Kovácsné kinyírta Terézanyut?! – interjú Rácz Zsuzsával

–

Kurucz Adrienn/WMN: Kicsit izgulok, ki ne akasszalak valamivel, mert esetleg feltűnök majd a következő könyved egy zsánereként. Néhány szakmabelire-közszereplőre ugyanis ráismerni véltem a Kovácsnéban. Nagyon nevettem, fergeteges a humorod. Meg, mondom, be is szartam.

Rácz Zsuzsa: Nyugi, nincs a könyvemben egy szereplő sem, aki egy az egyben megfeleltethető egy élő személynek. Vagyis, lehet, hogy azért van. (röhögünk)

K. A./WMN: A Kovácsné kivan borítóján egy nő hever, akire rázuhant egy hatalmas könyv, konkrétan az Állítsátok meg Terézanyut!. Ez a te második könyved volt, amely százötvenezer példányban kelt el, és országosan ismertté tett. És agyoncsapott? Hogyan kell ezt érteni?

R. Zs.: Tizennégy éve írtam utoljára regényt, a Nesze neked Terézanyu!-t, és előtte hét évvel jelent meg az Állítsátok meg Terézanyut!. A borítóval azt akartuk megmutatni, hogy megállt az idő, mert Kovácsné éli a családanyák nem egyszerű életét. 

K. A./WMN: Hova tűnt Terézanyu? 

R. Zs.: Egyszer, még nagyon-nagyon régen tárgyaltam egy kiadóval, és akkor a szerkesztő azt mondta nekem egyáltalán nem kedvesen, hogy hát jó, jó, hogy írogatok, de meg kéne újulni most már. Lehet, ez történt, Kovácsné kinyírta Terézanyut.

Viccet félretéve, a családos létforma elsöpörte azt az attitűdöt, amit Terézanyu képviselt: már nem tud mindenkit megmenteni. A férjem mondta mindig, hogy neked az fog a legjobbat tenni, drágám, hogyha lesz gyerekünk! Így ugye minden energiámat be tudom építeni – és Kovácsné is ezt csinálja.

Amúgy én is Kovácsné lennék, ha felvettem volna a férjem nevét ebben az alakban. Generációk, nők sokasága tűnt el a férjek nevei mögött. A cím egy játékos tiszteletadás nekik. 

A Terézanyuval azt a helyzetet szerettem volna megmutatni, milyen az, amikor fiatal, önálló, szabadságszerető nőként egyedül élsz, de a világ azt várja tőled, hogy „rendes” legyél, kössék be végre a te fejedet is, és szüljél gyerekeket. A Kovácsné meg arról szól, mi van, ha végül is beadod a derekad, és úgy döntesz, feleség leszel és anya. Hogyan birkózik meg a hatalmas lelki-testi és életmódváltással az, akinek gyereke születik. A felmérések azt mutatják, az Európai Unióban mi vagyunk a legeslegkonzervatívabb nemzet szerepfelfogás tekintetében. Nálunk a nők és a férfiak egyaránt azt gondolják, hogy a gyerekek ellátása, a családi logisztika, a rengeteg érzelmi munka meg persze a konkrét házimunka a nő dolga. És ez szerintem nagyon nagy baj. 

Rengeteg nővel vagyok kapcsolatban a Terézanyu-pályázat révén is – jövőre rendezzük meg végre a jubileumi, tizedik éves pályázatot –, és az elmúlt években nők ezrei írták meg történetüket. És azt tapasztalom, azzal együtt, hogyan sokkal nyíltabban tudunk már beszélni a női lét tabuiról, jóval könnyebb talán kimondani dolgokat, még mindig nem tudunk őszintén beszélni például arról, hogy a kisgyerekes lét olyan, mint egy hosszú karantén. És iszonyú magányossá válhatsz benne. 

K. A./WMN: Mondhatjuk, hogy a Kovácsné önéletrajzi könyv? 

R. Zs.: Talán inkább vallomásos prózát mondanék. A Terézanyu egyértelműen önéletrajzi ihletésű regény volt. A Kovácsné nem az, törekedtem is rá, hogy eltávolítsam a családomtól a történetet, bár nem volt könnyű. Vannak persze hasonlóságok, de a fókusz nem rajtam van, hanem a nőkön: próbáltam a kisgyerekes lét minden tipikus szituációját megjeleníteni, lehetőleg humorral, mert vannak pillanatok, amelyeken csak az segít át, a humor.

Az volt a célom, hogy megmutassam: mindenről lehet beszélni, és kell is! Kimondhatod például azt, hogy megdöglesz, hogyha nem alhatsz végig egy éjszakát végre. És ettől még nem vagy rossz anya. 

Aztán nézzünk már szembe azzal is, hogy míg látszik rajtunk, hogy gyereket várunk, addig mindenki kurvára örül nekünk. Jól van, beálltál a sorba! A szülés után viszont láthatatlanná válsz, és magadra hagynak. Minden felelősség a tiéd. Mit is mondott Karikó Katalin? Hogy az a legfontosabb a nő számára, ha vannak ambíciói, hogy találjon egy támogató társat. Ezen áll vagy bukik a karrierje! Mert egy olyan társadalomban élünk amúgy, ahol mindenki azt várja el a nőktől, oldjanak meg mindent. Miközben a férfiak meg abba halnak bele gyakorta, hogy nyomasztja őket a családfenntartás anyagi terhe – akkor is, ha a legtöbben kétkeresős családokban élünk, mert máshogy nem is lehet.

K. A./WMN: Eszembe jutott, amikor olvastam a regényt, hogy kíváncsi lennék, Kovács úr hogyan mesélné el a történetet. Mit gondol, látva a felesége vergődését, miközben sokféle szerepben kell megfelelniük mindkettőjüknek. Vagy mit érzett a szülőszobában, amelynek a leírása számomra egy különösen szíven ütő része a könyvnek. 

R. Zs.: Annyira jó lenne, hogyha a férfiak ezekről a megélésekről őszintén beszélnének a közhelyeken túl! Tulajdonképpen ez már történik is, vannak nagyon fontos művek, végre írnak a férfiak is erről. A férjem volt egyébként az első olvasóm.

K. A./WMN: Mit szólt a regényhez? Az ő élete is terítékre kerül, akkor is, ha nem önéletrajzi a regény – az olvasók úgyis rá fognak vetíteni dolgokat. 

R. Zs.: Ez így van, tisztában vagyok vele, hogy mindenki úgyis azt hiszi, amit olvas, az a saját életünk. Pedig nem, bár nagyon sok minden stimmel, ami le van írva – de nagyon sok minden meg nem úgy történt nálunk. A férjem mindenesetre nem kérte, hogy húzzam ki ezt vagy azt a részt, mert hasonlóságot érez, pedig megtettem volna, ha bántó lett volna számára. Amúgy segítő szakmában dolgozik, tisztában van egy csomó dologgal, amivel kapcsolatban egy átlagember talán nem ennyire tudatos, de így is rengeteg küzdelem van mögöttünk, húsz éve vagyunk együtt.

Ott kezdődnek a gondok, hogy ha én férfi lennék, akkor világcsavargó lennék, igazi hobó. Ezzel együtt rettenetesen vágytam rá, hogy legyen társam, családom, de nem láttam reálisnak ezzel az attitűddel és persze a hozott mintáimmal. Aztán amikor gyerekeink lettek, kiderült, hogy nagyon kevés segítségünk van, és tizenöt éven át nem hagytuk el az országot. Én, aki újságíróként tényleg egyik földrészről a másikra ugráltam régebben.

Ez a fajta belső nyughatatlanság, nevezzük így, alkati dolog nálam, és ezt bizony el kell tudnia viselni a családomnak. Ahogy azt is, hogy az én gyerekeim az anyatejjel szívták magukba a feminizmust, mondjuk ki. 

Sok mindent megbeszéltünk előre a férjemmel, és aztán sok minden borult persze a gyakorlatban. Viszont segített nekünk a terápia, mert ez nem fikció a könyvben, valóban elmentünk többször is párterápiára. Szerintem mindenkinek szüksége lenne olykor efféle segítségre, amelyhez egyébként, kevesen tudják, de a családsegítő szolgálatoknál is hozzá lehet jutni, és nem kell érte fizetni. A családdá válás, az igények összehangolása nagyon komoly kihívás egy szülőpárnak, teljesen oké, ha valakinek külső támogatásra van szüksége ehhez. 

K. A./WMN: Miközben a kisgyerekes lét teljes tablóját kapjuk a regénytől, van egy egészen egyedi szál benne: Katának az anyukájával való viszonya, ami, fogalmazzunk úgy, nagyon speciális. Hogy került bele ez a vonal a sztoriba?

R. Zs.: Ezzel a szállal dolgoztam a legtöbbet, nyilván azért, mert van benne saját érintettségem. Egyébként sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, hogy valakit a családja a legeslegsebezhetőbb állapotában, kisgyerekes szülőként hagy magára. Arról nem is beszélve, hogy sok család szétszakad, mert külföldre költöznek a fiatalok – vagy az idősek.

K. A./WMN: Mi kellett ahhoz, hogy tizennégy év után újra regényt írj?

R. Zs.: Mindenki azt kérdezte tőlem a kistestvérügy analógiájára az elmúlt években, hogy: na, mikor jön a következő regény? Én meg csak pirultam, és nem mondtam, hogy igazából nem akarok könyvet írni, mert rém megterhelő lelkileg, és persze az időt sem találom rá, mikor mélyülhetnék el a munkában a napi mókuskerék mellett.

Úgy tudtam megírni végül ezt a könyvet, hogy az utolsó négy hónapban egyáltalán nem végeztem házimunkát. Rájöttem, hogy csak annak a helyére tudom betenni az írást. Nyáron elköltöztem otthonról egy kis kölcsöngarzonba, ahol nem érdekelt, hogy rendetlenség van. 

K. A./WMN: Attól is féltél, hogy nem tudsz még egy akkora sikert írni, mint a Terézanyu?

R. Zs.: Adri, én csomó mindentől féltem… Aztán tavaly elmentem Todiba a Péterfy házaspár írókurzusára tanítani. Kicsit újjászülettem abban az egy hétben, először is, mert egyetlen rossz félmondatot sem kaptam senkitől. Másrészt mert pihentem. Sosem voltam még ennyit távol a gyerekeimtől (a nagylányom már tizenhat éves). Rengeteg inspirációt és biztatást kaptam a táborban, hogy fogjak bele a regénybe, aminek az ötlete régóta megvolt, sőt részleteket meg is írtam belőle. Azért is mentem Péterfyék kiadójához, mert tudom, hogy alkotni úgy lehet, hogyha van mögötted folyamatos támogatás, és ezt máshol nem kaptam meg. Én is azért hozok létre írói alkotóműhelyeket, tanítok storycoachingot, mert azt látom, hogy attól szárnyakat kapnak az emberek. Csak hogy én is támogatva legyek, na az egy kicsit elsikkadt korábban, ez kétségtelen.

Péterfy-Novák Évával, aki Wekerle Szabolcs mellett a könyvem szerkesztője volt a kezdetektől, egészen misztikus a kapcsolatunk. Miskolcon ugyanott nőttünk fel, ugyanabba a gimibe jártunk, ugyanaz volt a magyartanárunk, konkrétan ugyanazon a lakótelepen laktunk, csak van köztünk tíz év, tehát semmit nem tudtunk egymásról 10-12 évvel ezelőttig. Nagyon sokat jelent nekem az, hogy a férjével mellém álltak, mert az ember természeténél fogva tartozni akar valahova. Ha elértél valamit íróként, akkor úgy képzelheted, majd kapsz bátorítást azoktól, akik szintén könyvet írnak, és ugyanabban a könyvesboltban árulják a könyveinket. És hát velem nem ez történt, inkább az ellenkezője. És én ezt nem értettem, nyilván nagyon naiv voltam 30 évesen. Ma már nem érdekel az elitista írókör, nem akarok az úgynevezett kánon részévé válni, és nem az utókornak írok, hanem a kortársaknak. 

Belegondoltál már abba, mekkora dolog, hogy mi, nők ma már elmesélhetjük a történeteinket? Olyan sok hallgatás és elhallgattatás után. Óriási a jelentősége az úgynevezett tömegkultúrának is, a tematikus blogoknak, az énblogoknak, annak, hogy a nők végre elkezdtek magukról beszélni, mert az internet lehetőséget ad rá. Ez szerintem a legjobb, ami történhet, mert így van esélye a változásnak. 

K. A./WMN: Sok olyan problémáról beszélsz őszintén, amiről tipikusan nem szoktak a korábbi generációk beszélni az utódaikkal. A lányaidnak már odaadtad az új könyvedet?

R. Zs.: Nem, még nem olvasta egyik se, de el fogják, szerintem először Nóri, aki még csak tizenegy, de nagyon érett. Ha meg ő kézbe veszi, akkor már Szofi sem akar lemaradni, az tuti. Nekik sok újat nem fog mondani amúgy a könyv. 

Múltkor néztem, mitől olyan nehéz Nóri iskolatáskája. És megtaláltam benne az Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok című antológiát, amibe én is írtam. Kiderült, hogy a gyerek titokban ezt hordja be az iskolába. Hatodikos! Szünetben olvassák a barátnőivel, és abszolút a feministának vallják magukat. Mind a két gyerekem ilyen különben, és az osztálytársaik is, hála istennek. Bizakodó vagyok!

Képek: Chripkó Lili / WMN

Kurucz Adrienn