Vízipókból punk lett, TV Maci horrort néz – Interjú a rejtőzködő utcaművésszel, 0036markkal

–

Takács Dalma/WMN: Bevallom, sosem interjúztam még olyan emberrel, akinek nem tudtam a nevét, és nem mutathattuk meg az arcát. Valóban van ennek még jelentősége 2023-ban, vagy ez inkább egy szubkulturális jegy, ami a tradíció szempontjából fontos?

0036Márk: Szerintem az kuriózum, ha az emberek nem tudják, ki vagy. Van Instagramom, Facebookom, de más módon nem vagyok jelen, nagyon kevés ember tud a civil életben arcot és nevet kötni hozzám. Én nagyon szeretem a titkot, szerintem ez egy extra réteg, ami rápakolódik a művészetre. Nyilván ebben annak is szerepe van, hogy illegális tevékenységet folytatok, így kényelmesebb az inkognitó.

T. D./WMN: Azért ma már széles körben ismert és elfogadott a street art kulturális jelentősége, graffiti táborokat szerveznek, egy világ szurkol Banksyért, Miss KK a Sugarbirdnek tervez. 

0036mark: Ez egy nagyon ambivalens dolog, mert egyrészről fontosnak tartom, hogy a street art bekerülhessen a művészeti kánonba és lekerüljenek róla az előítéletek, másrészről viszont a műfaj jellegéből adódóan szerintem fontos lenne, hogy megmaradhasson az underground berkeiben. Bár szerintem itthon még mindig gyerekcipőben jár a street art, sokkal több alkotó kellene ahhoz, hogy létrejöhessen a híd az underground és a mainstream művészet között, de őszintén szólva én bízom benne, hogy ez így is marad.

A street art műfaji jellege, hitvallása, hogy olyat csinálunk, amit nem szabad, hogy szembemegyünk a közízléssel, de ha mindenki elkezdené a hátunkat veregetni, és már nem kéne félnünk a lebukástól, elveszne az egésznek a lényege.

Én szeretném megtartani az inkognitómat hosszú távon, még akkor is, ha emiatt egy csomó dologról lemaradok. Viszont ha én tudnám, ki Banksy, lehet, hogy nem érdekelne már annyira, amit csinál. Nekem a mai napig meglepő, amikor egy régi nagy graffitishez hirtelen arc, név társul, és megesett már, hogy másképp nézek a műveire, mert az embert és az attitűdöt is hozzákapcsolom. Én szeretném megtartani azt az idilli képet magamról, amit csak a műveimen át kommunikálok, és azokon keresztül elképzelnek valamilyennek az emberek.

T. D./WMN: Említetted az illegalitást. 2010 óta rongálásnak nyilvánították a graffitit, de a street art és a matrica azért más kategória. Neked is félned kell a törvénykezéstől?

0036mark: Több kinyilatkoztatás is volt már arra vonatkozóan, hogy mi számít rongálásnak – ugye, a Kétfarkú Kutyáékba is belekötöttek, amikor plakátokat ragasztottak át –, és azt látjuk, hogy ez sokszor helyzetfüggő. Ha például politikához kapcsolódik a dolog, akkor rögtön jobban szemet szúr. Nekem szerencsém van, mert amit én csinálok, az „felületképzés”, lejön egy nedves szivaccsal, és voltaképpen nem más, mint egy buliplakát vagy egy ingatlanhirdetés. Csak épp nem árulok mellette semmit. Ha engem elővesznek azért, mert ragasztgatok az utcán, elővehetnék azt is, aki a lakását árulja – ott még név és telefonszám is van, könnyebb levadászni. 

Egyébként időnként nappal is ragasztok, és volt, hogy odajöttek hozzám önjelölt polgárőrök kérdezősködni. Ezek azért kényelmetlen helyzetek, de valahogy mindig kivágom magam. Egyszer például még a ragasztó felkenésének fázisában jött oda hozzám valaki számonkérni, én meg azt mondtam neki, csak „levédőzöm a falat”. Igaz, azt egyikünk sem tudta, mit jelent a „levédőzés”, de ő nagyon örült neki, én meg vígan folytathattam a munkát.

Mi mást mondtam volna? Hogy felnőtt ember létemre rajzfilmfigurákat rajzolgatok otthon, és éjjel kijárok felragasztani őket az utcára? 

T. D./WMN: Végül is, technikailag ez történik. (nevetünk)

0036mark: Igen. Egyébként egyszer Belgiumban elkaptak a rendőrök, és akkor konkrétan ez történt. Kipakoltattak, és amikor meglátták, hogy festékszóró helyett egy A4-es Hupikéktörpöt vettem elő, nagyot néztek és elengedtek, hogy na jó, menj, te hülye.

T. D./WMN: A street artostok szemében mi a rongálás?

0036mark: A graffitiben is vannak íratlan szabályok, hogy mire szabad, mire nem, és én is igyekszem kialakítani a saját elveimet ezen a téren. A frissen festett házfalra, műemlékre, vallási jelképre, temetőbe például biztosan nem ragasztanék, ahogy igyekszem kikerülni a többi utcai alkotó munkáját is, amennyire lehet. Nekem fontos, hogy amit csinálok, az illeszkedjen a városképbe, emellett ne az én grafikám legyen az adott környék legnagyobb „hibája”. Azért szeretem a lepukkantabb környezeteket, mert a matrica akkor nem elvesz az adott hely értékéből, hanem hozzáad. Szerintem ez nem vandalizmus – a vandalizmus az, ha valaki betöri a kirakatot és szétrugdalja a kukákat. 

Egyébként tök jó visszajelzéseket kapok, volt olyan is, hogy egy adott hely tulaja rám írt megköszönni a matricát, vagy ha leszedték a közteresek, akkor szóltak, hogy tegyem vissza. Illetve

a Komjádi uszoda melletti orvosi rendelőhöz felragasztottam egy Dr. Bubót, és amikor lekopott, rám írt Facebookon egy második kerületi képviselő, hogy nagyon szerették, ezért örülnének, ha visszakerülne. 

T. D./WMN: Hogy érint, ha leszedik?

0036mark: Ez a játék része, ez efemerművészet. Ha nem azért tűnik el a minta, mert zavar valakit, akkor a házat bontják le előbb-utóbb. Ezzel együtt kell élni a street artban, különben nem érdemes csinálni. Emellett én eleve a felnövéstörténet, nosztalgia kérdésével foglalkozom, és ehhez még kapcsolódik is az a párhuzam, hogy a matricám öregszik, aztán egyszer csak eltűnik. Ez pedig a karaktereimben is leképeződik. A most 30-40-es korosztály emlékszik ezekre a karakterekre, de egy fiatalabbnak már nem biztos, hogy sokat mond Pityke őrmester – kivéve, ha a szüleik megmutatták nekik. Kaptam már olyan visszajelzést, hogy egy apuka látta valamelyik művemet, és este megnézette a gyerekeivel, mert fontosnak érezte, hogy átadja ezt a tudást. 

T. D./WMN: Többedszerre mondod, hogy sok visszajelzést kapsz. Pedig a közönség csak a közösségi médiában tud veled kapcsolatba lépni.

0036mark: Számomra ez a social média pozitív hatása. Sokan írnak, annak ellenére, hogy arcot nem tudnak kapcsolni hozzám.

T. D./WMN: Érdekes ambivalencia, hogy nyitottan és szívesen kommunikálsz, de ahogy korábban is említetted, inkognitóban maradsz. 

0036mark: Igen, és szerintem ez a street art alapvetése.

Szeretném megmutatni, mit tudok, viszont nem szeretném, hogy tudják, ki vagyok.

T. D./WMN: Szerinted ez más művészeti formának is jól állhatna?

0036mark: Hú, érdekes kérdés. Szerintem jót tenne a művészetnek, ha a képek értéke leválasztható lenne a művészről, és egy visszajelzésben nem az játszaná a főszerepet, hogy milyen arc az alkotó, jó fej, vagy sem. Így kizárólag a műalkotáson lehetne a fókusz.

Én éveket töltöttem el azzal, hogy kitaláljam, milyen street art formát válasszak. Először graffitiztem, de abban nem voltam jó, aztán jött a matricázás meg a 0036 művésznév, ami a magyar hívószám. Fontos volt számomra, hogy amit csinálok, annak magyar és nemzetközi vonatkozása is legyen.

T. D./WMN: És miért pont a mesehősök? 

0036mark: Emlékszem, hogy pár éve egymás után adták le a Macskafogót és a Die Hardot a tévében, én meg a kettő között megláttam a párhuzamot. Az pedig, hogy egy mesehőst új környezetbe helyezek, ami felnőttesebb, már önmagában hordoz magában egyfajta feszültséget. Hogy ott egy karakter, akit tízévesen láttam utoljára, most meg alkoholt iszik, füvet szív, vagy graffitizik, mint Aladár.

T. D./WMN: Erről az jut eszembe, amit egyszer egy pedagógus ismerősöm mondott: voltaképpen nincs olyan, hogy „gyerekmese”. Erre a Macskafogó is jó példa.

0036mark: Abszolút, sőt, szerintem az inkább korosztályos mese. Tök jó, amikor a felnőtt együtt tudja nézni a gyerekével, és közben lát benne egy csomó utalást, ami számára poén, a kisgyerek meg még nem értheti.

A „Macskafogó – Mézga család”-vonalon rengeteg humor szólt inkább a szülőknek, a gyerekek meg csak örültek, hogy megy valami rajzolt a tévében, ami nem a híradó.

T. D./WMN: Van üzeneted?

0036mark: Ha nagyon össze akarnám foglalni, minden matricám egy felnövéstörténet. Hogy adott karaktereket, akik a nosztalgia vonalán működnek, újragenerálok a jelenbe, mintha velünk együtt nőttek volna fel. Gyerekként megnéztem őket, most újra itt vannak, és már nem ugyanazokat a dolgokat csinálják, amiket kicsiként átéltünk velük. Az elmúlás és az öregedés kérdése amúgy is nagyon érdekel. Minden műnél van valami kapcsolódási pontom, amiért ki kell rajzolnom magamból az adott témát. Szóval van ennek egy terápiás része. Hiszen van egy kilentől fél hatig tartó civil életem, ez meg egy szenvedély, amit levezethetek a nap végén, amiben kiélhetem a kreativitásom, visszarepülhetek a gyerekkoromba, flow-ba kerülhetek. Este tizenegykor beülök a gép elé, és sokszor hajnali négyig rajzolok. 

T. D./WMN: A munkahelyeden tudják rólad ezt?

0036mark: Kevesen. Nemrég rám írt egy kollégám, hogy szeretne printet, én meg válaszoltam, hogy oké, akkor a munkában odaadom. Ő pedig nagyon megrökönyödött, hogy mi ismerjük egymást. 

T. D./WMN: Most a kiállításod képei között ülünk, és ha jól tudom, a megnyitón sem vállaltad fel, ki vagy.

0036mark: Nem! Sőt, megbeszéltem két-három haverommal, hogy ha valaki érdeklődik, ki a Márk, mindenki vállalja magára. A megnyitón is volt jó néhány Márk, az egyik haveromra például sokan gyanakodtak, hogy ő az igazi. Engem ez nagyon szórakoztat, van benne egy kis csavar, emellett így tényleg ki tudom élvezni a kiállításmegnyitót. Ez egy fárasztó műfaj, felfokozott állapottal jár, sokszor el is felejtem másnapra, amiről ott beszélgettem, annyira tele a fejem.

T. D./WMN: Hogyan élted meg, hogy ezúttal nem az utcán, hanem egy kiállítás falain belül, steril környezetben vannak a képeid?

0036mark: Amit az utcán csinálok, az már öt éve tart és rutinszerű, de a mai napig sok adrenalint ad. A kiállítótérbe való alkotás is nagy élmény, de egy kicsit visszás. Ezeknek az alkotásoknak az utcán van a helye, ez a street art lényege, ez egy másfajta megoldás. Viszont a kiállítás kedvéért kipróbálhatom magam olyan technikákban is, amikben különben nem lenne lehetőségem. Ezúttal például a háttereknek szántam nagyobb szerepet, utcáról tépkedett plakátokat raktam a rajzfilmfigurák mögé: az egyiknél például egy koncertplakát van, a másiknál egy graffitis barátom vonatgraffiti-skicce, a Dagobert bácsi mögött pedig egy Donald kacsás képregény és 15 ezer forint turmixgépben felaprítva, ezzel is utalva a címre: Eat the rich. Olyan tőle, mintha tényleg egy terítőn feküdne a figura. 

T. D./WMN: Ezek szerint a street art a négy falon belül is jól hat?

0036mark: Legalábbis lehet vele próbálkozni. Az biztos, hogy sosem hagynám abba az utcai művészetet, én ettől vagyok valid és önazonos. Jövő év szeptemberig biztosan nem lesz új egyéni kiállításom, mert fárasztó ez a procedúra, és pont az utcai jelenlétemtől veszi el az energiát. Márpedig nekem az nagyon fontos, ebből táplálkozik a művészetem.

Nekem az utca a felület – bármilyen bóvlinak is hangzik –, az a vászon. Ha végigmegyek a városon, folyamatosan figyelem a porosodott, rég kiadó üzleteket, a lerobbant vasajtókat, a megnyílt és bezárt felületeket.

Emellett nagyon szeretem megfigyelni, hogy a járókelők hogyan reagálnak a matricákra, amikor nem is sejtik, hogy épp az alkotó áll mellettük. Van az a réteg, aki csak elsétál mellette, észre sem veszi, van, aki megáll lefotózni, és van, aki hosszasan nézegeti, elolvasgatja a figurák pólóján a feliratot vagy a tetoválásukat. Olyan is volt, hogy valaki megállt nézegetni, és egy másik járókelő odament hozzá, majd a figyelmébe ajánlotta a szomszédos utcában lévő matricát.

T. D./WMN: Nekem az a tapasztalatom, hogy a te matricáid azoknak is felkeltik a figyelmét, akiket nem érdekel amúgy a street art, pont azért, mert a karakterekkel sokaknak van élménye. Mintha egy olyan réteghez is elérne, akiket amúgy hidegen hagy az utcaművészet.

0036mark: Igen, nagyon zsáneres, amit én csinálok. Ezeket a műveket és karaktereket nem miattam szeretik az emberek, hanem mert van hozzájuk saját kapcsolódási pontjuk. És itt jön be a kultúrmisszió, amit magaménak érzek és szeretnék képviseli: egyrészt, hogy talán ezek a művek kicsit oldják a street arttal és graffitivel kapcsolatos előítéleteket, és hidat képeznek az emberek meg a művészek közé. Másrészt pedig szeretném megőrizni és tovább éltetni ezeket a karaktereket, hiszen sokan már csak az ismétlésekből emlékeznek rájuk. Nem akarom, hogy kikopjanak a köztudatból, szeretnék új értelmet adni nekik és újraizzítani a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, amiket anno, 20 éve éreztek velük kapcsolatban az emberek. Bízom benne, hogy ha hosszú távon bekerülhet a művészeti kánonba a magyar street art kultúra, ami voltaképpen a 90-es évek óta virágzik, egy kis rubrikát én is kaphatok majd benne.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma