Spontán sátrazás három gyerekkel a Balaton-felvidéken

Egy augusztusi hétfő délelőtt eldöntöttük, hogy utazunk, délután pedig már robogtunk is Taliándörögd felé. A község határában, mezők szomszédságában található kemping ideális szálláshelynek és kiindulópontnak tűnt a Balaton-felvidék felfedezéséhez. A rendelkezésünkre álló szűk öt nap persze kevésnek bizonyult a környék bebarangolásához, de így is sikerült jó néhány – gyerekszemmel is érdekes – helyre eljutnunk.

Persze most is akadt olyan célpont, ahová hiába indultunk el, sosem értünk oda, de a három gyerekem mellett már megtanultam: mindannyiunk érdekében jobb, ha kudarc helyett kalandként tekintek ezekre a helyzetekre.

Bonyolultabb, de izgalmasabb

Egy hetet időztünk a családom „nyaralójában”, egy retró vértesi parasztházban, félig üdülő, félig dolgozó üzemmódban, amikor elérkezett a szabadságunk szűk keresztmetszete: az az öt nap az egész nyárból, amit a férjemmel mindketten kivettünk. Előtte-utána a hétvégékre már megvolt a régen lekötött program, sőt eredetileg a szabi hetére is: barátok jöttek volna hozzánk, de betegség miatt lemondták a látogatást.

Úgy szakadt ránk az öt nap üresjárat, hogy hirtelen azt sem tudtuk, mit kezdjünk vele. Utazzunk egyáltalán valahova? Vagy használjuk ki, hogy nyugi van, és maradjunk egyszerűen csak a családi vityillóban?

Mindkét opció mellett és ellen is szóltak érvek. Mindet összevetettük azon a bizonyos hétfő reggelen, és elkezdtünk lehetséges úti célokat számba venni. Szóba került az Őrség, a Fertő tó, a Bakony és a Dunakanyar is. Aztán újra a Vértes. Mi lenne, ha egyszer az életben nem bonyolítanánk túl a dolgokat? Maradnánk, de felfedeznénk a környéken új kirándulóutakat, látnivalókat – ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Mégis vonzott minket a környezetváltozás, a kempingezés…

A kertben kifeszített kötélen épp megszáradtak az előző este kimosott ruhák. Szóltam a gyerekeknek, hogy kezdjenek el összepakolni, mert utazunk.

Valami mindig kimarad

Sátor, polifoam, hálózsák, fürdőruha, váltóruha, törülköző, esőkabát, tányér és pohár öt személyre bepakolva – indulhatunk! A start előtt elfogyasztottuk a hűtőben fellelhető maradékokat; főzéshez és útra való ételcsomag előállításához nem volt már sem alapanyag, sem idő, ha aznap akartunk startolni. „Majd ott bevásárolunk”, gondoltuk, és egy fél csomag keksszel meg három nyalókával felszerelkezve megállás nélkül suhantunk Taliándörögd felé.

Nyolc éve már sátraztunk itt egygyermekes családként a Művészetek Völgye idején, így abban a naiv hitben érkeztünk, hogy ismerjük a terepet. Arra viszont nem számítottunk, hogy a fesztivál végeztével este hatkor az egész településen nincs nyitva semmi a kocsmán kívül. Szuper, legalább lesz mivel koccintani a csillagos ég alatt, ha lefeküdtek aludni a gyerekek, de addig is mit adjunk nekik vacsorára? Az ovis lányom készségesen felmászott a kemping szilvafájára, és már rázta is le a termést, de a sokadik kukac láttán inkább lebeszéltük a gyümölcsszedésről.

Elautóztunk Kapolcsra – ott is minden zárva. Egy meredek utcácska elején kempinget hirdető feliratot láttunk, felkanyarodtunk, hátha ott árulnak valami ételt. Csodák csodájára volt büfé, zárás előtt fél órával megrendeltük a sült krumplit és a lecsót, majd a kilátásban gyönyörködve megvacsoráztunk.

Ekkor döbbentünk rá, hogy a kis gázfőzőnket otthon hagytuk, amit a nyár elején vettünk direkt a sátrazáshoz, így semmit se fogunk tudni magunknak előállítani a kempingben. Sebaj, legalább kísértés sincs, hogy zacskós levesen éljünk napokig!

Elindulsz, de soha nem érsz oda

Másnap a helyi kisboltból beszerzett reggeli után gyalog elindultunk, hogy megnézzük a taliándörögdi Szent András templomromot, közismert nevén Klastromot. Kicsit tartottam tőle, hogy a mezőn magukban álló, szerintem egyébként lenyűgöző, kora gótikus romokat öt perc alatt elintézik a gyerekeim, de legnagyobb örömömre nagyon alaposan bejárták, megmászták, megvizsgálták minden oldalát. Sokat segített a pozitív élményben az a méretes zöld gyík is, amit a Klastrom melletti köveknél találtunk, és ami engedte, hogy viszonylag közelről hosszan bámuljuk.

Ezután célba vettük a Foxódi-forrást, amire egy tábla hívta fel a figyelmünket a kemping közelében. Foxód (tényleg így írják, x-szel) Taliándörögd kültelkeként nyilvántartott terület, a lankás vidéken főleg szőlőt termesztenek. Férj elindult a kirándulóútnak is beillő emelkedőn a lányokkal, én pedig a majdnem hároméves Öcsivel kissé lemaradva utánuk. Hangyákat nézegettünk, sárban tapicskoltunk, szóval nem rohantunk; gondoltam, majd a forrásnál összetalálkozunk a családunk tempósabb felével.

A kavicsos utat felváltotta a füves ösvény; szedret szedegetve csigalassan kiértünk egy mezőre.

A mező túlsó felén erdő kezdődött; talán ott lesz a forrás? Öcsi elfáradt, a nyakamba vettem, izzadtam, küzdöttem, már az erdő szélén jártunk, amikor megcsörrent a telefonom. A nagylányom vidám hangja csicsergett bele: „Na, hol vagytok? Visszajöttünk a kempingbe, mert nem találtunk se titeket, se a forrást, és egy kedves néni behívott minket a házába szörpöt inni!”

Micsoda?! Az információs tábla szerint Foxód öt háza közül mindössze kettő lakott. Mennyi az esélye, hogy az egyikbe pont beinvitálja őket egy helyi lakos és a szörpözés közben végigmutogatja nekik a felmenői hagyatékát? És hogy mindez pont azokban a percekben történik, amikor én Öcsivel elhaladok a ház mellett? Amikor ők kijöttek a nénitől, visszasétáltak a sátorhoz, hátha ott vagyunk, mi azonban rendületlenül meneteltünk tovább a másik irányba… Hogy a forrás honnan ered, azóta se derült ki.

Először a túra, aztán a szórakozás

Hegyestű, a vulkáni múltat látványos bazaltoszlopok formájában őrző tanúhegy egy ideje már szerepelt a bakancslistámon. Ám ha a Balatonnál járunk, mindig elviszi a fókuszt a strandolás és minden, ami a víz és a vízpart körül forog, így a kirándulós ötleteimet a melegre hivatkozva rendre leszavazza a család és/vagy az aktuális társaság. Most viszont összefogtam a férjemmel és könyörtelen tervet eszeltünk ki: először a kirándulás és az ismeretszerzés, akárhány fokot mutat is az előrejelzés, és csak utána jöhet a henyélés a Balaton-parton!

Az elhatározásunkat a gyerekek túlereje és kemény küzdelme sem törte meg: szívünket és arcizmainkat megkeményítve autóztunk Hegyestű felé. A fölénk magasodó bazaltsípok és a fotók a régi bányáról aztán megtették a hatásukat: el se lehetett robbantani a tesókat a kövek mellől, amit képzeletben épp fejtettek a bányában. A hegy tetejére is fellépcsőztünk, ahova a kicsik csak mezítláb voltak hajlandók jönni – ezt viszont a turisták egy része nem tudta hova tenni. Többen is megpróbálták meggyőzni a gyerekeimet, hogy vegyenek fel cipőt, mert megszúrják/megégetik/megsebzik a talpukat, de ők persze fittyet hánytak erre, én pedig, bevallom, büszke voltam rájuk. Egyrészt, mert mezítláb sétálni jó, másrészt meg ne azért vegyenek cipőt, mert egy idegen bácsi azt mondja, hanem mert például tényleg nem esik már jól nekik a mezítlábazás.

Kora délután mindenki elnyerte méltó jutalmát, a Balatont. A parton jöttünk rá, hogy a fürdőruhán kívül semmi strandcuccot nem hoztunk magunkkal, pedig egy zsáknyi karúszó és homokozójáték hever otthon.

A kicsik túléléséhez szükséges úszógumikat végül megvettük, mert az kell, hiszen gyorsan mélyül a víz, aztán amikor estefelé végigsétáltunk búcsúképp az egész strandon, észrevettük, hogy van kisgyerekeknek kijelölt, alacsony vízszintű partszakasz. Legalább lesz miért visszajönni másnap…

Láttuk is meg nem is

Vissza is mentünk másnap, követve a jól bevált haditervet: délelőtt a látnivalók, délután a pancsolás. A látványosság azonban a Foxódi-forráshoz hasonlóan nem adta könnyen magát: a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, amit célpontul kitűztünk magunknak, felújítás alatt áll, így egy kerítés mögül csodálhattuk azt, ami kilátszott az építkezésből. Én annyira csalódott lettem, hogy úgy éreztem, bármit megnéznék, csak töltekezhessek valami kulturális élménnyel, mielőtt semmi más lehetőségem nem marad, mint hogy a gyerekeimet tologassam az úszógumival a térdig érő vízben, vagy kikapcsolódásképp sorba álljak lángosért.

Kétségbeesetten pásztáztam a tekintetemmel a vár környékét, és legnagyobb megkönnyebbülésemre észrevettem egy táblát: Posta Múzeum. Ide bemegyünk! – rikkantottam boldogan, és már kézen is fogtam a gyerekeimet.

Férjnek volt némi kétsége afelől, hogy ez a kis múzeum pótolhatja a vár felfedezésének izgalmát, de én már meg is vettem a jegyeket, és már hallgattuk is a QR-kódok segítségével telefonról lejátszható postakürtök különböző dallamait. Bevallom, engem beszippantott a múzeum, és a lelkesedésem egy része szerencsére a gyerekekre is átragadt, így végül elégedetten hagytuk el Nagyvázsonyt, hogy folytassuk utunkat Szentbékkálla felé.

A szentbékkállai kőtengert nyilván nem lehetett kihagyni

A magyar tengerben való csobbanásunk előtt ezt is megejtettük, ám mielőtt odaértünk volna, Öcsi pont elaludt a kocsiban. Nem akartuk felébreszteni, ezért ismét kétfelé szakadtunk: én a kocsiban maradtam a Posta Múzeum fáradalmait kipihenő kisfiammal, míg férj végigugrándozott a híres köveken a lányokkal.

Amikor visszaértek, cseréltünk: ők maradtak Öcsivel, én pedig elindultam boldog magányomban felfedezni a helyet. Azonban véletlenül letértem a megfelelő útról (a turistajelzéseket követtem a kövek helyett), így kicsit nagyobb kört tettem, mint kellett volna. Amikor már gyanús volt, hogy egy ideje egyetlen igazán nagy és feltűnő követ sem látok, visszakanyarodtam a kőtengerhez, és mire kikötöttem az autónknál, már Öcsit is ébren találtam. Sajnos ő lemaradt a vulkanikus utóműködés nyomán létrejött szilícium-dioxid kőzetanyag megtekintéséről, de legalább frissen vetette bele magát a zánkai habokba.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Búcsú a kempingtől

Az utolsó nap szívem szerint még ellátogattam volna a veszprémi állatkertbe, de férj leszavazott: szerinte bőven elég program az utolsó napra a sátor lebontása és a széthányt cuccaink összeszedegetése a kemping teljes területéről. Való igaz, hogy ez alatt a rövid idő alatt szépen belaktuk a többhektáros terepet: a vizesblokktól kezdve a hintákon át a tűzrakóhelyig mindenhol elhagytunk valami apróságot, így nem csoda, hogy az indulás perceiben még egy német házaspár segített nekünk keresni Öcsi kulacsát.

A törülközőről, amit négy napon keresztül mindenhol kutattam, és gondolatban már a többi kempingezőt gyanúsítottam az eltulajdonításával, utólag kiderült, hogy el se vittük magunkkal: a vértesi házban a kanapéra kikészítve várt minket türelmesen, pont ott, ahova pakolás közben raktam.

Mire elindultunk, rohamosan közeledett az ebédidő és egyúttal Öcsi elálmosodása is, így be kellett látnom: hacsak valamelyikünk nem akarja kifejezetten az állatkert parkolójában a kocsiban üldögélve tölteni a délutánt, egyszerűbb búcsút inteni a Balaton-felvidéknek. Ha már az odautazás viszonylag hirtelen felindulásból történt, legalább a lezárás legyen egy fokkal nyugodtabb. Így is gyűjtöttünk feldolgozni való élményt bőven!

Héda Veronika

Kommentben meséljetek ti is a spontán utazási kalandjaitokról, kíváncsian olvassuk mindegyiket!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/JohnnyGreig

A további képek a szerző tulajdonában vannak