
3. Minél több időt a szabadban tölteni
Nekünk is, de a gyerekeknek főleg nagyon jó lemozogni a hosszú étkezéseket, zárt térben töltött időt. Nálunk bevált, hogy a vendégség után rögtön elugrunk valahova – inkább egy kicsit hamarabb elbúcsúzunk a rokonoktól, de az esti rutin előtt kötelezően kitomboljuk magunkat a levegőn. A nagynéném például egy szuper játszótér közelében lakik, így akármilyen idő van, a látogatás után mindig hintázunk, szaladgálunk másfél órát, mielőtt hazaindulnánk.
De olyan is volt már, hogy korcsolyákkal, sínadrágokkal felpakolva érkeztünk a vendégségbe, és onnan egyenesen mentünk a jégpályára, hogy ne csak annyit levegőzzünk, amíg kisétálunk a kapun és beszállunk a kocsiba. A fent említett, „élménymegemésztős” üresjáratokat sem kell szigorúan a nappali szőnyegén ülve tölteni – nagyon jó ilyenkor sétálni egyet a környéken, és feldíszített ablakokat vadászni, esetleg karácsonyfákat számolni.
Nyugi, kiborulás így is lesz
Ám akármilyen alaposan felkészültünk minden szinten a karácsonyra, bármilyen rugalmasak vagyunk az ünnep alakulását illetően és bármennyi szuper tipp van a tarsolyunkban a gyerekek egyensúlyban tartásáért… a kiborulásokat valószínűleg nem tudjuk teljesen elkerülni. És ez nem is baj!
Az, hogy a gyerek morcos a csodás ajándékok ellenére, sőt értelmetlennek tűnő indokok miatt kétségbeesetten zokog, egyáltalán nem azt jelenti, hogy mi, szülők valamit borzalmasan elszúrtunk. Ezek a „hisztik” csak annyit jelentenek, hogy a gyerek telítődött egy csomó élménnyel, érzelemmel, és végre kiengedi magából a feszkót.
Nincs más dolgunk ilyenkor, mint jelen lenni és biztosítani őt a megértésünkről, szeretetünkről. A kapcsolódó nevelés módszertana nagyon találóan „érzelmi nagytakarításnak” nevezi ezeket az indokolatlannak látszó kiborulásokat, hiszen a rosszérzések kicsatornázásával valóban egy tisztulási, megújulási folyamaton megy keresztül a gyerek.
Ha pedig képesek vagyunk megadni neki erre a lehetőséget, abból mi is profitálunk, hiszen a viharok után eljön a szélcsend, és végre ráfeküdhetünk az ünnep nyugalmas, sima víztükrére.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ AleksandarNakic