És ha anyakomplexus, akkor mi van? – A középkorú nő-fiatal férfi felállás még mindig kemény megítélés alá esik

 –

Mennyivel egyszerűbb volna elintézni annyival: a kor nem számít, csak az, ami két ember között zajlik. Vagy: ez magánügy. Vagy: 2023 van, nevetséges a régi kategóriákban gondolkodni. Annyiféleképpen szokás lepattintani a bámészkodókat, akik felhúzzák a szemöldöküket, és azt mondják, „nocsak”, ha egy középkorú nőt (anyát!) egy fiatal férfival látnak együtt.

És akkor itt van Pető Kata, aki nem kér elnézést. De nem is hárítja el a kétkedőket. Nem mondja, hogy nincs itt semmi látnivaló. Nem hazudja, hogy a helyzet számára magától értetődő és természetes. Nem bújik el, hátha észrevétlen marad (elvégre nem egy bulvársztár), és nem is indít mozgalmat, hogy lebontsa a társadalmi konvenciókat.

Pető Katával egyszerűen csak megtörtént, amire nem számított – beleszeretett egy nála 19 évvel fiatalabb férfiba –, és ez annyira bonyolulttá tette az életet, hogy muszáj volt gondolkodnia róla. Hangosan. Színházi nyelven is.

De jó, hogy így tett!

Mennyivel bátrabb és hasznosabb, mint elsunnyogni, és hagyni, hogy a háta mögött súgjanak össze. És mennyire igaz, hogy ez is közérdekű téma. Korántsem csak őt érinti. Én is ismerek jó pár lányt (vagy nőt, anyát), akivel ez megesett… vagy megeshetett volna. Mondhatni, korjelenség. Hogy miért? Ez is érdekes kérdés, jó volna utánajárni. Mi másra való a színház, mint arra, hogy közösen gondolkodjunk? 

Annyira felszabadító látni, hogy ezzel ki lehet állni a színpadra, valós dilemmaként lehet kezelni, meg lehet vizsgálni kívülről, belülről, alulról és felülről – nevetések, önmarcangolások és önfeledt pillanatok közepette.

Pető Kata, a darab eredője és főszereplője keresi, kutatja a külső-belső mozgatórugókat. Felhozza, milyen régi motívum ez az irodalomban (minő irónia, ő is épp egy klasszikus példáját játssza egy másik előadásban, a Médeában); szemlézi, hány káros, traumatikus kapcsolata volt korban hozzá illő férfiakkal; mutat példát arra, mennyire másképp néz ki mindez, ha fordított a felállás (a férfi az idősebb); és persze keresi a gyökerét a családi hátterében, bár úgy tűnik, hiába. Pető Katát írok, de ez valójában már nem ő, hanem a darab hőse, a keresztény-konzervatív közegben nevelkedett Eszter: operakritikus két kisfiúval és egy biztos állással… de hát már ez is fikció, hogy ma egy operakritikus megéljen a hivatásából. 

És közben ez a budapesti értelmiségi nő valakik szemében MILF is. Állítólag. Mother I’d Like to Fuck (anya, akit megdugnék).

Ennek megfelelően Eszter nem kékharisnyaként jelenik meg előttünk, hanem egy Barbie-baba stílusú pornósztár bőrében: szőke lobonccal, rózsaszín kiskosztümben (a fenekét épphogy fedő patkányszoknyában, fogyatkozó aláöltözettel), fehér bokazokniban és piros tűsarkú cipőben, és egy neoncsővel, sztriptízrúddal, szőrmeszőnyeggel, rózsaszín hűtővel dekorált lakásban, miközben Bartók Kékszakállúját boncolgatja.    

És még csak nem is ő az előadás zavarba ejtő eleme, sőt, Eszter személyisége teljesen elfogadható és koherens, még egy ilyen „krízis” közepén is, hiszen ennek megfelelően esik szét. Ami sokkal provokatívabb – épp a természetessége folytán –, az a fiatal szerelmét játszó partnere, aki végig egy szál alsógatyában asszisztál a show-hoz. (Bizonyára, mert ő is egy képzelt pornószereplő. Vagy mert a fiatalságát így lehet igazán hangsúlyozni.) Rohonyi Barnabás ráadásul legalább öt-hat alkalommal alsónadrágot cserél a színen (nyugi, egy mindig van rajta), amivel különböző karaktereket jelenít meg, de elsősorban és főként Eszter szerelmét, Istit, aki kibicként nézi végig szerelme belső küzdelmeit, mert számára (látszólag) sokkal szimplább ügy ez. Egészen a végéig…

De most ne szaladjunk el addig, maradjunk annál, hogy itt van ez a két bátor, nyílt és vagány ember, akik szó szerint a bőrüket – és a kapcsolatukat – vitték vásárra, akik hajlandóak közben bohócot csinálni magukból, de csak azért, hogy a sebeiket is feltárják, és eljussunk velük oda, hogy végül is nem mindegy, hány évesek? Ha nem emlékeztetnének rá minket tízpercenként, soha a büdös életben nem találtuk volna ki.

Azt szokták mondani, a férfiak vannak erejük teljében negyven felett, de most láthatunk egy nőt, aki szintén. Nemcsak fizikailag van kirobbanó formában, hanem emberileg is olyan teljes és gazdag, hogy bőven van miért csodálni

– és ha most leválasztjuk a színészt a karakterről, akkor hozzátehetjük, hogy művészileg is az eddigi legszínesebb, legbátrabb alakítását nyújtja. Mert már meri.

Csoda, hogy bárki beleszeret akárhány évesen? Megértjük a fiatal férfit, aki akárhová követné őt, és bármit megtenne érte. Ezt látjuk is. És jó együtt látni őket.

Bár épp a meghitt, szerelmes pillanatok maradnak el – még véletlenül sem akarták romantizálni a felállást –, de mégis, a két színész együttműködéséből, összhangjából lejön a lényeg. És egyformán érzékenyek, viccesek, önironikusak, muzikálisak és esendők. Egy húron pendülnek.

Az ember azt hinné, egy ilyen témát elég másfél órába sűríteni, de ők kitöltenek egy rendes, egész estés előadást, és nem unatkozunk közben. Nem állítom, hogy minden családi, múltbéli sztori felidézésének láttam értelmét (volt, hogy úgy éreztem, csak arra kellettek, hogy kiadjanak egy rendes darabot), de üresjárat nem volt, és végig közvetlenül, őszintén szóltak hozzánk.

Gergye Krisztián friss és sziporkázó rendező, Horváth Csabához hasonlóan egyszerre foglalkozik a szöveg, a zene és a mozgás szentháromságával, de nála még belép melléjük a látvány is mint hangsúlyos színházi elem. Minden oldalról támad, és mindenhonnan igényesen, viszont a formalitása szabadabb, és több teret ad a személyességnek. Kovács Viktor és Kovács Dominik szövegében is az a legütősebb, hogy egyszerre volt átgondolt, kidolgozott, formába öntött, és keresetlenül őszinte.

Csak a legfontosabb kérdést kerülték el, de ezt most nem ironikusan mondom. Mit válaszolhat egy 25 éves férfi arra a kérdésre, hogy akar-e gyereket, és ha igen, mikor.

Márpedig a negyvenes nő-huszonéves férfi esetében ez az egyetlen, igazán húsba vágó kérdés – nem a bőr feszessége, nem a különböző életszakaszból fakadó különbségek, és nem is az, hogy mit szólnak majd mások.

Ahogy Eszter mondja a darabban: „Nekem még maximum két évem van szülni, neked negyven.” Megértettük, hogy az efféle szerelem legnagyobb kihívása a jövő – pechjére a nő ezzel már sokkal inkább tisztában van. De aztán kiderül, nem csak ő.

Léteznek persze biztató példák (mint Brigitte és Emmanuel Macron, vagy Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor), de azért készüljünk fel rá: az ilyen szerelem sem végződik mindig happy enddel. Mint ahogy a többi sem. De addig is… miért tagadná meg az ember önmagát(ól)?

Képek: Gulyás Dóra

Gyárfás Dorka