Mártonnal huszonhárom éve ismerjük egymást. Suta és többnyire plátói gimnazista diákszerelem után ketten kétfelé vettük az irányt. Éltünk, tapasztaltunk, építkeztünk, tanultunk, próbáltuk megfogalmazni magunkat, igyekeztünk saját lábra állni, és voltunk valóban szerelmesek – másokba. Kerestünk, lázasan kerestünk, azt is hittük, tán többször is, megtaláltuk az igazit – de végül hoppon maradtunk, vagy csalódnunk kellett.

Kilenc évvel ezelőtt botlottunk újra egymásba. Amikor külön-külön már-már letettünk társról, családról, békéről, igazán mély, rendíthetetlen szövetségről.

A gyerekeink is hamar megszülettek. Hamarabb, mintsem hogy rendes, tágas otthont tudtunk volna nyújtani nekik. Persze házasodni is akartunk. De a kezdeti lendületet fékezte Márton szomorú válása – úgy tűnt, egyházi esküvőnk már nem lehet. Ezért nem akartuk elkapkodni a polgárit egy polgármesteri hivatalban. Ha már csak az az egy lehetőségünk maradt, szerettük volna a lehető legmeghittebbé tenni a szertartást.

Eleinte abban reménykedtünk, lesz majd egy házikónk, kertjében diófa. A diófa alatt mondunk majd igent, szűk családi körben. Hát nem lett házikónk. Négy éve kerestük pedig, de az árak elvágtattak mellettünk. Kis egyszobás lakásunkból eleinte egy, majd két gyerekünkkel is egy szerény, ám egyszerűségében csodálatos bakonyi vendégházba szöktünk el évente egyszer-kétszer, kinyújtózni és kisimulni, teleszívni a tüdőnket szabadsággal. Ott mindig boldogok voltunk, mindig. Maradéktalanul.

Egyszer csak eszünkbe jutott, hiszen ott, e kis háznál van hatalmas, vén diófa, van varázslatos kert, és évek óta odahordjuk a boldogságunkat, meg is szerettük vendéglátóinkat nagyon, s ha jól összehúzzuk magunkat, a legszűkebb rokonság be is fér a tulajdonosok két vendégházába – hát miért ne tartanánk náluk az esküvőnket?

Fel is hívtuk őket gyorsan, igent mondtak persze. Beszéltünk a nánai anyakönyvvezetővel, ő is biztatott bennünket. Kezdtük elhinni, hogy végre megtörténhet az, amiről annyi kislány álmodozik hosszú-hosszú éveken át. Én is, hát persze.

Egyeztető telefonjaink után két héttel kihirdették a veszélyhelyzetet, berobbant az országba a koronavírus első hulláma. A teljes lezárás harmadik napján pedig kiderült, gyereket várok. Kihullott a kezünkből az esküvőnk kis csírányi reménye újra. Nagyon nehéz időszak következett.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Bezártság, aggodalom, kemény mérlegelések, egzisztenciális kétségek. Végül a döntés, vállaljuk a harmadik kisbabát, s minden erőnkkel méltó otthont kerítünk a gyerekeinknek végre. Sikerült, kompromisszumok árán ugyan, de lassan két éve házikóban lakunk. A kertje olyan picike, hogy diófa nincs, és nem is fér el benne.

Talpra kellett állnunk ebből a kritikus két esztendőből, elsősorban lelkileg. S most, hogy végre felálltunk, nekifutottunk újra az esküvőnek.

Álmos fiunk közben iskolás lett, hittanra jár. Általa megismerkedtünk egy fantasztikus lelkésszel, Gézával, aki egy éve kísér és segít bennünket. Tőle tudtuk meg, nincs akadálya annak, hogy evangélikus szertartás szerint egyházi esküvőnk legyen. Ez a hír és tudat adott nekünk végül akkora erőt és hitet, hogy fáradtan bár, de összekalászoltuk minden erőnket, minden szerettünket, s hosszú, kitartó munkával és vendéglátó barátaink, Anna és Csaba áradó szeretetével, segítségével, puha és okos gondoskodásával beleinstalláltuk e régóta várt csodálatos napot, szertartást a bakonyi vendégház rejtekes kertjébe. 

Ha messzebbről nézem, soha nem akartam volna mást, soha nem akartam volna másként, húszévesen sem. Talán naivabb lettem volna, és irányíthatóbb, és megadtam volna magam könnyebben egy-egy hullámnak, csontosult szokásnak, felesleges jelentőséget tulajdonítottam volna egy-egy jelentéktelen apróságnak.

De mára, hogy negyvenéves lettem, leolvadt és/vagy lekopott rólam minden máz. Nem tűrök semmi sallangot, semmi hamisat (már amennyire pontosak a receptoraim), semmi túlzást, gyűlölöm a szerepeket, gyűlölök feszengeni bennük, nem viselem el és nem tudok mit kezdeni az üres gesztusokkal, a külcsínt belbecs nélkül képtelen vagyok értelmezni, és egyáltalán,

csak azt cselekszem meg, aminek valódi értelmét látom, csak azokkal vagyok hajlandó időt eltölteni (az egyébként is létezhetetlenül kevésből), akikkel érdemes. Akiket jó hallgatni. Akik mellett nemesülök magam is.

Nem tudott hát más esküvőnk lenni, mint amilyen lett végül. Vittük és adtuk magunkat, nem hívtuk el a hetedik unokatestvérig a teljes rokonságot, csak a legközelebbieket, akikkel pulzáló szeretetben élünk együtt. Tulajdonképp nem hívtunk meg senkit, akiket a gyerekeink nem ismernek jól, ez elég jó és őszinte szűrőnek bizonyult.

Annát és Csabát kértük fel tanúknak, hisz hetedik éve követik nyomon az életünket, szelíden, támogatón és egyre nagyobb szeretettel. Ők a leghitelesebb szemtanúink, azt hiszem. Szinte minden nehéz terhünket ott, Bakonynánán tettük le, és minden nagy próbatétel után náluk töltekeztünk. Hála az égnek a szüleink is partnerek voltak, és belebocsátkoztak ebbe a kalandba velünk. Batyus esküvőre hívtuk őket, nem akartunk az evés-ivásnak sem nagy feneket keríteni, hisz nem ez a legfontosabb dolog ezen a varázslatos napon. Mindenkit arra kértünk, hozzon magával egy tálca finomságot.

A kertet jól ismertük, talán bekötött szemmel sem mennénk neki már egyetlen fának sem ott, így könnyű volt távolból tervezni, fákra fűzfakarikákat, lebbenő függönyöket, menyasszony és vőlegény ünnepi asztalává emelni gondolatban a szaletlit, s enteriőrt álmodni a két nagy diófa alá, apró személyes emléktárgyakkal, kertből szedett levendulával, régi, kidobásra szánt létrából, rekeszekből, befőttesüvegekből összeállítva. 

Annáék megleptek bennünket, nászajándékunk már az esküvő előtti napon, érkezésünkkor a kert zárt csendjében várt bennünket, egy borostyánnal és fehér rózsákkal díszített rózsakaput kaptunk tőlük. Sokáig észre sem vettük, oly hatalmas a kert, olyan puhán és természetesen ölelte, s oly szerényen állt ott ez a csupa szív figyelmesség. Köré-alá szerveztük hát az egyházi és a polgári szertartást.

Pénteken érkeztünk három kisgyerekünkkel, s hosszú órákon át, estébe nyúlóan dolgoztunk. Ácsoltunk, fára másztunk, borostyánt tekertünk, fák törzsére fotókat csipeszeltünk (rajtuk a Bakonyban töltött minden egyes pihenésünk egy-egy varázsos pillanata, cseperedő és növekvő számú gyerekekkel). Ágakra papírrózsákat kötöttünk, az asztalok fölé, s a kertben itt és amott fűzfakarikákat lógattunk le az óriás diófákról. Beléjük több méter hosszú fehér függönypástokat fűztünk (függönyvarrodából kaptunk kidobásra szánt anyagvégeket), amik aztán három napon át ott táncoltak a nyári szélben a fák között.

Az esküvő napjának délelőttjén terítettük az asztalokat. Ültetőkártyák helyett kis mécseseket készítettünk bébiételes üvegekből. Köszönőajándékként szappant öntöttem mindenkinek. Az evőeszközöket puha fehér szalvétába tekertük, s melléjük falatnyi kertünkből szedett levendulát kötöttünk.

Egy helyi üzlet kirakatából kihajított, tartóerővel már aligha bíró, ám annál impozánsabb, magas létrát csiszoltunk le szépen, erősítettünk meg, ácsoltunk rá farekeszekből tálcákat, ezekben tálaltuk fel a kenyeret és a süteményeket.

Márton kis diófagallyakból rakosgatta, fúrta és ragasztotta össze a nevünk betűit, spárgára fűzve ez lógott a szaletli „homlokzatán”. A mindössze három asztalt szintén csipkés függönymaradékokkal terítettük le, anya beszegte őket szépen.

Nem költöttünk százezreket „szép ruhára”, de csodaszépek voltunk. Nem költöttünk sok tízezer forintot sminkre és frizurára, a legeslegjobb barátnőm fonta a hajam, s tűzdelt bele virágokat. Meseszépet alkotott.

Az oltár rózsakapu volt, rajta nagyapám hajdani etyeki vályogházának ajtajáról a kereszt. Térdeplőnk rongyszőnyeg. Katedrális felettünk a százéves körtefa és sudár fenyők.

A szép cipőnkbe az utolsó pillanatban ugrottunk, egészen addig kísértünk, terítettünk, szeleteltünk, ültettünk, töltöttünk, instruáltunk, kínáltunk. De a pillanat végül mégis elérkezett. Ott álltunk a parasztház tornácán apával. Felcsendült a hegedűszó a kert rejtekeséből. Először indult Álmos kisfiam. Vitte a gyűrűket. Őt követte Minka lányunk keresztlányunkkal, két kis mosolygó tojás. Bíbor babalányunk anya ölében várt minket a kertben. Indultunk apával. Súgtam neki, jól figyeljen a pillanatra, jegyezhesse meg örökre ezt a sétát. Lebegtek a függönyfátylak a diófák alatt, míg léptünk.

Elhajolt utunkból almafa és fenyő, s egyszer csak megláttam Mártont a rózsakapu alatt, engem várt, s én megérkeztem hozzá. Végre. Ragyogott ez a perc. Nem láttam semmi mást. Senki mást. Csak őt.

Hosszú évek óta csak a kisgyerekeinken keresztül szeretjük egymást – nincs mód megállni, csak ketten lenni, egymás szemébe nézni s egymás tekintetében elidőzni, mert ugrásra készen állunk mindig, mert valakit mindig szoptatni, vigasztalni, etetni, itatni, felsegíteni, kérdezni, öltöztetni, kérlelni, ölbe venni, megcsodálni vagy pelenkázni kell. Most ott álltunk, majd térdeltünk ebben a csendben a lelkész előtt, a rózsaív alatt, a felfüggesztett régi-régi, filigrán kis kereszt alatt, szorítottuk két kézzel a másik mindkét kezét, és belemondtuk a száz meg száz éves, s bennünket is majd bizonyára hosszan túlélő kert szellős zöldjébe: holtomig, holtáig. Nem bennünket ünnepeltek. Mi magunk voltunk az ünnep.

A lagzi sötétedésig tartó csendes, de jókedvű beszélgetésfolyam volt, miközben kilenc kisgyerek szaladgált és ribizlizett, cseresznyézett a fák között. Apám borát és a kertünkben termett bodzából készült szörpöt ittuk, vendéglátóink kézműves sajtjait csemegéztük. Tortát a barátainktól kaptunk ajándékba, ami nem is lett volna, ha ők nem hoznak nekünk. Egyszerű, de nagyszerű sütemény, csupa kerti virággal díszítve helyben, a legpontosabb, kócosan elegáns ízléssel. Virágcsokrok Annáék kertjéből a szüleinknek, a vendégház gyönyörű kerti mécsesei itt-ott a kertben, apró izzós, napelemes fényfüzéreik meghittsége este, a régi rozoga kerti kapun pár fehér rózsa és borostyánfüzér jelezte az ünnepet, a hazatartó helybeliek kedvesen odabiccentettek, és minden jót kívántak.

Nagyon sokat dolgoztunk ezért a napért, nem volt sok pénzünk rá, de ha tízszer ennyi lett volna is, ugyanígy tettünk volna.

Nem akartunk görcsösen zöldesküvőt, de a hely, ahová bekértük magunkat, eleve megkövetelte tőlünk (nem Annáék, hanem a ház puritánsága és az ősöreg fák), hogy tisztelettel és alázattal közelítsünk, hátrahagyjunk minden felesleges giccset és szemetet, s csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal, patikamérlegen mérve, s ha egy mód van rá, régi tárgyaknak, már-már lomoknak adjunk új életet és funkciót. Szerettünk volna kapcsolódni múlthoz, jelenné tenni azt, s egyszer használatos holmik halmozása helyett használni a meglévőt, éltetni és átlelkesítve továbbvinni magunkkal az immár hivatalosan is házas életünkbe.

Olyan szép volt! A legszebb volt! Minden pillanatát őrizzük. Nem tudunk elég hálásak lenni vendéglátó barátainknak, hogy fáradságot nem kímélve otthont adtak ennek a legeslegszebb napnak. Boldogságunknak, ismét. A kertben pedig tovább kering ez a boldogság, eztán már mindig, örökkön örökké – ebben is teljesen biztos vagyok.

Herold Eszter

Eszter interjúalanyként is szerepelt már az egyik cikkünkben, sőt ő maga is írt nekünk pedagógusnap alkalmából egy igen emlékezetes publicisztikát, ITT olvashatjátok mindkettőt.

A képek a szerző tulajdonában vannak