2017. november 8. szerda

3.41: Felkelek. Kicsit elaludtam, félkor akartam kelni, hogy egészen biztosan mindent meg tudjak csinálni, mielőtt elindulunk. Van még pontosan 12 óránk itthon, tegnap már minden hivatalos ügyet elintéztem, mára már „csak” a pakolás és az itthoni ügyek rendezése maradt.

Kávézom szépen, kényelmesen, aztán irány a mosókonyha, utolsó simítások, mindent kimosni, mielőtt elmegyünk, nem hagyhatom Emmát egy halom szennyessel itthon.

4.08: Hallom, ahogyan Emma leoson, és a lépcsőre kirakott (kábé egy hete tettem oda, hogy vigye fel) cuccait sunyiban gyorsan felviszi, tegnap este megfenyegettem, hogy ha reggel még itt találom a holmiját, akkor sajnos fel kell, hogy költsem, mert magam fogom bevinni a szobájába. Úgy teszek, mintha nem hallanám, ahogy oson, majd reggel megdicsérem, hogy milyen szépen fejlődik, már egy hét alatt is képes a cuccait elpakolni.

5.41: Felkel Gergő, nekem már a második mosás megy, a szárító is dolgozik. Gergő ideges, azt mondja nem készült fel rendesen, hogy lehet úgy egy kínai íróakadémiára menni, hogy nem tudja fejből a többi ösztöndíjas teljes életrajzát és összes műveit? Kiröhögöm. Megsértődik. Kiengesztelem.

6.33: Simon, Gergő legkisebb fia csenget, jött Emmáért, meg elbúcsúzni. Tegnap is elbúcsúztunk már, de biztos, ami biztos, ma is bejött. Imádom. Uzsonnát készít Emmának, és induláskor még a szemetet is leviszi. Főnyeremény ez a fiú, én mondom.

7.46: Gergő elviharzik, mert még ezer dolgot el kell intéznie. (Mondjuk, szerintem én mindent elintéztem tegnap.) Közben szépen haladok a pakolással, Gergő félútról hazatelefonál, még mindig szorong, hogy nem készült fel rendesen, de vigasztalom, hogy majd a repülőn bemagolja, amit elmulasztott, nyugi.

13.30: Hazaér Gergő és Emma, aki a nyakamba ugrik, hogy milyen cuki vagyok, amiért kimostam a cuccait. Úgy tesz, mintha eddig ő mosott volna magára, és csak kivételesen, most az egyszer – amolyan elutazásunk előtti gesztusból – mostam volna ki a ruháit. Mondom: szívesen, a tiszta, vasalt cuccodat meg a lépcsőre tettem egy kosárba, vidd fel a szobádba, majd azt is megjegyzem, hogy nem szeretném ott találni egy hónap múlva, amikor megjövünk. Kiröhög.

15.28: Megérkezik értünk Gergő édesapja, kicsit gondban vagyunk, hogyan fogunk beférni a csöppnyi terepjáróba, de Gergő egy zseni, simán megoldja. (Ezt azért írtam, mert ő is fogja olvasni.)

16.55: Kiérünk a reptérre. Szuper. Még van három óránk. Nem baj, majd szépen bemegyünk, és bent megiszunk egy kávét. Vagy egy teát. Gergővel közben megbeszéljük, hogy mindenütt minden gyerekünk rendben van, és írok Szentesinek is, hogy töltse le a WeChatet, mert mi van, ha tényleg nem lesz Messengerem?

Most pedig itt ülök szemben az én édes urammal, és szorongok. Egyrészt a hosszú repülőúttól, másrészt attól, hogy holnap el tudom-e majd olvasni ezt a macskakaparást, amit jegyzetelek.

Még mindig alig fogjuk fel, hogy micsoda kalandban lesz részünk.

Na, írok a gyerekeknek, hogy minden szuper, senki ne izguljon, jó lesz nekünk ott Kínában nagyon.

Az utolsó pillanatban, beszállás előtt veszek egy rúd szalámit, Gergő szemét módon kiröhög, szerinte nem fogunk éhen halni. Én meg azt tanultam vidéken, ahol felnőttem, hogy gondoskodj magadról, az a biztos.

Beszállhatunk, el is indulunk, de egy kisebb kínai nőegylet elénk tolakszik, nekik sokkal sürgősebb a beszállás, előreengedem hát őket. Nekünk nem sürgős annyira.

2017. november 9. csütörtök

Az utazás zökkenőmentes, bár aludni nemigen tudtam, és csak egy kicsit bosszantott, hogy Gergő milyen jókat alszik mellettem. A reptéren várnak minket, egy kedves Erosz nevű lány, és egy sofőr. Az akadémián megkapjuk a szobánkat, de az az érzésem, hogy ez a szoba talán még soha az életben nem volt befűtve, ezért csendben (!) meg is jegyzem, hogy baromi hideg van, talán kellene egy kis fűtést kérni, de Gergely csak legyint, hogy estére biztosan befűtenek majd, ne parázzak, amúgy is itt a klíma, majd fűtünk azzal. Be is kapcsolja, felveszi 30 fokra.

Közben EGYEDÜL kipakolok, aztán sétálni indulunk, hogy felfedezzük a környéket.

Rögtön, ahogy kilépünk az utcára, Gergő talál egy utcai étkezdét, ahol természetesen, mint egy igazi felfedező, azonnal ételt vesz. Valami tojásos, palacsintaszerű tésztába töltöttek mindenféle zöld növényt és egy ropogós sült tésztát. Megkóstolom én is, isteni. Aztán életünk kockáztatásával átkelünk a főúton, a túloldalon egy hatalmas zöldségesre lelünk. Veszünk egy számunkra teljesen ismeretlen gyümölcsöt, amihez alapból műanyag kesztyűt csomagoltak, ez kicsit gyanússá tette, de mi bátrak vagyunk. A (reméljük az) gyümölcs kívülről úgy néz ki, mint egy sündisznó, a belseje pedig, ami ehető nekem frissen főtt marhavelőre emlékeztet, de tudom, hogy ez nem marhavelő, mert nagyon jellegzetes az illata, és miután megkóstoljuk, rájövünk, hogy az íze is. Gergelynek nagyon ízlik, a magjait gondosan elcsomagolja, hogy majd elültetjük otthon a kertben. Mivel szerintem kicsit hányás ízű meg szagú, ennek nem annyira örülök, de ráhagyom, úgyis elhagyja a magokat mire hazaérünk.

Az első utcai finomság
Az első utcai finomság

Hullafáradtan érünk haza, én nem vagyok nyafogós (dehogynem), de alig várom a vacsorát, és hogy mehessek végre aludni. Persze egy fokkal sem lett melegebb a jégvermünkben. Végül aztán telefonáltunk, hogy baj van, és kiderül, hogy itt bizony még soha nem volt befűtve, ez az első tele a mi kis birodalmunknak, és mivel szélső lakás, nagyon áthűlt, de persze a fűtést még ki sem próbálták. Lényeg, hogy végül jobb idő lett.

Nem tudjuk, mi ez, de jó nagyon...
Nem tudjuk, mi ez, de jó nagyon...

Kesztyűvel kell enni ezt a fura dolgot, ami Évának nem ízlett, Gergelynek pedig nagyon
Kesztyűvel kell enni ezt a fura dolgot, ami Évának nem ízlett, Gergelynek pedig nagyon

Közben megismerkedünk a csoportunk többi tagjával, és majdnem mindent értek, amit beszélgetnek, pedig elvileg nem beszélek angolul.

Gergőnek alig kell fordítania, de megszólalni nem merek, persze szerintem Gergely ennek titokban örül, mert így tök keveset beszélek.

A lengyel fiú annyira édes, meg is beszéljük, hogy mivel tudok három, vagy inkább négy mondatot lengyelül, mi ezen a nyelven fogunk kommunikálni.

2017. november 10. péntek

Reggelinél a hangulat már teljesen oldott, evés után a lengyel, a mexikói és a horvát fiúval sétálni indulunk. Miután a tegnapi nap után nekünk már rutinunk van a hatsávos útátkelésben, örömmel mutatjuk meg nekik, hogyan is kell ezt itt csinálni. Elindulunk a belváros (ami kábé 20 kilométerre lehet) felé gyalogosan. Pár száz méter megtétele után egy parkot látunk, ahova Gergely szerint (aki már másodszor van ebben a csodaországban) feltétlen be kell menni, mert úgysem hisszük el, hogy mi van ott bent.

A kaputól pár lépésre egy közel hatvan-hetven fős csoportba botlunk, akik hangos zenére táncolnak-tornáznak, rendes koreográfia szerint. Nem ám fiatalok, hanem inkább az idősebb generáció. Természetesen beállok közéjük, a fiúk lusták, ők csak bámészkodnak. Kedves hölgy jön oda hozzám, és mutatja, hogy nem egészen jól csinálom, de sebaj, majd ő megtanít. A parkban mindenütt táncoló, tornázó nyugdíjasok, mindenki vigyorog, úgy tűnik mindenki boldog. Én félve kérdezem, hogy vajon valóban ilyen boldogok, vagy ez csak a kirakat, de aztán arra a meggyőződésre jutok, hogy itt tényleg mindenki jól van. Kicsit eljátszom a gondolattal, hogy is nézne ki ez nálunk…

A karmesteren piros bőrruha, vörös rúzs, és egy zenekar. Mindenki beszállhat a zenélésbe, akinek van kedve hozzá.
A karmesteren piros bőrruha, vörös rúzs, és egy zenekar. Mindenki beszállhat a zenélésbe, akinek van kedve hozzá.

Ahogy továbbsétálunk, egy egész fúvószenekart látunk, amit tűzpiros bőrruhában, vörösre festett szájjal vezényel egy nő. Közben osztogatja a kottát, be lehet állni mögéjük énekelni. Nekem kicsit gyanús, hogy biztosan mozgalmi dalok, de hát azokat én jól ismerem, és nagyon szeretem.

Hosszasan sétálunk, aztán elindulunk vissza a szállásunkra, hogy ebédig még írjunk néhány pozitív állítást Kínáról, állítólag annak örülnek a legjobban, bár mi inkább hoztunk ajándékba néhány kisebb Unicumot is, biztos, ami biztos.

Ez a házaspár babakocsival cipeli a hangszórót, az asszony pedig mikrofonba énekel
Ez a házaspár babakocsival cipeli a hangszórót, az asszony pedig mikrofonba énekel

Az ebéd majdnem ugyanaz, mint a tegnapi vacsora, az ízek mindig ugyanolyanok. Egy kínainak biztosan a magyar konyha ízei lennének egyformák. Erre a megállapításra jutok, meg arra, hogy levest itt nem szabad enni, mert az valami szörnyű.

Ebéd után felmegyünk dolgozni, befejezem az első naplóbejegyzést, aztán horgolok egy kicsit, megiszom egy otthonról hozott 3 az 1-bent, (Gergely volt ilyen gondos, hogy hozott, meg is puszilom érte), aztán eljön a négy óra, amikor is találkozunk a többiekkel. Ők a Tiananmen térre mennek, mi pedig Lee-vel találkozunk, akit Gergő nyáron ismert meg.

Metróbérletet veszünk, két megálló metróval, aztán gyalogolunk vagy három-négy kilométert, jólesik, bár hideg van. Újabb parkot fedezünk fel, ez kisebb, mint a délelőtti, de nagyon szép. Ha nyár lenne, elvinnélek csónakázni, mondja az én szerelmetes uram. Arra gondolok, hogy tiszta szerencse, hogy nincs nyár, nem szeretek csónakázni. Nyolcadikban utoljára Gergely Feri vitt el csónakázni, és a halálfélelmem azóta is tart.

Mivel Lee csak fél hétre ér ide, mi egy Paulaner sörözőben vacsorázunk, a gombaleves végre ízlik, a csirkeszárny istenien csípős.

Megérkezik Lee, aki Magyarországon született, jobban beszél magyarul, mint kínaiul. A szülei Vácon laknak még most is, ő viszont kalandvágyból, és a saját lábon állás gyakorlása miatt költözött Kínába. Azt mondja, elvisz minket egy olyan helyre, ahol még dohányozni is lehet, meg persze inni.

A kocsma nagyon érdekes, egy bolti részben kell megvenni az italokat, a feles vodkát a fiúknak apró műanyagpohárba töltik, a sörökkel együtt a kasszánál kell kifizetni, majd egy kis kosárkában odavihetjük egy asztalhoz, és szépen elfogyaszthatjuk. Én epres-málnás sört veszek magamnak, ami fantasztikusan finom. Bár ki van írva, hogy sem cigarettázni, sem drogozni nem lehet, mindenki cigarettázik.

Aztán megérkezik Dzsenifer, aki egy édes, bátor magyar lány, itt él ebben a nagyvárosban egyedül, újságírást tanul Pekingben, és tegnap adta le az első kínai nyelven írt cikkét a Lovas Magazinba. Aztán hazaindulunk, elkísérnek minket a metróig, sőt Dzsenifer velünk utazik, úgyhogy nem tévedhetünk el.

A metróból kiszállva az éjjeli zöldségesnél veszünk még egy kis papaját és khaki szilvát, aztán otthon Gergely felbontja az egyik ajándékba hozott Unicumot, azt kortyolgatja. Én persze megszidom, mert vett volna magának itteni italt, miért kell az ajándékot meginni, erre szó nélkül feltépi a rúd téliszalámit, beleharap, és engem is kényszerít, hogy harapjak bele, nyilván azért, hogy ne tehessek később szemrehányást. Ekkor fut át az agyamon, hogy úristen, mi lesz itt egy hónapig hazai ízek nélkül?

Péterfy-Novák Éva

 Peterfy Gergely naplóbejegyzését ITT olvashatjátok!