Fiala Borcsa: Kálmán, az időutas (gasztronovella)

–

Kálmánnak két komoly hobbija volt, amikért különösen rajongott. Imádott főzni, új recepteket kipróbálni, beletenni a megszokott klasszikusokba egy kis kálmánságot. A másik: a találmányain dolgozni.

Már egészen kicsi korában folyamatosan valami innováción törte a fejét. Az óvodában feltalálta a betonfőzelék-eltüntető szerkezetet (nagyon utálta ugyanis a sárgaborsó-főzeléket, ez a berzenkedése később a fava – e görög fűszeres krém – megismerésével teljesen elmúlt). Kiskamaszkorában a soha ki nem bomló cipőfűzőt jegyezte zsenge vívmányaként. (Kreatívan összekombinált két problémát és a megoldásukat: a hagyományos cipőfűzők mindig kibomlanak, a fülhallgató madzagja viszont rendületlenül összecsomózódik.) De az ő nevéhez fűződött a Parkinson-kórban szenvedőket segítő rugós kanál, amely ellensúlyozta a kezek reszketését, így a levest is csöpögésmentesen tudták elfogyasztani, az ultrahangos jelzéssel az autósok tudatalattiját a zebra jelenlétére figyelmeztető szerkezet, illetve a hosszúra nyúló meetingeken a beosztottakat ébren tartó csősál. És ez csak néhány Kálmán briliáns megoldásainak sorából.

Ám e lenyűgöző újítások a fasorban sem voltak a legújabb mesterművéhez képest.

Kálmán ugyanis feltalált egy időgépet.

Hosszú hónapok megfeszített munkájával megalkotott egy olyan szerkezetet, amit ha magára erősített, előre ugorhatott a jövőbe, méghozzá oda, ahová csak akart.

Legalábbis elméletben. De hogy fog-e a valóságban is működni? Arra a mai napon, november 18-án, 14.30-kor fog fény derülni – jegyezte fel gondosan a kutatási naplójába Kálmán. Úgy tervezte, hogy ekkor veti be élesben a szerkentyűt. Az ünnepélyes próbának mindenképpen meg akarta adni a módját, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mi vár rá a jövőben, vissza fog-e tudni térni rendben, egészségesen, nem várják-e visszautazást gátló kalandok 2123-ban, ahová elsőként ellátogatni szándékozott. Szerette ugyanis a kerek számokat, egy teljes évszázad alatt pedig sok izgalmas változásra számíthatott.

Feltétlenül valami ünnepélyes lakomával a gyomromban kell útnak indulnom – gondolta, majd nekiállt, hogy elkészítse az egyik kedvencét: füstölt lazacos, tejfeles latkeszt. (Avagy tócsit, tócsnit, prószát, berét, bodagot, berhét, cicegét, görhönyt, lapcsánkát, vagy macokot, kinek mi.) Lereszelt három nagyobb krumplit, kinyomkodta, megsózta, borsozta, fokhagymát zúzott bele, hozzáütött egy tojást, és összekeverte annyi liszttel, amitől egy kissé sűrűbb nokedlitésztát kapott, majd beolajozott serpenyőben pár perc alatt mindkét oldalát aranyszínűre pirította. Természetesen egy pohár rozépezsgő is dukált mellé. „Átkozott legyen a hal, mely a harmadik vízben úszik!” – mondta mindig Kálmán hedonista nagyapja, arra utalva, hogy halas étel mellé feltétlenül egy pohár bor vagy pezsgő dukál. Meg hát felmenőjéhez hasonlóan Kálmán is nagyon szerette a pezsgőt.

Miután lenyelte az utolsó falatot, komótosan elmosogatott, szépen mindent elpakolt (ha mégsem térne vissza a jövő századból, meg ne szólják a rendetlensége miatt), kiöblítette a száját még egy pohár pezsgővel, majd elővette az időgépet.

A ketyerét az övére erősítette. „Első számú éles kísérlet: utazás 2023. november 18-ából 2123. november 18-ába” – jegyezte fel a kísérleti naplóba, majd beállította a kallantyúkat, és megnyomta a startgombot.

Pár másodpercre minden elsötétült előtte, egy negyed pillanatra még talán az eszméletét is elveszítette. Ettől szerencsére nem ijedt meg, valami hasonlóra számított.

Egy aprócska reszketés, egy lágy zöttyenés, és Kálmán ott találta magát a lakásában – ami azonban egészen másképp festett. A falak ugyanott voltak, ahol eddig is, de más volt a berendezés. Ami azt jelentette: a kísérlet sikerült! Kálmánt majd szétvetette a boldog büszkeség. 

Alaposan körbenézett. Az ő kényelmes karosszéke (amit magában csak a gondolkodós fotelnek hívott) eltűnt, a helyében két darab szürke, olcsó kinézetű, műanyag hintaszék állt. A falon, ahol Kálmánnak egy parafa táblája volt, rajta felszúrva tengernyi cédula az újabb és újabb ötleteivel, most egy hatalmas lapos tévé terpeszkedett. A kilim szőnyegei, amiket egy utazásáról hozott haza, eltűntek, a padló hidegen és fényesen csillogott. Kálmán bekukucskált a konyhába is, ahol patikatisztaság uralkodott. „Bárki lakik is itt, az vagy irtó rendes vagy nem különösebben szeret főzni” – állapította meg magában. 

A kérdésre, hogy ki is az ő (régi) otthonának lakója, hamarosan választ kapott. Kinyílt a bejárati ajtó, és belépett egy fiatalember, akinek, amikor megpillantotta Kálmánt, földbe gyökerezett a lába, leesett az álla, de még a kezében szorongatott biciklis sisak is nagy koppanással a földre hullott.

– Nem betörő vagyok, nem akarlak bántani! – lépett előre Kálmán felöltve a legeslegbarátságosabb ábrázatát, igyekezve megnyugtatni a férfit. – Időutazó vagyok – bökött rá az övén viselt szerkezetre, hátha az mindent megmagyaráz. Majd hozzátette: – Hadd mutatkozzam be: Penyőfalvi Kálmán. Örvendek.

A fiatalember erre még inkább elhűlt. 

Reflexszerűen fogadta el és rázta meg Kálmán felé nyújtott kezét, miközben válaszul elmormolta a maga nevét: 

– Penyőfalvi Kálmán. Szintúgy.

– Hát ez igazán lenyűgöző! – derült fel Kálmán (a 2023-as). Most, hogy tüzetesebben megnézte magának otthona új lakóját, úgy érezte, mintha tükörbe pillantott volna. A frizurájuk egészen más volt ugyan: míg 2023-as Kálmán a kor divatjának megfelelően úgynevezett shaggy lookot viselt, 2123-as Kálmánnak vállig érő egyenes haja volt, egyik oldalt begyűrve a füle mögé. A ruházatuk is sokban eltért, 2023-as Kálmán kényelmes flanelinget hordott, piros-fekete kockásat, farmert és edzőcipőt, 2123-as Kálmánt alul-felül valami fura mez borította – lehet, hogy ilyesmiket csak biciklizéshez hord, jutott eszébe a régebbi kiadású Kálmánnak.

A vonásaik azonban rendkívül hasonlók voltak, ahogy a testalkatuk is.

– Nem ülünk le esetleg…? – bökött a két hintaszék felé Kálmán, majd mivel modern kori mása még mindig köpni-nyelni nem tudott, az ülőhely felé támogatta. 

– Így mégiscsak könnyebben tudunk mindent megbeszélni – mondta. – Hozhatok egy pohár italt esetleg? A nagy ijedségre? – kérdezte.

– Vizet. Igen, egy kis csapvizet, köszönöm – nyögte ki a másik.

Az első sokk után azonban ifjabb Kálmán egészen felengedett. Órákon át beszélgettek. Kálmán elmagyarázta a találmánya mibenlétét, és kiderítették, hogy bár egyidősek, de valójában egyikük a másik dédnagyapja. 2123-as Kálmán magáról is mesélt egy keveset. Egy környezetvédelmi cégnél dolgozott titkárságvezetőként, egyedülálló volt – egy kollégáját szerette volna már hónapok óta randevúra hívni. Szerette a tényregényeket, dédapjához hasonlóan lofi beatset hallgatott, a kedvenc színe a szürke volt, a szüleit pedig, akik a szomszédos városkában élnek, havonta egyszer szokta meglátogatni. Az utat bringával teszi meg, és rendkívüli módon aggasztja a jövő mind személyes, mind globális szinten. (Hogy ki volt ifjabb Kálmán dédnagyanyja, arra főszereplőnk direkt nem kérdezett rá. Nem akarta befolyásolni a jelenét azzal, hogy immár tudatosan keresi meg azt a leányzót, akivel majd utódnemzésre adhatja a fejét.)

A kissé karót nyelt stílusát és a folyamatos aggodalmaskodását leszámítva igazán szimpatikus kis dédunoka ez a Kálmán –

állapította meg magában Kálmán, aki egészen felvillanyozódott az események alakulásától. Aztán eszébe jutott valami.

– Kálmánkám! Mit szólnál, ha megünnepelnénk a találkozásunkat? Ami, ha belegondolsz, igazán forradalmi! Ez bizony lakoma után kiált! – veregette hátba leszármazottját. – Gyere, főzzünk valami finomat! – rikkantotta, majd szaladt is a konyhába, hogy körülnézzen, milyen alapanyagokat talál, amiből vacsorát rittyenthetne. Kinyitotta a hűtőszekrényt, ám abban egy kissé fényevesztett vöröshagymán, illetve egy üveg sárgaborsótejen kívül semmit nem talált. Bekukucskált a kamrába, ami hasonlóképp kongott az ürességtől. Furcsa volt látni , hogy most csupaszon állnak ugyanazok a polcok, amik nála, otthon, 2023-ban roskadoznak a fűszerektől, üvegbe zárt hüvelyesektől és magoktól, olasz száraztésztáktól, norilaptól, szusirizstől, vákuumcsomagolt kimcsitől, kókusztejtől, háromfajta cukortól, négyféle sótól, és nyolc különböző típusú olajtól. 

– Hm – nézegetett körbe kissé csalódottan, de aztán megrázta magát. – Sebaj, akkor ugorjunk le a boltba! Úgyis nagyon érdekel, miket lehet kapni száz évvel később ugyanott! Mert ugye, megvan még a sarki közért? – kérdezte ifjabb Kálmánt.

A bolt valóban ott állt, de ahogy Kálmán lakása, ez is jelentős átalakításon ment keresztül, ami kifejezetten jót tett neki. A neonfényt kellemesebbre cserélték, az árukészlet jóval színesebb és megnyerőbb volt, és hiányzott az a mindenhová beivódó fertőtlenítőszag is, ami 2023-ban belengte az egész helyiséget.

Kálmán elsőként a zöldségosztályt vette szemügyre.

– Mit is vegyünk, mit is vegyünk? – hümmögte az orra alatt, aztán felcsillant a szeme.

– Milyen szépek ezek a mangók, és ha jól látom, most akciósak – emelt ki egy gyümölcsöt a fadobozból, és tette be a kosarába. Ám ifjabb Kálmán ugyanazzal a mozdulattal tette is vissza. Elhűlt ábrázattal nézett dédapjára.

– Még mit nem! Mangót? Tudod, annak mekkora az ökológiai lábnyoma? Mire ideutaztatták? Szó sem lehet róla, hogy a vacsoránkkal így megterheljük a környezetet.

Kálmán csalódottan lépett arrébb, de aztán meglátta a pirosló retkeket. Dédunokája azonban nyomban mellette termett, és szigorúan rászólt:

– Megőrültél? Hiszen a hónapos reteknek októberben volt a szezonja. Szezonon kívüli élelmiszereket erkölcstelenség és butaság fogyasztani. Azt hittem, ezt te is tudod… – tette még hozzá kissé csalódott hangon.

Ugyanez lett a sorsa a póréhagymának, az édesburgonyának, a tejfölnek, a csirkemellnek, a T-bone steaknek, a táblás csokoládénak, a tonhalkonzervnek, a proseccónak, és a téliszaláminak: idősebb Kálmánnak mindent vissza kellett pakolnia a polcra, miközben a már kissé türelmét vesztett dédunokájától újabb és újabb leckékben részesült fenntarthatóság, felelősségteljes fogyasztói attitűd és környezetvédelem témákban. 

Illetve azt is megtudhatta a bolt sorai között ténferegve, hogy 2123-as Kálmán a testi és szellemi tisztaság jegyében nem fogyaszt alkoholt, kávét és fekete teát sem, lelkiismereti okokból nyersevő vegán étrendet követ, kerüli a cukrot, a sót és az erős fűszereket, mindenhová gyalog vagy biciklivel jár, így utazni sem szokott, és az összes ruháját egy kerületi gyár bemutatóboltjából veszi, nem azért, mert ezek a holmik esztétikailag vagy kényelemben különösebben kedvére lennének, de csak így tudhatja biztosan, hogy azokat nem éhbérért dolgozó ázsiai gyerekmunkások készítették.

– Gondolnunk kell az emberiség jövőjére is! – ismételte el lassan szótagolva újra és újra Kálmán 2123-ból, mintha csak egy különösen nehéz felfogású illetőnek magyarázna.

Végül egy csokor petrezselyemmel és egy zellergumóval távoztak a boltból.

– Hopp! Majdnem elfelejtettem valamit – torpant meg az utcán idősebb Kálmán. – Figyelj csak, te menj nyugodtan előre, mindjárt jövök én is, csak még el kell intéznem egy rendkívül fontos és halaszthatatlan dolgot.

Ifjabb Kálmán egykedvűen bólintott, majd tovább baktatott hazafelé, hálós szatyrában a zellerrel és a petrezselyemmel.

Amikor a dédunokája befordult a sarkon, Kálmán gyorsan beállította az övén lévő ketyerét, majd megnyomta a startgombot. Pár másodpercre minden elsötétült előtte, egy negyed pillanatra még talán az eszméletét is elveszítette, de aztán egy aprócska reszketést, egy lágy zöttyenést követően ott állt a jól ismert utcájában, ahol szerencsére már úgyszintén besötétedett, akárcsak száz évvel később, így nem ijesztett meg senkit a hirtelen felbukkanásával. 

Hazasietett. Otthon aztán elővette a megmaradt latkeszt a hűtőből, egy serpenyőben átmelegítette, megkente jó zsíros tejföllel, rápakolta az előző napról maradt füstölt-főtt csülök darabkáit (a lazac sajnos még ebédidőben elfogyott), és töltött magának még egy pohár pezsgőt.

Majd miután elköltötte a vacsoráját, kinyitotta a laptopját. Némi kutakodás után rátalált egy megbízhatónak tűnő magánklinikára, ahová már rögtön másnapra bejelentkezett vazektómiára.

„Teljesen igaza volt Kálmánnak – ismerte be maga előtt. – Gondolnunk kell az emberiség jövőjére is.” 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / OsakaWayne Studios

Fiala Borcsa